„Soha nem volt ekkora távolság egy szülő és egy gyerek között, egy tanár és egy diák között” – mondta Tóth Dániel pszichológus Szegeden, a Mentorháló eseményén a technológiai fejlődés okozta generációs szakadékokról. A Pszichológus Pasi nevű oldal szerzője szerint attól függően, hogy kinek mi a technológiai újdonság a fiatalkorában, mindannyiunknál megvannak azok az eszközök, amelyeket még könnyen megtanulunk használni, az életünk részévé válnak, formálják a működésünket, és azok is, amelyek már kívül esnek a komfortzónánkon.
Tóth Dániel a saját gyerekkori élményével is illusztrálta ezt: apja igazi távirányító-virtuóz volt, úgy pörgette a tévécsatornákat, mint a mai fiatalok a TikTokot, de egy teljes nyári szünetbe telt, mire sikerült megtanítani a bal és a jobb egérgomb számítógépes használatára. Ha számokban szeretnénk kifejezni a különbséget, a pszichológus úgy kalkulál, hogy míg nagyanyja hajdani adatforgalma a napi újság és havi egy könyv elolvasásával, némi levélváltással sem érte el a 10 megabájtot egy hónapban, addig ma egy nyolcéves diák napi rutintevékenységei ennek a sokszorosát jelentik.
A digitális nevelés és az oktatás szerepét vizsgálva a szakember rámutatott, hogy a döntéshozói pozíciókat nagyrészt épp az a korosztály tölti be, amely kevéssé naprakész a technológiai újdonságok terén, és így próbálnak mondani valamit arról, hogyan kellene nevelni ezekre a mai gyerekeket. Miközben olyan programokkal próbáltuk a lépést tartani a korral, amelyek célja, hogy okostáblát juttassanak minden iskolába, azzal senki sem foglalkozik, hogy megtanítsuk a gyerekeket, hogyan lehet a rendelkezésre álló digitális lehetőségeket jól és biztonságosan használni.
Holott az ezekben rejlő veszélyeknek csupán elenyésző töredékét teszik ki a különböző internetes csalók, a legnagyobb fenyegetést egy fiatalra az online térben kortársai, saját maga és a szülők jelentik. „Miközben az idősebb generáció egyre inkább lemarad az újdonságokban, a fiatalabb generáció egyre inkább magára marad a digitális eszközökkel, a digitális térben szerzett élményekkel, az azzal kapcsolatos kérdésekkel, dilemmákkal” – fogalmazott a pszichológus.
Nem alakult ki kultúránk a videójátékokhoz
Bár a huszadik század végén a videójátékok rohamos terjedésnek indultak, az emberek fejében beragadt a pattanásos tinifiú mint a gamer sztereotípiája, és a mai napig is ez a kép él a társadalomban a játékosokról. Közben az a generáció, amelynél ez talán még megalapozott volt, régen felnőtt, és a valóságban ma sokkal több a gamerek között a harmincas, mint a kamasz, és majdnem egyenlő a férfi–női megoszlás. A korosztályok és a nemek között nem az jelenti a választóvonalat, hogy játszanak-e, inkább az, hogy milyen típusú játékokkal.
Egy másik klasszikus sztereotípia, egyben gyakorta vitatott téma, hogy agresszívvá tesznek-e a videójátékok. Tóth Dániel azt mondta, ha röviden kell erre felelni, mindenképp nemleges a válasz, különösen arra, ahogy ezt a média elképzeli. Kár lenne tagadni, hogy maga a jelenség létezik, hogy vannak, akik nem tudják féken tartani az indulataikat játék közben vagy azt követően. De ha például azt firtatjuk, hogy a hírhedt iskolai lövöldözők közül hányan játszottak valamilyen – akár erőszakos – videójátékkal, akkor illő volna megemlíteni mellette azt is, hogy rajtuk kívül hány millióan játszottak még ugyanazzal anélkül, hogy hasonló agressziót tanúsítottak volna.
