Harag Anita: A reggeli fiú

A szék nyikorog, ha hátradőlök. A padló megreccsen a szék alatt. Az asztal roppan egyet, ha ráteszem a könyököm. Észrevettem, hogy ropogtatom az ujjaimat, és ez hangos. Pár percenként roppantok egyet-egyet, az még bármilyen zaj lehet. Például valamilyen kinti zaj, megreccsen a faág az ablak előtt, becsapják egy autó ajtaját, vagy benti hang is lehet, a táguló fa hangja, ahogy jön be kintről a hűvös levegő. Talán még fel sem kelt. Kilenc óra múlt, miért lenne ébren már kilenckor. Majd tízkor vagy tizenegykor, onnan pedig csak pár óra. Nem kell ennyire igyekeznem, hogy ne csapjak zajt, úgysem hallja, odamehetek az ablakhoz becsukni. A fotel biztos nem nyikorog, csak el kell jutni oda. A parketta viszont recseg, és a fotel az íróasztaltól legalább öt lépés. Ha felébred, és a konyhába megy, el kell sétálnia a hálószoba ajtaja előtt, és hallania kell, hogy nyitva bent az ablak. Megváltoznak a hangok, a kert beköltözik a házba hangok formájában. A hálószobában megy el az autó, a hálószobában ciripel a madár, a hálószobában fújja az ágakat a szél. Be kell csukni azt az ablakot, de ha most felállok, és odamegyek, talán éppen a parketta recsegésével ébresztem fel. Az még rosszabb.

Innen látom a képet a falon, csak hátradőlök, és felnézek a laptopról. Pedig semmit nem ismerek fel rajta, nincs rajta felismernivaló. Színek és formák kavarognak egymásba, az egész kép valahogy boldog. A szoba is boldogabb lesz tőle, hogy itt van. Megmozgatom a lábujjaimat. Próbálom külön mozgatni a kicsit a többitől, de megy vele a többi. Evolúciós visszafejlődés, a majmok biztos tudják külön mozgatni az összes lábujjukat, kell a kapaszkodáshoz. Talán minden sokkal egyszerűbb lenne, ha majmok lennénk. Kurkásznánk egymást, egymás mellett aludnánk, ismernénk egymás hangjait, természetes lenne, hogy a közelünkben van a másik, sőt aludni sem tudnánk a másik melege, a megszokott, közös hangjaink nélkül.

Nem ismerem ezt a hangot, ezt a búgást. Valahonnan a házból jön, talán az ő szobájából, bekapcsolta a gépét, de milyen gép zúg ilyen hangosan. Túl szép ez a ház ahhoz, hogy ilyen hangos számítógépe legyen. Nem tudom, eddig is búgott-e, és nem tűnt fel, vagy most kezdődött el. Nagyon figyelek. Hangok lesznek, ha felkelt. Széknyikorgás, bútorrecsegés, valami. Ajtónyitás, ajtócsukás, vécélehúzás. Vízengedés. Károgni kezd egy varjú a szobában. Mégiscsak be kell csukni az ablakot, fázom is, hideg a kezem. Milyen hideg a kezed, mondja Eszter. Ideges vagy? Négy lépés lehet az ablak, onnan csak két lépés a könyvespolc. Már korábban kinéztem azt a sárga gerincű könyvet, jó lenne megszerezni. A fotelből is látnám a képet, de nem lenne éppen előttem. Eszter festette.

