Kisülő tómedrek, lombjukat vesztett erdők, szalmasárgára aszalódott puszták, pusztító tüzek – mi lesz az Alfölddel?
Magyarország átlaghőmérséklete az ipari forradalom kezdete óta mintegy 1,5-2 Celsius-fokkal emelkedett, gyorsabban, mint a globális átlag. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) előrejelzése szerint 2100-ig további 2-4 Celsius-fokos melegedés valószínű. Ez növeli a hőhullámok, aszályok és szélsőséges időjárási események gyakoriságát és hatását. A 2022-es aszálykatasztrófa szembesített bennünket, magyarokat a gyorsan romló helyzettel. A politika is napirendre vette a klímakatasztrófával való szembenézést. De mi a valós helyzet? Milyen változásokat lehet már megfigyelni? Mik azok a jelenségek amelyek csak az aszályos időjárás szokásos velejárói és melyek jelzik a megváltozott helyzetet?
Harminc éve járom kamerával a magyar Alföldet. Ökológusként évtizedek óta kutatom az alföldi ökoszisztémák állapotát, dokumentálva az élővilág változásait. Földtudományi területen végzett kutatásaimban a klíma múltbeli változásainak növényzetre gyakorolt hatásával foglalkozom. Alföldi lakosként 2022 óta dokumentálom a most zajló éghajlatváltozás hatásait is. Ebben a cikkben az elmúlt négy évben készített fotóimból nyújtok egy válogatást. A fényképeken nemcsak az éghajlatváltozás és aszálykatasztrófa jeleit mutatom be, de azt is, hogy a szemünk előtt zajló átalakulás lehet egyszerre ijesztő, furcsa és szép is.
Jakab Gusztáv további fényképeit ezen az oldalon tudják megnézni.
Aszálykatasztrófák sora
2022-ben a klímaváltozás ránk rúgta az ajtót. 2022. augusztus végén az elmúlt 90 év legszárazabb 7 hónapja ért véget. A kialakult helyzet sokként érte az agráriumot, a vízügyet és az ökológusokat. Augusztus végére az Alföld egyes térségeiben az éves csapadékösszeg alig haladta meg a 100 millimétert, ez nagyjából a sivatagi viszonyoknak felel meg. A pusztákon a vegetációs idő mindössze egy hónapra rövidült, a gyepek pedig már május végén úgy néztek ki, mint máskor augusztusban. Az Agrárminisztérium jelentése 1 430 000 hektárra tette az aszálykárt szenvedett területet. Egyes becslések szerint az aszálykatasztrófa összesen 1000 milliárd forintos veszteséget okozott az agrárszektornak.
Az Alföldön az aszály kialakulása azonban nem számít rendkívüli eseménynek, hiszen menetrend szerint átlagosan minden harmadik év csapadékhiányos. 2022-ben azonban még a korábbiakhoz képest is rendkívül súlyos, bár nem egyedülálló jelenséget tapasztaltunk meg. Csupán messzebbre kell visszatekinteni a múltba, hogy találjunk hasonló példát. Ezek közül a legismertebb és legjobban dokumentált az 1863-as nagy aszálykatasztrófa. A korabeli beszámolók alapján az akkori helyzet meglepő párhuzamot mutat a mai viszonyokkal:
„Csabától Kétegyházáig a kukorica nagysága egy araszt tett ki, sok helyen kiszáradt, így a termés a semmivel lett egyenlővé.”
„Szarvason a legelők kopárak, rajtuk csak az apróbb forgó szelek játszadoznak.”
Az akkori tudósítások szerint a Körös vize annyira leapadt, hogy gyalogosan át lehetett kelni rajta. A gazdák kénytelenek voltak más országrészekre hajtani az éhező állatállományt, miközben maga a lakosság is súlyos éhínségben szenvedett, ezért állami segélyprogram indult. A közvélemény reakciói szinte ugyanazt a mintázatot követték, mint manapság: egyesek babonás félelemből isteni beavatkozást sejtettek a háttérben, míg mások már akkor is a folyószabályozást és a lecsapolást tartották az aszály elsődleges okának.
