Vagy leállítjuk mi a növekedést, vagy leáll magától, de az civilizációs összeomlással fog járni

Az emberiség egyáltalán nem úgy fejlődött az evolúció során, hogy olyan globális problémákat meg tudjon oldani, mint a klímaváltozás, pláne nem úgy, hogy ilyen szintű válságrendszerrel kell szembenéznünk, mint most. A jelenlegi tervek a globális felmelegedés mérséklésére nem hatékonyak, de még ezekhez sem igazán tudjuk tartani magunkat, és mindenki inkább a saját közössége fejlődésébe fektet, mint a kollektív túlélésbe. Persze akadhat megoldás, de egyelőre nem találtuk meg, ráadásul az első világháború előtt pontosan ilyen gondolatok foglalkoztatták az embereket, mint most, és a nukleáris háború lehetőségét sem olyan könnyű a szőnyeg alá söpörni, mint szeretnénk – ezekről beszéltek a meghívott kutatók a kicsit pesszimistára sikeredett fenntarthatósági konferencián a Magyar Tudományos Akadémián.

Most először találkozunk akkora globális problémával, mint a klímaváltozás

„Nagyon sokáig kis csoportokban éltünk, csak közvetlenül a mezőgazdaság elterjedése előtt alakult ki a nagycsoportos élet. A döntéseink következményeit helyben és azonnal, rövid időtávon élveztük, a fenyegetések közeliek voltak: ragadozók, a szomszédos csoport, sérülés, fertőzés. Az információ személyes tapasztalatból vagy közvetlen mesélésből származott” – mondta Szathmáry Eörs evolúcióbiológus az akadémián tartott előadásában. Arról beszélt, hogy az evolúció évezredeken keresztül előnyben részesítette azt, ami rövid távon biztosította a túlélést, és nem azzal foglalkozott, hogy hosszú távon mi a jó az emberiségnek.

Ebből adódik, hogy nagyon nehéz olyan globális problémákat megoldanunk, mint az egész bolygót érintő klímaváltozás. A jelenlegi környezetünknek ráadásul vannak olyan káros hatásai is, amikre az evolúció szintén nem készített fel bennünket – ilyenek például a légszennyezés okozta élettani hatások, amik ma már a mindennapjaink részei, de sokáig nem kellett olyan környezetben élnünk, ahol az autók kipufogógáza és az egyéb kibocsátások folyamatosan mérgeztek bennünket.

Persze azért vannak olyan alkalmazkodási módszereink, amik – ha lassan is, de – segíthetik a változást. Az élettani alkalmazkodás, a plaszticitás, az epigenetikai öröklődés és a genetikai alkalmazkodás mind ilyenek – az elsők jellemzően gyorsabbak, az utóbbiak viszont sokkal lassabban reagálnak.

A fajkihalás, ami extrém esetben akár az emberiséget is fenyegetheti a klímaváltozás következményeként, többnyire hosszú folyamat, legalábbis az emberi élethez képest mindenképpen. Az emberiség ennél jóval rövidebb távon reagál. „Ez érthető, de ma hátrány. A politikusok ciklusokban gondolkodnak, a vállalkozások nyereségben, a klímaváltozás pedig évtizedes időskálán reagál” – mondta a szakértő.

A kollektív cselekvés is igencsak idegen az emberektől. Az emberré válás során nagyon fontos volt a „mi” és az „ők” kérdése, vagyis a parokiális altruizmus: az egyén önzetlen, segítő viselkedése elsősorban a saját, szűkebb csoportján belül nyilvánul meg, és gyakran együtt jár a külső, más csoportokkal szembeni ellenségeskedéssel. „A tigrisnél nem nagy kunszt okosabbnak lenni, a másik csoportnál már igen – mondta Szathmáry Eörs. – Van egy, az állatoknál nem tapasztalható mértékű együttműködés a csoporton belül, de országok, blokkok, vállalatok versengenek egymással, és a rövid távú érdekek gyakran felülírják a globális, hosszú távú érdekeket.” Ezért olyan nehéz tartani magunkat a párizsi klímaegyezményhez is: az sokszor aránytalan, a kollektív jót szem előtt tartó intézkedéseket igényel úgy, hogy más szempontokból az egyes országok akár még rosszabbul is járhatnak.