A játék közben felgyülemlő indulatok megítélését érdemes szembeállítani azzal, hogy mit gondolunk például a futball kiváltotta érzelmekről – mondta a pszichológus. Utóbbival kapcsolatban ugyanis teljesen elfogadóak vagyunk, nem csinálunk problémát abból, hogy meccs közben nem tudunk mély beszélgetést kezdeményezni a partnerünkkel, ahogy azt sem várjuk el, hogy a lefújás pillanatában illanjon el minden addigi feszültség, és mehessünk lefeküdni: tisztában vagyunk azzal, hogy ennek van egy levezetési ideje. Mindez azért lehet így, mert a foci velünk van több mint száz éve, kialakult hozzá egyfajta kultúra. Ez az, ami a videójátékokkal kapcsolatban hiányzik, de annak a belátására sincs meg a társadalomban a képesség, hogy milyen mélyen bele tudjuk élni magunkat bizonyos dolgokba.
Túl a csúcson? Újra csúcson?
Egy csúcsra felérő hegymászó és egy koncertet záró, vastapssal jutalmazott előadóművész hasonló pillanatokat él meg, mindkettőjüknek épp beteljesedik az, amibe rengeteg munkát fektettek. De hasonlóságot jelent az is, hogy a szerzett élmény az oda vezető hosszú úthoz képest különösen rövid, és az, hogy egy hasonló élmény újabb befektetett időt és munkát kíván. Tóth Dániel szerint a digitális világban megélt beteljesedést egyrészt nem érezzük jelentéktelenebbnek csak azért, mert nem a valós térben történik – az idegrendszerünk nem tud különbséget tenni –, másrészt ott lehetővé válik az, hogy amint elfogyasztottunk egy tartalmat – például befejeztünk egy évadot vagy teljesítettünk egy küldetést – már léphetünk is a következőre.
A virtuális térben azt érezhetjük, hogy körülöttünk forog a világ, mi irányítjuk azt, és gyors visszajelzése, állandó jutalmazása van mindennek, amit csinálunk. Ha azonban a játékosban ez a dolog rögzül, kiábrándítóvá válhat a találkozás a valósággal.
„A tapasztalat az, hogy nem érdemes találkozni az online szerelmünkkel” – mondta Tóth Dániel arról, amikor valaki érzelmileg egy ismeretlennel való internetes kapcsolattartásba menekül a valós kapcsolatából. Szerinte ezekben az esetekben a vágyak és ideálok vetülnek ki a titokzatos másik félre, de ha találkoznának személyesen, kiderülne, hogy ő is csak egy hús-vér ember, hibákkal együtt. „Olyanunk meg már van otthon” – jegyezte meg szarkasztikusan.
Mivel az internet nem szab keretet az időtöltésnek, nem okoz hiányérzetet. Viszont ebből az következhet, hogy az egyén sem lesz képes keretet szabni a saját tevékenységeinek, folyamatosan jönnek a „csak még egy” sorozatrészek, pályák és mindenféle tartalmak. Azok az emberek, akik közvetlenül a lefekvést megelőzően képernyő előtt ülnek, a statisztikák szerint egy–másfél órával kevesebbet alszanak: a digitális tartalmak fogyasztása úgy stimulálja az agyukat, hogy torzítja a fáradtságérzetet, az idegrendszer nem tud úgy lelassulni, mintha lefekvés előtt legalább egy órával elengedték volna az ilyen tevékenységeket.
Az okostelefon az új pálinkás cumi
Bár a videójátékokkal és az online tartalomfogyasztással kapcsolatban könnyen dobálózunk a „függőség” kifejezéssel, sokkal kevésbé vesszük komolyan, mint más addikciókat. Ha például van egy ismerősünk, aki nem tud megálljt parancsolni az ivásnak, viszonylag hamar leesik, hogy az illetővel gond van. Ezzel szemben, ha annyit észlelünk, hogy valaki sok időt tölt a képernyő előtt, jóval tovább tart, mire egyáltalán csak felmerül a gondolat, hogy problémája lehet – magyarázta a szakember.