Sokan – közöttük gazdák és a vízügy egyes képviselői is – abban reménykednek, hogy a 2022 óta megfigyelt szárazodás csak egy olyan átmeneti periódus, mint amit 1863 után lehetett megfigyelni. Ez azonban hiú ábránd. Az 1863-as aszálykatasztrófa globális hátterét, az ekkor még nem létező megfigyelőhálózat híján, nem ismerjük. A mostani klímakatasztrófa okát viszont pontosan tudjuk. Az ember okozta éghajlatváltozás miatt egyre fokozódik a szárazodás és nő az átlaghőmérséklet, ami Magyarországot fokozottan sújtja. És ez a helyzet nem fog enyhülni vagy megszűnni pár éven belül. Ehhez alkalmazkodnunk kell. Vagy ennek a hatásait kell valahogy enyhítenünk.
Halmozódó vízhiány
Aszályról leegyszerűsítve akkor beszélünk, amikor hiányzik a csapadék. Valójában azonban olyan helyzetben is kialakulhat, amikor az éves csapadékmennyiség még elegendő lenne, de annak időbeli eloszlása kedvezőtlen. Az elmaradó csapadék egy részét a növény a talajban korábban felhalmozódott víztartalékokból is fedezheti. A legtöbb mezőgazdasági növény számára május és június a legkritikusabb időszak, mivel ekkor van legnagyobb szükségük vízre. Ha ebben az időszakban kevés eső esik, és a talaj kiszárad, a növények fejlődése leáll, vagyis bekövetkezik az aszály. A későbbi csapadék már nem képes érdemben enyhíteni a helyzeten, hiszen a korai vízhiány élettani elváltozásokat okoz, a növény visszafordíthatatlanul károsodik. Amíg a folyók vagy tavak vízszintje viszonylag gyorsan reagál a csapadékra, így egy-egy esősebb időszak hamar képes megszüntetni az alacsony vízállásokat, addig a talaj kiszáradása és a talajvízszint süllyedése tartós. A helyreálláshoz hosszan tartó, bőséges csapadékra van szükség, lehetőleg a téli időszakban hó formájában. Ez azonban 2022 óta nem következett be. Annak ellenére, hogy a Kárpát-medencében a klímamodellek az éves csapadék enyhe növekedését jelzik előre, az utóbbi években az Alföld nagy területein a csapadék még a 300 mm-t sem érte el! Ez alig több mint egy sivatagban.
Évtizedekig azt tanultuk, hogy Magyarország legfontosabb természeti erőforrása a víz, vizekben gazdag ország vagyunk. Részben ezt a sztereotípiát tükrözi vissza Orbán Viktor miniszterelnök elhíresült mondata: „Magyarországról több víz távozik, mint ami bejön. Van feleslegünk. Ha akarjuk, és szükség van rá, bárhova el tudjuk vinni csatornán keresztül, ahol szükség van.” Valójában Magyarország belső édesvízkészletei viszonylag szűkösek, a rendelkezésre álló víz nagy része a környező országokból érkezik. Az egy főre jutó megújuló belső vízkészlet alacsony: világszinten a 164. helyen, az Európai Unióban pedig az utolsó előtti helyen állunk.
Az ország vízháztartásának mérlege inkább negatív, mivel évente jelentős vízmennyiség hagyja el az országot, miközben a csapadék és a belső utánpótlás nem fedezi a felhasználást. A víz országon belüli elosztása csatornákon és vezetékeken keresztül pedig költséges és technikai akadályokba ütközik. A legnagyobb vízigény a Tisza és a Körösök vízrendszerében jelentkezik öntözővíz formájában, viszont a legnagyobb vízhozam a Dunán tapasztalható, gyakran rövid ideig az árvizek során, amit a jelenlegi technológiai keretek között nem tudunk eltárolni.
Az elsivatagosodás útján
De merre tart ez a folyamat? Milyen lesz az Alföld képe 30-40 év múlva? Az biztos, hogy beavatkozás nélkül az Alföld további kiszáradása várható. Az elmúlt évek már előrevetítettek egy lehetséges jövőképet: a táj szinte egzotikus, szavannára vagy félsivatagra emlékeztető arcát mutatta. Kisülő tómedrek és holtágak, leapadó folyók, lombjukat vesztett erdők, szalmasárgára aszalódott puszták és pusztító tüzek jellemezték a vidéket. El fog veszni, át fog alakulni, a táj ma ismert karaktere. Tájképi szintű változások zajlanak, és ezt már most is látni.