„Luxemburgi Zsigmond ötven évig ült a trónon. Ha valamit elrontott, tíz év múlva magának kellett megoldania. Itt van egy feszültség, és lehet, hogy a politikai rendszer ebben a formában alkalmatlan arra, hogy megoldja a problémát. Ki kéne alakulnia a tudatnak, hogy mi vagyunk az emberiség, és globálisan fogunk túlélni, vagy nem”

– mondta a szakértő.

A szituációt a közlegelők helyzetéhez szokták hasonlítani, mert sok szempontból jól magyarázható vele az egyéni és a kollektív előny-hátrány következmény. Ha valaki jobban kihasználja a közlegelőt mint globális erőforrást, pillanatnyilag jól fog járni, de hosszú távon mindenki rosszul jár – ezt hívják a közlegelők tragédiájának. Ráadásul a klímaváltozás globális kényszere precedens nélküli, ezért az evolúció nem készült fel rá.

Az életformánk is hasonlóan új az evolúciónak: károsan hat a termékenységre, az immunrendszerre, a fizikai erőnlétre, a kognitív funkciókra, és krónikus stresszt okoz, ezek pedig össze is függenek egymással. „Szerencsére nem vagyunk teljesen a gének foglyai, az evolúció adott nekünk komplex agyat, nyelvet, utóbbi pedig egy új öröklődési módszer, ami horizontálisan és vertikálisan is át tudja adni az egy élet alatt szerzett információt.” Ez a tanítás nagyon kevés fajnál jelenik meg az állatvilágban is – tanulni mindegyik tud, de tanításra alig van eset az élővilágban. A csimpánzok esetében egyetlen jól dokumentált eset van: az anyacsimpánz megtanítja a kicsinek, hogyan törje fel a diót kövekkel, ez pedig átlagosan kétéves folyamat. Ebből kiindulva az emberiség kulturális evolúciója gyorsabb lehet, mint a fizikai, és a technológiai fejlődés is segíthet – kérdés, hogy ennek a jó vagy a rossz vetületei jelennek-e meg inkább.

Szathmári Eörs szerint fontos az intézmények szerepe a klímaváltozás kezelésében, de az is, hogy legyenek olyan ösztönzők, amik csökkentik a potyautasok előnyét. Az átláthatóság és a felelősségre vonás is fontos. „Ha nem lehet büntetni a vállalásoktól történő eltérést, az felhívás keringőre” – mondta. A mi-ők tengelyen kívül többszintű identitásra van szükség a helyi, nemzeti, regionális és globális identitás szintjén, ezeknek pedig együtt kell létezniük egymással, egymásra kell épülniük.

„Ha a kooperáció nem lett volna fontos, még baktériumok sem lennének a Földön. Az együttműködés fontosságát végig lehet követni a nagy evolúciós átmenetekben” – tette hozzá Szathmári.

Azért mindenkinek a Föld az otthon

A HUNOR űrhajós programból is kiderült, hogy pszichológiai szempontból azért elsősorban földlakóként tekintünk magunkra, ami árnyalja egy kicsit az evolúciós képet. Dúll Andrea környezetpszichológus, aki részt vett az ezzel kapcsolatos kutatásban, azt mondta: azt látták, hogy a Föld mint otthonosságkomponens megvan, egyfajta mentálhigiénés dolog nézegetni a bolygót a Nemzetközi Űrállomásról.