Még jobban érzékelhető a különbségtétel akkor, ha mindezt gyerekekkel, fiatalokkal képzeljük el. Ha egy csapatnyi kamasz az iskolából kilépve elővenné a borosüveget, aligha akadna szülő, aki ne akarna azonnal tenni valamit. Ha viszont a telefonjukat veszik elő, az normálisnak gondolt, még örülünk is, ha tanítás alatt nem volt végig a kezükben a pad alatt.
Mára az is bevett szokássá vált kisgyerekes szülők körében, hogy telefonnal kössék le a gyerek figyelmét, hogy közben bármit hajlandó legyen megenni, vagy ne tiltakozzon a pelenkacsere ellen. „Az okostelefon az új pálinkás cumi” – fogalmazott a pszichológus, hozzátéve, hogy nem tartja elképzelhetetlennek, hogy pár évtized múlva ezt a nevelési eszközt is betiltsák a káros hatásai miatt.
Ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy klinikai kutatások során előfordult már, hogy szorongásra és fájdalom csillapítására videójátékokat biztosítottak műtét előtt vagy után álló gyerekeknek, és azt tapasztalták, hogy azonos feltételek mellett ugyanolyan mértékben segítettek, mint ahogy a gyógyszerek szoktak.
Mértékletes felhasználás, életkornak megfelelő képernyőidővel
Napi egy pohár vörösborra sokan mondják, hogy még egészséges is lehet, feltéve, hogy a fogyasztó felnőtt. Egy tízéves gyerek esetében mindjárt más megítélés alá esik a dolog, míg kisgyereknél tabu. Tóth Dániel szerint ha az egészséges mennyiségű képernyőidőről beszélünk, ugyanígy életkor szerint kellene meghatároznunk annak mennyiségét: itt is létezik az az adag, amely mellett egy felnőtt élvezheti a dolog áldásos hatásait, kiegyensúlyozott tud maradni, viszont egy fiatalnál ugyanez az idő problémás is lehet. Minél kisebb egy gyerek, annál veszélyeztetettebb, sérülékenyebb. Itt fontos megkülönböztetni még a közös és a saját képernyőidőt is, egészen más ugyanis egy mesenézés a szülővel, mint ha magára hagyjuk a gyereket egy eszközzel, ami évekig nem is javasolt.
Azt az illúziót ugyanakkor mindenképp érdemes lenne meghaladni, hogy a videójáték öl, butít és nyomorba dönt – mondta a pszichológus. Az olyan káros hatások mellett, mint a játék gerjesztette indulatok vagy a testtartásbeli deformációk, a mértékletes felhasználás pozitív hozadékait is megfigyelhetjük. Ilyen például a munkamemória javulása, a szem–kéz koordináció fejlődése – egy gamer akár kétszer annyi mozgásban lévő objektumot is tud egyszerre követni, mint az átlagember – vagy a stratégiai játékok hatása a logikai készségekre.
A szakember szerint viszont a mai szülők valóban nehéz helyzetben vannak, mert olyan digitális világra kellene felkészíteniük a fiatalokat, amelyre ők sem kaptak felkészítést. Nincs térkép, nincs előző generációktól örökölt tapasztalat, csak rengeteg kérdés, nyomás és a szándék, hogy „valahogy jól” csináljuk. A legtöbb szülőnek ez nem megy segítség nélkül, a jó hír viszont az, hogy nem kell egyedül küzdeni. Lehet kérdezni, tanulni, léteznek erre fórumok is, mint például a Digitális Nevelés Online Szülői Klub közössége.
A tanultak alapján pedig lépésről lépésre lehet alakítani a saját és családi digitális szokásokat. A pszichológus szerint a főbb kérdések, hogy mivel, mennyi időt, miért és hogyan töltünk. Célszerű közösen létrehozni egy digitális házirendet és félretenni az előítéleteket, naprakészebbé tenni magunkat. „A digitális nevelés három fő pillére a tudatosság, a keretek és a kommunikáció” – fogalmazott a szakember, majd hozzátette, hogy nem tökéletes szülőkre van szükség, hanem arra, hogy a gyerekeinkért merjünk szembenézni a hiányosságainkkal, merjünk újra kapcsolódni, kérdezni és fejlődni, így ne hagyjuk magukra őket a digitális dzsungelben.
A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.
A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.
