Soha nem volt akkora szükség a tudományra, mint most – mondta Jordán Ferenc biológus új könyvének bemutatóján, miközben írásából az is élesen kirajzolódik, hogy úgy látja, a tudomány maga is bajban van, belső problémák emésztik, és egyre többet kell küzdenie az elfogadottságáért. Ilyen körülmények között kellene helytállnia az emberiségnek a féktelen természetpusztítás, a túlfogyasztás és a klímaválság közepette. Ehhez ad némi fogódzót A jövőnk a Földön című kötet.
Jordán Ferencet a nagyobb nyilvánosság még a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet vezetőjeként ismerhette meg, és aki akkoriban találkozott nyilatkozataival, az tudja, hogy belemenős alkat, vállalja a konfliktusokat, a hatalmi elitnek és a tudományos élet szereplőinek is beszól, hogy változást érjen el. Jordán lényegében ismeretterjesztő könyveiben is ezt teszi (az előzőről interjúztunk is vele), szövegei szomorú leltárként, vádiratként, az olvasókat felrázó vitairatként is felfoghatók, hátha még egy darabig élhető marad a Föld az emberiségnek is.
Ez a szándék mostani kötetében is tetten érhető, de kevésbé hangsúlyosan, inkább az ökológia tudományának művelésével, a kutatások rejtelmeivel és csapdáival ismertet meg minket, és megmutatja, milyen sokszor kíméletlen és álságos harc megy a tudományos elismertségért, a pályázati pénzek megszerzéséért vagy a publikációk megjelentetéséért, elterelve a figyelmet a lényegről. Jordán maga is többször panaszkodik a papírmunkáról, a felesleges adminisztrációról, de szövege nem papírízű, maró (ön)iróniában és humorban is megáztatta.
A könyvben ő maga is utal a világhírű földrajztudósra, Cholnoky Jenőre, aki tudományos előadásait gyakran lazította fel humoros történetekkel. A jövőnk a Föld bemutatóján pedig azt mondta a pódiumbeszélgetést vezető Jelinek Annának, a 444 újságírójának, hogy tudományról nem csak összeszorított foggal lehet beszélni, és a borzalmas problémákat is elő lehet adni mosollyal. Ennek szerinte Kelet-Európában, ahol hierarchikus és kimért a tudomány, nem nagyon van hagyománya, de az angolszász világban elfogadott, hogy lehet bohóckodni és nagy dolgokat művelni egyszerre. Jordán arról is beszélt, hogy azért is volt szükség a poénokra, mert azokkal talán azokat a fiatalokat is meg tudja fogni, akik másfél percen belül mindenen el tudják unni az életüket.
Amikor a NASA kell bizonygassa Kim Kardashiannak, hogy a holdra szállás tényleg megtörtént, akkor tényleg nagy baj van, de úton-útfélen megkérdőjeleződik számos más tudományos eredmény is, legyen szó klímaváltozásról vagy védőoltásokról.
„A közbeszédet mindenféle szekták uralják, a hülyeség megállíthatatlanul terjed. A populizmus a virágkorát éli a politikai döntéshozatalban, de ne tudja már Józsi jobban a sarki kocsmában, hogy melyik vakcina a jobb”
– mondta Jordán. Szerinte sokat árt, hogy a tudósok károgásának vagy zöldhisztinek minősítik azt, amikor tudományos eredményekkel próbálják bizonyítani, hogy mi mindent elrontottunk ezen a bolygón.
Ezek nem is nagy meglepetések, azt már vagy hatvan éve mondják a tudósok, hogy a vesztünkbe rohanunk, az összeomlás felé tartunk. Jordán szerint a tudósok ott hibáztak, hogy túlságosan diplomatikusan és szofisztikáltan próbáltak hatni a társadalomra és a döntéshozókra.
„A tudománynak végre a sarkára kell állnia, a tudósok már nem játszhatják a balek szerepét, aki zseniális bohócként megbotlik a cipőfűzőjében is, hiába tud fejben deriválni. Talán egyfajta tudományos terrorra van szükség, persze a szó lehető legintelligensebb és legerőszakmentesebb értelmében, ha van ilyen. Észhez kell térni” – adott programot a könyvében a szerző.