„A tudatosulás azért jelen van, ebben nagy szerepe volt a Covidnak – mondta a szakértő. – Az emberi flexibilitást dicséri, hogy ennél a komplex, egyéb típusú válságjelenséggel összefüggésbe nehezen hozható, átláthatatlan helyzetnél egyfajta környezeti tudatosulás lépett elő a mindennapi észlelés szintjén. Az emberek jelentős része elkezdett jobban odafigyelni, hogy mi történik a világban.”

A tudatosulás ára viszont az ökoszorongás, ami egyre elterjedtebb a világban. A direkt hatások egyre inkább elérik az embereket, a természeti katasztrófák idején például nehéz nem tudatosítani, hogy mi történik a bolygóval. „A villámárvíz úgy került be a szótárunkba, mintha mindig is ott lett volna” – mondta Dúll Andrea.

Mindez kihat a mentális egészségünkre is. Az egocentrikus motivációnak ebben nagy szerepe van, de pozitív értelemben: a legtöbb dolgot úgy tudjuk felfogni, ha magunkra vonatkoztatjuk, és amint az emberek érintve érzik magukat egy helyzetben, be tudnak csatornázódni, ez pedig a klímaváltozás területén is hasznos lehet.

Nemcsak direkt, hanem indirekt hatásokat is tapasztalnak az emberek a globális felmelegedésről, ilyenkor szoronganak, nem tudják, mitől félnek, de érzik, hogy valami nagyon bizonytalan – mondta a szakértő. Ez el szokta bizonytalanítani az embereket, megjelenik a tanult tehetetlenség, és noha sok rizikó van ebben a sok érzelmi reakcióban, a végkifejletben ott van az ökoremény is.

A klímaváltozás egyértelműen környezeti stresszor, de érdemes azt is tudni, hogy a stressz önmagában nem negatív, csak azt jelzi a szervezetnek, hogy forrásokat kell mozgósítani – mondta a pszichológus. A környezeti stressz és félelem valós fenyegetésre reagál, a szorongás viszont egy meghatározatlan dolog miatti stresszt jelent. Azért is nehéz ezt kezelni, mert folyamatos és változik, nem egyszerű hozzá alkalmazkodni, a pszichológiai élmény pedig emiatt a bizonytalanság és a szorongás felé fog elmenni. Ráadásul mások válasza fontos indikátor arra, hogy kell-e a problémával tenni valamit, vagy sem. „Figyelni kell a többieket, hogy ha mások is tesznek valamit, akkor mi is teszünk – de ki lesz az első?”

A világ minden tájáról mérnek aggodalmat az éghajlatváltozással kapcsolatban, van olyan ország, ahol a válaszadók 83 százaléka mondta azt, hogy legalább valamilyen mértékben foglalkoztatja ez a téma. Az ökoszorongás viszont hasznos érzelem, mert terelheti az embert arra, hogy tegyen valamit a klímaváltozás ellen. Segíthet, ha a fizikai környezet már gyerekkorban is segíti a környezettudatos viselkedést. „Nem kell megvárni, amíg kihalunk, mert van képességünk a változtatásra” – mondta a szakértő.

Nem is olyan biztos, hogy nem lesz atomháború

Buda Péter biztonságpolitikai elemző szerint jelenleg nem csak a klímaváltozás fenyegeti az emberiséget: válságkumulációról van szó. Az első világháború előtt a maiakhoz hasonló geopolitikai jeleket észleltek az emberek, amik a megfelelő analitikai keret nélkül nem nyerték el a jelentésüket, később viszont ráébresztették az emberiséget, hogy amit addig viszonylag haladó időszaknak hittek, az olyan fajta válsághelyzetet produkál, ami egy idő után világválságban ölt testet.

„Az első világháború előtti helyzet hasonló volt, mint amiben most élünk, és azok a technológiai újdonságok, amik ekkor kerültek bevezetésre, még nagyobb ugrásnak számítottak, mint most például a mesterséges intelligencia” – mondta a szakértő. A robbanómotoros járművek, a repülőgépek, a távközlési technológia fejlődése az embereket eltöltötte egyfajta magabiztossággal, és a többségnek az volt az elképzelése, hogy az olyan konfliktusok, mint a háború, egyszerűen kimentek a divatból.