Az ablakot mégse kéne becsukni. Egy zárt szobában felerősödnek a hangok. Három hosszú lépésből elérek a szekrényig. A könyvek egymásnak dőlve hevernek szanaszét a polcokon. Eszter hónapok óta mondogatja, hogy kezdeni akar valamit az üresen hagyott helyekkel, de nincs rá ideje. A sarokban valami kerek volt, sötétebb ott a parketta, talán egy nagy cserép. Nem vették észre, hogy kifolyik valahol a víz. Az egyik kép is eltűnt a falról, világosabb négyzet, megvan a szög helye. Ha kinyitnám a komódot, az egyik fiók talán üres lenne, a másikban csak a fiók felét foglalnák el Eszter bugyijai. A helyek megszokása, minek mennyi hely kell. Nincs szőnyeg a padlón, pedig a szőnyegen halkabban tudnék járni. Azt is elvitte. Eszter szerint olyan dolgokat is elvitt, amikről még nem tudja, hogy elvitte, és hiányoznak majd neki. Amikre nem is gondol, mert ritkán használta őket. A krumplinyomót például. Mindig a férje törte össze a krumplit. Végül egy villával kellett összenyomkodnia. A kotyogós kávéfőzővel is így járt, ritkán kávézik, de néha megkívánja. Az is eltűnt. Azt hitte, ezekre már nem lesz többé gondja, sem a kotyogósra, sem a krumplinyomóra, sem a ki tudja még, mire.

Nem érti, hogyan hiányozhatnak valakinek a tárgyai, ha ő maga nem hiányzik. Nem baj, ha hiányzik, mondtam neki. A könyvei hiányoznak, válaszolta Eszter. A növényei hiányoznak, és nemcsak neki, hanem az ő növényeinek is hiányoznak a férje növényei. A növények tudják. Érzik. A férje tudta, hogyan kell öntözni őket, vagyis még mindig tudja, csak már nem öntözi őket. Növénysuttogónak hívta, bármilyen csoffadt kis növényt megmentett. Hívhatja-e még így, vagy ezt már mindig úgy fogják hallani, mintha ő mint feleség mondaná neki mint a férjének. Nem baj, ha hiányzik, mondtam újra Eszternek. Csak a növényei, válaszolta. És a könyvei. És a kotyogós.

Még mindig a férjének hívja, hivatalosan nem váltak el, tehát van egy férje valahol. Ezt még mindig szokom. Előtte soha nem voltam senkivel, akinek férje volt. Aki együtt élt tizenöt évig egy férjjel, lett gyerekük, itt éltek hármasban tíz évig. Ebben a házban. Ebben a szobában aludtak, ebben az ágyban. A férje léptei alatt is recsegett a parketta. Eszter szerette. Szeretett egy férjet. Együtt mosták a ruháikat. Három kupac ruha, az rengeteg mosás. Ettől ugyanolyan a szaguk, egyenszag. Azt sem tudom, hol a mosógép ebben a házban. Elkezdhetném én is ugyanazt a mosószert használni, akkor nekem is egyenszagom lenne, és a fia talán elfogadna. Felismerné a szagomat.

Nem tudok figyelni a sárga gerincű könyvre. Elkezdtem olvasni az első mondatnál, és most tartok legalább a negyvenediknél, és semmire nem emlékszem. A fakopáncs szó többször előfordult benne. A térdemre fektetem a könyvet. Kényelmes fotel, ha a férje itt hagyta, akkor Eszteré, ő szokott üldögélni benne, mint ahogy most én üldögélek, felhúzott lábbal, fejemet a fülének támasztva. Biztos itt ül reggelente és olvas, hallgatja, hogy felkelt-e már a fia, ismeri a hangjait, tudja, hogy ez a búgás micsoda, fel sem tűnik neki. Az órára néz, az időből meg tudja mondani, mikor kel fel a fia, mikor kell elkezdeni aggódni érte, ha nem mocorog, nem csap zajt. Bár Eszter valószínűleg nem ücsörög a szobában, és nem olvas, az anyák a konyhában vannak, reggelit készítenek, kakaót kevernek, megvan a rutin. Amikor a fia kijön a szobájából pisilni, ő már melegíti a tejet. Nem tudom, miért gondolom, hogy kakaót iszik a gyerek, már tizenkét éves, talán leszokott a kakaóról. Azért még a whiskynél sem tart, tegnap este Eszter talált whiskyt a mélyhűtőben. Olyan régen lehet itt, hogy a férje elfelejtette. Bár lehet, hogy Eszteré volt, nem mondott semmit a whiskyre, csak felmutatta, miután a gyerek lefeküdt. Már nem kakaó, még nem whisky. De mit isznak reggel a tizenkét évesek? Ez az első együtt töltött reggelünk, Eszter nem mondott semmit, mit adjak neki. Dél körül jön vissza, reggel részt kell vennie a panelbeszélgetésen, elnököl, de ebédre már itthon lesz, és együtt indulhatunk túrázni.