Az észhez téréshez már most itt van egy sereg rendszerprobléma, amit mindenki a bőrén érezhet: a hőhullámok, az aszályok, a túlhalászott tengerek, a vízhiány miatt is elindult népességmozgások, de még ez sem elég. A kutató azt érzi, hogy amikor különböző szereplőkkel egyeztet, egyenlőtlenek az erőviszonyok.
„Fontos a párbeszéd, a szintézis, de nem mindenkinek ugyanannyit ér a véleménye, mikor egy természettudós négymilliárd éves törvényszerűségeket képvisel. Amit például egy jogász mond, az csak egy százéves dolog, és mi is hoztuk létre, és meg is változtathatjuk. A természet alapvető működése nagyságrendekkel több korlátot és lehetőséget kapott, az alaptörvényeit nem lehet megerőszakolni.”
Jordán azt nem tudja pontosan, hogyan lehetne nagyobb nyomást helyezni a döntéshozókra, mert az oktatás, a nevelés a legjobb dolog ugyan, de lassú. Szerinte az lehetne előrelépés, ha a nagy nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, nemcsak ajánlásokat adhatnának, hanem jogilag kötelező érvényű utasításokat is. Egy felülről érkező erős behatás is működhet, de az veszélyes, és megjegyezte, hogy a nagyhatalmakat irányítók eleve nem zöldügyekkel kelnek és fekszenek. Úgy látja, hogy a cégek zöldstratégiája vagy a fogyasztói szokások megvalósulása önmagában nem elég, csak széles körű összefogás jelenthetne elmozdulást.
„Ha ez nincs, az utolsó pezsgőket kibonthatjuk, és számolhatjuk, hogy mikor tör ki háború a vízért, az élelmiszerért, mikor esnek egymásnak kis- és nagyhatalmak vagy kis falvak”
– mondta. Megjegyezte, több mérvadó kutató szerint húsz-harminc éve van ennek a civilizációnak, ha nem találunk megoldást.
Ezt lehet vitatni, és Jordán önmagával is rendre vitába száll a könyvében. A fejezetek végén mindig van egy kételyek rész, ahol gyakran zárójelbe teszi az addig elmondottakat az, hogy bár a tudomány egy sor dolgot képes lenne megoldani, rengeteg korlátja van.
Jordán is osztja azt a véleményt, hogy az új technológiák használata csak elodázza a problémákat. Most például mindenki az alternatív energiaforrásokat keresi, miközben arra kellene törekednünk, hogy kevesebb energiát használjunk. Ezt viszont nem reklámozzák, mert nincsen benne üzlet, pedig drámai csökkenéseket lehetne elérni.
Szerinte újra kell gondolni a társadalmi normákat és a kultúránkat is, a hagyományaink vagy akár a jogrendszerünk is több száz évesek már, és a megváltozott világban már nem ugyanaz a hatásuk, mint egykor.
Jordán úgy látja, hogy a természetvédelem sincs könnyű helyzetben, már csak azért sem, mert nem tudjuk, hogy a természet mit akar. „A természet gyorsan reagál, és néha azt érzem, hogy konzervatívabbak vagyunk nála” – mondta. Szerinte van sok okos, pozitív próbálkozás, de ezek a legtöbbször csak keveset segítenek. A könyvében pedig azt hangsúlyozta, hogy egy-egy beavatkozás eredménye sokszor igazából csak évtizedek múlva látszik, és ezt elfedik a tudományos publikációk, de az is előfordul, hogy egy tanulmány csak egy fajra koncentrál például egy visszatelepítési programnál, miközben rendszerszinten kéne monitorozni a változásokat.
„Nem tudunk megoldani problémákat, csak a természet tudja magától. Hagyni kéne működni”
– mondta. Ezért szerinte a legokosabb, amit tehetünk, az az, hogy amennyi területet csak lehet, visszaadnunk a természetnek, például azzal, hogy jóval kevesebb marhahúst fogyasztunk.
A változásokért lehet tenni. Jordán szerint a megosztás kultúrája ígéretes dolog, mert például nem kell, hogy mindenkinek saját autója, nyaralója, rollere legyen. Persze nincs univerzális megoldás, mert Afrika közepén még ma is az lehet a probléma, hogy lesz-e valakinek vacsorája.