Buda Péter szerint más párhuzamot is fel lehet fedezni az első világháború előtti körülmények és a mostaniak között. Az akkori világrend idejétmúlttá vált, globális hatalmi legitimációs válság alakult ki. Az a korszak hasonló dilemmákkal küzdött, mint a mostani, és alapelvi, pragmatikus átrendeződés zajlott. Szakértők azon kezdtek el gondolkozni, hogy egy közösséggé válik a világ, és azokat a működési protokollokat érdemes bevezetni ebben a síkban is, amik egy-egy államban is érvényesek.

„A világ kormányzásának kérdése számos olyan kezdeményezést indíthat el, amik önmagukban hordozzák a saját veszélyeiket. A Római Birodalom is ilyen globális kormányzást valósított meg, és látjuk, hogy ez a modell milyen ellentmondásokat termelt ki.” A szakértő azt mondta: az eddigi nemzetállami rendszer nem adekvát a globális kihívások tükrében.

Azt is megjegyezte, hogy az a liberális nemzetközi rend, amit az Egyesült Államok vezetésével alakított ki a nyugati világ a világháború utáni sokkot követően, válságban van. Ez alapvetően a normákra (egy ország a saját érdekeit csak másokkal együttműködve tudja érvényesíteni), hatalmi támogatásra (legyenek olyan országok, amik ezt érvényesíteni akarják) és intézményrendszerekre (például az ENSZ-re) épül.

Most egy multipoláris világrend van kialakulóban közös elvek és érdekek nélkül: Kína felemelkedik, Oroszország pedig ennek a farvizén próbál minél jobban járni. „Ők úgy próbálják interpretálni ezt a helyzetet, mintha a korábbi rendszer abszolút megváltozását jelentené” – tette hozzá Buda Péter.

Oroszország ugyan felismeri, hogy a világrend uralására nem képes, de szeretne magának minél jobb helyzetet elérni. A nemzetközi kapcsolatok változnak, és a biztonságpolitika terén ezek a nem lineáris dinamikák azok, amik a változást különösen súlyossá és nehezen előre jelezhetővé teszik. „Ennek a jelenségnek a rendkívül fenyegető következménye, hogy a hatalmi erőegyensúly-változás relatív és nem következetes.”

Ez a probléma a nukleáris eszkalációval is: Buda Péter szerint az, aki ezzel elméleti szinten foglalkozik, pontosan tudja, hogy nem lehet azt mondani, a világ vezetői tudják, hogy rosszul járnak egy nukleáris háborúval. Az előrejelzés rendkívül bizonytalan, a helyzet kiszámíthatatlan. A technológiai változások fokozzák ezt a problémát, és nehezítik, hogy egy adott fél megítélje, hol él a kölcsönös nukleáris elrettentés rendszerében, kiegyenlített-e az erőviszony közte és a másik között. Ráadásul kialakul a tripoláris nukleáris rend, az eddigi két igazi atomnagyhatalom mellé felzárkózik Kína, és három, közel azonos képességű nukleáris hatalommal kell számolni. A szakértő ezt a háromtest-problémához hasonlította: amíg csak két, egymásra ható test mozgását kell megjósolni a fizikában, azt elég egzakt módon el lehet végezni, de ha belép egy harmadik test is, az előrejelzés bizonytalanná válik.

Szerinte rossz irány az, ha egy adott ország úgy dönt, hogy ő fogja uralni a világrendet, hiszen ez egy 8,5 milliárdos bolygó esetén megvalósíthatatlan. „Az elképzelés, hogy gyökeresen eltérő politikai kultúrákat egy kalap alá lehet venni, olyan megoldás irányába próbálja irányítani a saját országát és másokat, ami garantáltan kudarccal fog járni. Ahelyett, hogy realista hozzáállással és nyilvánvalóan fárasztóbban próbálna egy valóban kézben tartható modellen dolgozni” – tette hozzá.