Szomjas vagyok. Húsz perce fogyott el a vizem, sokat iszom, ha ideges vagyok. Pedig mindkettőnkkel leült külön-külön, és megbeszélte, mi lesz. Szombaton délben indulunk túrázni. Eszter reggel konferenciázik. Én itt alszom, tehát a fia és én kettesben leszünk a házban pár óráig. Jó lesz ez így, kérdezte a gyereket. Jó. Neked jó, kérdezett engem. Jó. Nem tudom, a fia jója mit jelent. Hogy a jó tényleg jót jelent, vagy azt, hogy neki mindegy, ami igazából azt jelenti, nem jó. Erről Eszter gondolhatta, hogy tényleg jó. Vagy egyszerűen csak azt jelenti, nem jó, és ezt Eszter is tudta, de nem érdekelte, mert valahol el kell kezdeni, és ha a fián múlik, neki minden jó nem jót fog jelenteni. Nekem pedig nem mondta el, hogy ne érezzem magam kényelmetlenül.

Ez mégiscsak az ő háza. Csak nem ébresztem fel, mint a postás vagy a futár, ha nem a megbeszélt időben jön. Majd ha felkelt, majd ha hallom, hogy mocorog a szobájában, kimegyek vízért. Addig nem iszom, legalább nem kell vécére mennem. Ha felébreszteném, először nem tudná, mit hall. Nem a szokásos hangok. Felismerné, hogy nem az anyja, nem az apja, talán még félálomban azt gondolná, az apja is lehet, de aztán felismerné, hogy nem az, eszébe jutna a válás, és hogy az apja már nem lakik itt. Az ő hangjaikra egyébként sem kelne fel, ezek idegen hangok, egy idegen ember hangjai. Megijed, hogy ki van a lakásban, aztán eszébe jut, hogy csak én. Az anyja új barátnője. Az anyjának barátnője van, aki a házában alszik. Jó.

Jó, válaszolta, amikor Eszter három hónapja elmondta neki, hogy szerelmes belém, és néha nálam alszik, amikor apás hét van. Megkérdezte, szeretne-e erről beszélgetni. Nem akart. Furcsa lett volna, mondta nekem utána Eszter. Mindent elmondok neki, és éppen ezt nem tudta volna, hogy én, hogy mi, tudod, furcsa lett volna, ha ennyire szeretek valakit, és éppen ő nem tudja. Pár nappal később a fia megkérdezte tőle, mióta szeret engem. Nem mondta ki a nevem, Eszter szerint nem emlékezett rá, hiszen csak egyszer hallotta. Öt hónapja. Azóta festesz, válaszolt a fia. Vagy amióta festesz, nem emlékszem, pontosan hogy mesélte. Amióta ismer, Eszter állandóan a festésre gondol, hogy mikor festhet, és van-e otthon elég festék. Élvezi, hogy a legváratlanabb testrészein fedez fel egy piros vagy sárga festékfoltot. Például a térdhajlatában. Három képét a lakásomba is kitettem. Nem is mondta a fia, hanem kérdezte, hogy Eszter azért szeret-e engem, mert festeni kezdett.

