Érdemes feléleszteni a fokgazdálkodást, hogy több vizünk legyen

A Másfélfokon Koncz Péter ökológus, projektmenedzser, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatója áttekintést ad az elmúlt évszázadok vízügyi és tájhasználati örökségéről, a jelenleg zajló folyamatokról és a vízhiányos állapot kiküszöböléséről. Írásából idézünk néhány fontosabb elemet:

Koncz először röviden végigveszi, milyen okai vannak a vízhiánynak Magyarországon.

• A 19. századi vízrendezések, amelyek során az árterek 90-98 százalékát szántóföldekké alakították.
• További vízrendezések a 20. században, ami hozzájárult az Alföldön a talajvízszint fokozatos süllyedésével, ami 1961 és 2010 között átlagosan 1,2 centiméter volt.
• A klímaváltozás miatt 1901 és 2016 között az éves átlaghőmérséklet 1,86 Celsius-fokkal emelkedett, eközben csökkentek a vegetációs időszakok csapadékmennyisége, és az olyan extrém időjárási események, mint a hőhullámok és légköri aszályok egyre gyakoribbá váltak.
• A vízhiányért jelentős részben a melegedés és a rendívül erős párolgás a felelős, a párolgási kényszer miatt 200-300 mm a vízhiány. „A vízmennyiség tehát egy pillanatban jelen van, csak éppen elillan, mintha hajszárítóval fújnánk el.”
• Csökken egykori ártereken lévő szántók szervesanyag-tartalma, és ezek kevésbé tartják meg a vizet. A talajtömörödés, az eketalp jelenség is akadályozza a víz leszivárgását a mélyebb rétegekbe. A fedetlenül, takarónövény nélkül hagyott tarlóról gyorsan párolog a víz.
• Az alföldi akácosok szárítják a talajt, nem véletlenül használták Észak-Amerikában az akácos mocsarak lecsapolására.

Koncz szerint az ártéri tájgazdálkodás egy olyan ökológiai lehetőséget kínál, ahol a vízmegtartás gazdasági, természetvédelmi és társadalmi haszonnal is jár. Az ártéri tájgazdálkodás során a víz mentett oldalra történő kiengedése lehetőséget nyújt legeltetésre, kaszálásra, erdőgazdálkodásra és gyümölcstermesztésre is.

A kutató szerint az elődeink által is alkalmazott fokgazdálkodás több eleme ma is él, és módosított formában még több területen újra kialakítható lenne. A fokok és csatornák üzemrendjének módosításával a víz kivezetése szabályozhatóvá válik, ami növeli az árvízvédelmet, csökkenti vízhiányt, és javítja a mikroklímát. A vízkiengedés a fokokon, illetve a csatornákon keresztül a mélyárterekbe, háttértározókba gravitációs úton megvalósítható a jelenlegi igények és lehetőségek figyelembevételével.

Koncz egy terepi kísérletét bemutatva azt is állítja, hogy az ártéri gazdálkodás a klímaváltozásnak is ellentarthat, mert a segítségével kialakított élőhelytípusok nettó üvegházgáz-megkötők. Egy legeltetett, időszakos elöntés alatt álló gyepen a vízállás segítette a növényi produkciót, a szénmegkötést, és ellensúlyozta a talaj és az állatok metán- és dinitrogén-oxid-kibocsátását.

„Táji szintre is kiterjesztettük az elemzéseket, ahol azt vizsgáltuk meg, hogy ha a környező mélyártérben fekvő szántóföldek harmadát elárasztanánk és fás legelőket, legeltetett üde gyepeket, gyümölcsösöket alakítanánk ki, akkor mekkora lenne az üvegházgázmérleg. Azt kaptuk, hogy ebben a szimulációban a táj nettó kibocsátóból nettó üvegházgáz-megkötővé válna, mivel a szántók műtrágyaeredetű dinitrogén-oxid-kibocsátása területarányosan csökkenne, ugyanakkor az erdők és a gyepek szénmegkötő kapacitása növekedne. A részletes kutatási jelentés itt érhető el” – írta Koncz Péter.