Galaktikus illúzió az átállás a megújulókra

A Gelencsér András vegyészmérnök helyett beugró Szalóczy Zsolt fizikus, az egyéni és szervezeti adaptációt támogató Cassandra Program társalapítója és vezetője és Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus is arra figyelmeztette a jelenlévőket: a mostani helyzet tarthatatlan, és nem elég az sem, amit a világ országai a klímaváltozás ellen tenni akarnak.

„Ha arra vannak állami programok, hogy minél több gyerek szülessen, az nem szolgálja az érdekeket” – mondta Pogátsa Zoltán, aki szerint a gazdasági növekedés mellett nem lehet küzdeni a klímaváltozás mérsékléséért. Ráadásul az energiahatékonyságnak is van egy csökkenő hozadéka: hirtelen jelentős a javulás, majd egyre lassul, de az energiabevitelünk soha nem lesz nulla.

Szerinte az is illúzió, hogy az Európai Unió ugyan lassabb, de valós GDP-növekedés mellett át tudott állni a globális felmelegedést mérséklő útra, hiszen amit például itt fogyasztunk, azt az előteremtés helye szerint számolják a kibocsátásba: ha Kínában gyártott élelmiszert eszünk, azt Kínához sorolják, annak ellenére, hogy mi fogyasztjuk el az EU-ban. A kérdés az, hogy leállítjuk-e a növekedést mi, vagy leáll magától, de az civilizációs összeomlással fog járni. „Növekvő gazdasággal nem lehet megoldani a klímaválságot” – mondta.

Szalóczy Zsolt szerint még a tudomány is ellentmondásokba keveredik néha saját magával, ezért ne csodálkozzunk, hogy azok a tömegek, akiknek a bőrén lecsapódik a klímaválság, válaszokat keresve elvonulnak az internet azon tartományába, ahol az influenszerek és a mesterséges intelligencia által gyártott tartalmak dominálnak. „A tudománynak nagy felelőssége van abban, hogy bátrabban foglalkozzon a tudomány és a társadalom határával” – mondta.

Ismertette a hópium elméletét, ami a hope (remény) és az opium angol szavakból tevődik össze, és olyan megoldást, megnyugtató jövőképet jelent, aminek a megvalósulása csak a természeti törvények megsértésével lenne lehetséges. Szerinte akkor van esélyünk a klímaváltozás mérséklésére, ha a legrosszabbat feltételezzük, és arra készülünk fel.

„Galaktikus illúzió a megújuló energiaforrásokra való átállás”

– mondta, szemléltetve, hogy ezek a technológiák nagy nyersanyag-ráfordítással és kibocsátással készülnek, a globális energiafelhasználást pedig a mai napig fosszilis erőforrásokkal látjuk el, ami a klímaválságig vezet el. „A szén-dioxid kibocsátása évek óta nő, pedig igyekszünk csökkenteni, a trendje és a növekedési üteme is növekszik” – mondta, megjegyezve, hogy olyan, mintha minden évben épp a klímacsúcsok rontanának a helyzeten.

A megújulók esetében a befektetett energia és a kinyerhető energia (EROI) tekintetében a szél- és a napenergia nem jeleskedik, főleg, ha ezt megtámogatjuk az akkumulátor-kapacitással – mondta. Ahhoz, hogy a technológiai civilizációt biztosítani lehessen, legalább 7–10-es EROI-mutatóra lenne szükség, ehhez képest a napenergia 2–4-gyel rendelkezik. A fizikus által levetített sorrendben ez kullogott a lista végén, utána a biomassza, a szél, a koncentrált szolár, a gáz, a szén, majd a víz- és a nukleáris energia.

Probléma lehet még a magas energiaigény, az alacsony energiasűrűség és az, hogy az energiát tudjuk-e tárolni. Szalóczy szerint az sem elég, ha a növekedést megállítjuk, azt drasztikusan csökkenteni kellene.