Talán a jó nekem sem jelentett jót. A fia jója után már nem mondhattam mást, csak hogy jó. Akkor még jónak tűnt, de délután volt, délutánokat már töltöttünk együtt hármasban. Pár estét is töltöttünk együtt, a nappaliban filmeztünk, sétálni mentünk vacsora után, nem fogtam Eszter kezét, és nem értünk egymáshoz. Sem az utcán, sem a lakásban. Minden alkalomra emlékszem, amikor hozzá akartam érni, és nem értem hozzá. Amikor csokiért mentünk, az más volt. Sorban álltunk a pénztárnál, lassan ment a sor, Eszter rám nézett, elmosolyodott, és adott egy puszit a számra. Utána sokat beszéltünk erről, hogy hogyan nézett ránk két sorral arrébb az a nő. És hogy ez tényleg nem olyan, mintha a férjét csókolta volna meg sorban állás közben.

A fiával tehát már filmeket nézünk. Már sétálunk. Séta után hazamegyünk vele, aztán Eszter visszakísér a buszmegállóba. Három-négy buszt is elengedünk. Nehéz távolságot tartanom Esztertől, Eszter kezétől és Eszter szájától, Eszter vállától, Eszter hajától. Szeretem, ha Eszter nálam alszik. Éjszaka félálomban elmesélem neki, hogy a hajáról álmodtam, hogy a haja volt az álmom főszereplője, csak a hajára emlékszem, a göndör, sötétbarna hajára, tényleg, kérdez vissza, és még, reggel pedig semmire nem emlékszik. Már több éjszaka elmeséltem neki ezt az álmomat, kíváncsi vagyok, mikor fog úgy ébredni, hogy emlékszik rá.

A délutáni énem mondta azt, hogy jó, a délutáni fiára. Nem gondoltam a reggeli fiúra és a reggeli énemre. Nem kérdeztem ki Esztert, mit kell tudni erről a fiúról. Mikor ébred, menjek ki hozzá, ha felébredt, csináljak neki reggelit, mit eszik reggelire, vagy hagyjam békén. Jó vagy rossz alvó-e. Várjam-e kint az asztalnál, üljek le a konyhában a laptoppal, és dolgozzak ott, Eszter is a konyhaasztalnál dolgozik. Olyannak kell-e lennem, mint Eszter. A szülőknek van ez a köszönésük, amikor reggel először meglátják a gyereküket. Megváltozik a hangjuk, soha senkinek nem köszönnek úgy, ahogy a gyereküknek köszönnek reggel. Talán meg kéne tanulnom.

Egyre több a hang az utcán. Gyerekek sikoltozva mennek a játszótérre, végiggurulnak a kismotoron a járdán, az anyukájuk és az apukájuk utánuk kiabál. Már elment a ház előtt Flóra, Beni, Zente és Léna. Aztán még egy Beni, bár lehet, hogy az ugyanaz a Beni volt, csak visszafelé. A játszótéren az egyik szélső hinta nyikorog, azon ültem én, mellettem Eszter, Eszter mellett az esti fiú. Az esti fiúban mintha több szorongás lenne, mint a délutániban, Eszter szerint képzelődöm. Az esti fiú csendesebb, komolyabb, figyeli minden mozdulatomat, de ha ránézek, elkapja a tekintetét. Mégis érzem, hogy engem figyel, pontosan tudja, hol járok a házban, mikor merre indulok, hova megyek, veszem-e a cipőmet, vagy a nappali felé tartok. Pár hete úgy jött haza az apjától, hogy levágatta a haját. Nem mondta Eszternek, hogy le akarja vágatni, pedig Eszter szerette a füle mögé igazítani a haját, és végigsimítani, előttem van a mozdulat. Talán azért vágatta le, mert észrevettem ezt a mozdulatot. Olyan szép haja volt, mondta utána Eszter, amikor kettesben voltunk. Ugye, szép volt, kérdezte.