Gyakran hangoztatott vélemény, hogy a Magyar Alföld Európa egyik leginkább elsivatagosodó térsége. De mit értünk ezen? Az elsivatagosodás a termékeny talaj és a növényzet fokozatos leépülése, amelynek következtében egy terület sivataghoz hasonlóvá válik. Kialakulásában a klímaváltozás, valamint az emberi tevékenység, például a túllegeltetés, a helytelen talajművelés és a vízkészletek túlhasználata is szerepet játszik. Jelei közé tartozik a talaj kiszáradása és eróziója, a terméshozamok visszaesése, a növényborítás csökkenése és a vízkészletek kimerülése, valamint a porviharok és a kiszáradt tavak, folyómedrek megjelenése. A természetes növényzetre és a talaj átalakulására tehát nemcsak azért érdemes figyelni, mert csökken emiatt a gazdasági haszon, hanem mert a természetes ökoszisztémák érzékeny műszer módjára jelzik a körülöttünk zajló összetett változásokat.
Magyarul, nem azt jelenti az elsivatagosodás folyamata, hogy lassan olyan élővilág alakul ki, mint a Szaharában vagy a Góbi sivatagban. Nem lesznek itt tevék és sivatagi rókák. Egy sajátos pannon sztyepp alakul majd ki, a jelenleg már itt élő szárazságtűrő fajokból (például magyar sóvirág). Emellett el fognak szaporodni a bevándorló és betelepített szubtrópusi és mediterrán növények. Ezek egy része már itt van például a rizsföldeken, a városokban, a termálvizű tavakban és csatornákban. A kertekből kiszökő kaktuszok már most problémát okoznak. A hőmérséklet emelkedésével és a telek enyhülésével gyors terjedésük várható. A mediterrán gyomfajok már most ostromolják az országot, az utak mellett minden évben kimutatnak újabb és újabb inváziós fajokat. A folyamat már most is látványos.
A szárazság és a hőhullámok kiszárítják a növényzetet, ami táptalajként szolgál az erdő- és pusztatüzek számára. Leggyakrabban ott pusztítanak, ahol tájidegen fenyőültetvényeket telepítettek, ezért a jövőben fontos feladat ezek fokozatos felszámolása. Sajnos még most is látni, hogy az erdészek ezeket a tűzveszélyes fafajokat telepítik, megágyazva a katasztrófának. A tüzek után az élővilág jelentős átalakuláson megy keresztül. Az állatok jelentős része, főleg a lassan mozgó rovarok és a puhatestűek, nem képes a tűz elől elmenekülni. A nagy hő átforrósítja a talajt, ami sok növényfaj magját eltünteti, másokat viszont fokozott csírázásra késztet.
Remény
Hazánk valaha bővelkedett vizekben: a hegyekből lefutó folyók az Alföldön szétterülve hatalmas ártereket, mocsarakat és lápokat hoztak létre. Ezek talaja és növényzete szivacsként szívta magába és tartotta vissza az áradások vizét. Az Alföld lakossága ehhez alkalmazkodva fok- és ártéri gazdálkodást folytatott. A 19. században azonban a gazdasági igények és a társadalmi változások a folyók szabályozását, a mocsarak lecsapolását és az árterek gátak közé szorítását tették szükségessé. Ez a maga korában korszerű és indokolt beavatkozásnak számított, mára viszont világossá váltak a negatív következményei. Az Alföldet kiszárítottuk.
Nincs más lehetőség, mint újragondolni a térség vízgazdálkodását, vissza kell adni a folyóknak az egykori árterek egy részét. Első lépésként az alföldi nemzeti parkokban minden csepp vizet vissza kell tartani, hiszen ma is előfordul, hogy természetvédelmi területekről vezetik el a vizet. Az elmúlt három évtizedben számos vizesélőhely-rekonstrukció valósult meg a nemzeti parkokban, amelyek szakmai alapot kínálnak a helyreállításhoz. Terület is bőven áll rendelkezésre. Az ilyen beavatkozások nemcsak természetvédelmi és turisztikai értéket képviselnek, hanem hozzájárulnak a talajvíz pótlásához, növelik a vízkészleteket, és kedvezően alakítják a helyi klímát is. És ez utóbbira van most égető szükség, a klímaváltozás hatásait csak úgy tudjuk valamelyest mérsékelni, ha minél nagyobb területen párologtatunk, mert akkor a nap energiájának kisebb része fordítódik a földfelszín felmelegítésére. A táj pedig csodás megújulásra képes, ha újra vízhez jut.