Nem jössz ide rögtön, hallom az utcáról. Remélem, kutyának ordítanak így. Nem tudom elképzelni, hogy Eszter ordítana a gyerekével, pedig biztosan ordít. És mit fogok csinálni, ha előttem is ordít vele. Kimegyek a szobából, vagy úgy csinálok, mintha nem lennék ott. Én leszek az ötödik szék vagy egy kancsó limonádé. Nem mozdulok majd, nem nézek egyikükre se, a székek nem néznek. Biztos fog előttem ordítani vele. Azt jelenti majd, hogy befogadtak. Ha szék leszek, akkor már befogadtak.

Becsukom az ablakot, mire résnyire nyílik az ajtó. Úgy csinálok, mintha a kertet nézném. Mászik az ablakon egy bogár, azt nézem. Azért csuktam be az ablakot, hogy ne jöjjön be a párkányon ácsorgó poloska. Számolom a gyerekeket a játszótérre menet, és hagyom, hogy nézzen. Az ember előbb-utóbb megérzi, hogy nézik, és visszanéz. Olyankor el kell fordulni, mert a visszanézést nehéz elviselni. Szinte lehetetlen. Valaki mindig félrenéz.

Óvatosan megfordulok, mintha ilyen óvatos forduló lennék. Az ajtóban nem áll senki. Ujjakat sem látok az ajtón, vagy kezet az ajtófélfán. Csendben vagyok, és csend van, nem mozdulok, és más sem mozdul. Odamegyek az ajtóhoz, nem áll mögötte senki. Tegnap palacsintát sütöttünk, nyitva hagytuk a konyhaablakot, a huzat miatt nyílhatott ki az ajtó. Sötét a folyosó, az ő ajtaja csukva. Hallgatózom, de nem hallok semmit a szobájából. Talán éppen az ajtóban áll ő is, és hallgatózik, hogy kimegyek- e. Becsukom az ajtót. Ha Eszter hazajön, és megkérdezi, mit csináltunk, én azt mondom majd, dolgoztam, ő azt mondja, tanult. Vagy mit is csinálhat egy tizenkét éves szombat délelőtt. Játszott, de azt hallanám, a délutáni fiú legalábbis olyan szavakat kiabál játék közben, amiket nem értek. Füles a fején, Eszternek be kell nyitnia hozzá, hogy jöjjön vacsorázni, mert nem hallja. Fut, mondja Eszter, amikor megkérdezem, mit csinál. Állandóan csak fut a játékban, mondja.

Egyszer így nyitottam be hozzá. Résnyire nyitva volt az ajtó, kopogtam, azt mondta, gyere. Természetes volt ez a gyere. Az anyjának hitt, azelőtt még sosem voltam a szobájában. Megleptek a növények. Egy dzsungel közepén ül és fut, a sarokban ég a kislámpa, a növények árnyékot vetnek a falra. Kérsz madártejet? Anyukád kérdezi. Madártej volt, vagy panna cotta, valami desszert. Meglepte, hogy ott lát. A fejét rázta, nem is értette, mit kérdezek tőle, annyira megszeppent, hogy a szobájában vagyok, nem tudott másra figyelni. Kimentem, és becsuktam az ajtót. A legjobb barátja nemrég ment el, még érezni lehetett az elhasznált kamaszlevegőt. Eszter szerint még nem mondta el a legjobb barátjának, ezért kérte, hogy később jöjjek, ha a barátja már elment. Sosem fog megszokni, erre gondoltam, amíg az ajtajától visszaértem a konyhába. Nem kér, mondtam Eszternek. Nem kér, kérdezett vissza. Mindig kér. Tányérra szedett, és bevitte neki. Szépek a növényei, mondtam. Imádja, válaszolta. Remélem, tényleg kikapcsolja a gépet. Lejárt az egy óra, mondta. Hamar eljöttem.

Eszter növényeinek sárgulnak a levelei, némelyik szára már barna. Megtapogatom a földet, száraz, most kéne locsolni. Mind szomjasak vagyunk. Ha kijutok a konyhába, hozok nekik is vizet. Majd megkérdezem Esztert, nincs-e tápoldat a lakásban, az jót tenne nekik. A tápoldat is a férjéé lehetett, egy újabb dolog, ami hiányozni fog neki, ha észreveszi. Majd hozok tápoldatot, közös tápoldatunk lesz, a növényeim a növényei mellett fognak állni a virágállványon. Először ebben a szobában lesznek dolgaim. Csak szépen lassan tesszük ki a növényeimet a nappaliba, egy-egy tárggyal kezdünk, elöl hagyott kardigánnal a fotelon, egy könyvvel a dohányzóasztalon, a bögrémmel a konyhapulton. Lassan megszokja majd a tárgyaimat, lesznek közös programjaink, mozis csütörtök, pattogatunk kukoricát, elhozom a nagymamám régi pattogatottkukorica-gépét, tényleg olyan lesz benne a kukorica, mint a mozis. Igen, ez lesz az első tárgyam itt, valami hasznos. Egyre kevésbé tartja majd furcsának, ha megérintem a vállát, vagy készítek neki valami reggelit. Tudni fogom, beszélni kell-e hozzá, vagy békén hagyni. Megszokja a hangomat, nem veszi le a fülest, ha valami furcsa zajt hall, a furcsa zajt az idegen nőből, és nem kezd hallgatózni, ha a mosdóba megyek, hogy ugye nem hozzá jövök. Minek neki még egy anya. Kell-e nekem egy gyerek. Amikor először találkoztunk, meglepődtem, milyen magas. Eszternek is mondtam. Igen, válaszolta, annyira hihetetlen, hogy attól félt, elejti. Ettől legalább nem kell félnem.

Mondjuk egy év múlva Eszter megint konferenciára megy. Mi megint kettesben maradunk, én már itt lakom, itt vagyok otthon. Már nemcsak sétálunk és filmet nézünk, hanem szavak nélkül ücsörgünk a konyhában, reggelizünk, csendben, de otthonosan. Meghallotta, hogy kint vagyok a konyhában, ő is felkelt, és kijött hozzám. Jó reggelt, mondtam neki, olyan anyás hangon, mégsem úgy, mint Eszter. Szívesen elmondanám neki, hogy ez az egész nekem is új. Hogy férj, hogy gyerek. Nem tudom, ki lesz ő nekem, és én ki leszek neki. Simán csak Panni leszek. Egy újabb ember leszek, aki szereti. Ez talán elég lesz.

Pár hete nem akart hazajönni az apjától. Előtte szerdán sem akart hazajönni. Hogy ő ott marad. Pedig az első napokat itthon mindig kettesben töltik. Én csak a harmadik-negyedik napon jövök. Tizenegy húsz, vajon most kezdjek-e aggódni érte. Biztosan nem alszik, Eszter délre jön haza. Talán tényleg elaludt, kimehetnék a konyhába vízért, a matatásra, a vízre csak felkel. Vagy valami baja van, és nem mert szólni. Vagy baja van, és nem tud szólni. Az ajtóhoz megyek, és hallgatózom. Kinyitom az ajtót, és a folyosóra hallgatózom. Mit mondok, ha épp most jön ki az ajtón. Azt mondom majd, épp most indultam a konyhába. Vagy csak azt mondom, jó reggelt, és megyek tovább a konyha felé, mintha amúgy is a konyhába indultam volna. Igen, nem kell magyarázkodni. Nagyon okos fiú, pár napja hallottam, hogy mosogatás közben mesél Eszternek az egyik osztálytársáról, leukémiás a nővére. Egész ebédszünetben beszéltek, aztán hazafelé is együtt jöttek. Ő nem szólt semmit, csak hallgatta az osztálytársát, és megkérdezte Esztertől, mit mondhatott volna. Minden mondatára emlékszik, mondta Eszternek. Neki nincs nővére, és a mamán kívül senkije nem halt még meg. A mamánál is még kicsi volt. Mit kellett volna mondania? Eszter azt válaszolta, jó, hogy csendben maradtál. Hogyan számolok el Eszter felé, hogy itt voltam a házban egész délelőtt, és nem vettem észre, hogy meghalt ez az okos, érzékeny fiú. Már fél lábbal kint vagyok a folyosón, a lélegzetemet is visszatartom. Lépek még egyet, akkor a szobájában valami a földre esik. Egyszerre ijedek meg és lépek vissza a hálószobába, és meg is könnyebbülök. Óvatosan becsukom az ajtót. Valami tompa esett a földre, füzetnek hangzott. Még azt is hallottam, hogy valami megreccsen, mintha valaki az ágyról vagy a székről utánanyúlna. Ébren van és olvas. Visszaülök a fotelba, a padlón figyelem a parketta mintáit, hogy majd a képre tévedhessen a tekintetem, a hátizsákom Eszter hátizsákja mellett fekszik az íróasztalnál. Az övé lila, az enyém mustárszínű. Ugye én nem megyek a szülőire, kérdezte Esztert. Ugye apával mennek.

Most már tényleg ki kell mennem. Talán erre vár, hogy kimenjek, és utánam jön ő is. Kimegyek pohárral a kezemben, vizet öntök, és szendvicset csinálok. Ha kijön, megkérdezem, kér-e. Nem éhes, mondja majd. Ez problémás. Egy tizenkét évesnek muszáj reggeliznie. Ráadásul túrázni megyünk, ennie kell valamit. De ezt hogy mondjam meg neki. Felhívom a figyelmét, hogy talán mégiscsak éhes lesz egy óra múlva. Vagy megkérdezem, csináljak-e későbbre egy szendvicset. Talán meggyűlöl a túl korai gondoskodás miatt. Azt mondja, nem kér, ennyit szól hozzám, hogy nem éhes és nem kér, akkor már nincs mit mondanom neki. Ha megkérdezem, hogy aludt, az még rosszabb. Leül az asztalhoz, és nem szól hozzám, rám se néz. Én csak szeretem az anyukáját. Ennyit kell mondanom neki. Leülök mellé az asztalhoz, és megmondom neki, hogy szeretem az anyukáját. Komolyan néz majd rám, én komolyan visszanézek, a legkomolyabb nézésemmel. Sokféle módon fogom elmondani, hogy szeretem az anyukáját, és ennyi az egész. Vagy csak egyszer, de akkor a legkomolyabb hangomon. Lehet, ezzel kéne kezdenem. Meglátom a konyhában, és ennyit mondok, ugye tudod, hogy szeretem az anyukádat. Összefutunk az előszobában, szeretem az anyukádat. Odaállok az ajtaja elé, és elsuttogom az ajtónak. Szeretem az anyukádat. A suttogásom is komoly lesz. Ha valaki suttog, valamit mindenképp mondani akar. Halaszthatatlan dolgokat lehet csak suttogni.

Az ablakhoz lépek, innen látszik, ha Eszter hazajön. Látni fogom először, csak utána hallani. Tudni fogom, hogy jön, hogy mindjárt belép az ajtón. A szemem sarkából észreveszek valami fehéret a padlón. Nehezen veszem le a tekintetem a kerítésről és az utcáról. A fehér valami egy fehér locsolókanna a fotel mögött. Talán van benne víz. Van. Beosztom, hogy mindegyik növénynek jusson valamennyi. Mielőtt elindulunk, rendesen meg kell öntöznünk a növényeket. Hahó! Ez Eszter hangja. Nem is hallottam a kulcsot és az ajtónyitást. Odamegyek a hálószoba ajtajához, a hangokból próbálom kitalálni, mi történik. Eszter épp leveszi a kabátját. Még nem megyek ki, menjen ki először a reggeli fiú, üdvözölje az anyját, legyenek egy kicsit kettesben. Hahó, mondja Eszter újra, kibújik a cipőjéből. Nem jön ki senki a másik szobából. Várok. Nincs itthon senki, kérdezi Eszter. Hol vagytok?