Két hét alatt ez volt az ötödik eset. Vagy a hatodik, de még az is lehet, hogy a nyolcadik alkalom, nem tudom pontosan, képtelenség számontartani. Mindenesetre, mivel nekünk sem Trabantunk, sem Lexusunk nincsen, sokszor autóval szállítanak bennünket az egyik helyről a másikra, baráthoz vagy haza, színházba vagy házibuliba. Szögezzük le az elején, Herr Benznek, aki az autómobilt föltalálta, igazán könnyű dolga volt. Fedetlen járgányán gond nélkül átsüvített a mannheimi szél, és kipaterolt a roskatag vázak közül mindent, ami nem volt odavaló. A számokból, a történések gyakoriságából érzékelhető, egyáltalán nem különleges esemény történik velünk napról napra, hétről hétre.
Elég régóta óta rendszeresen megesik, hogy az alkalmi autó sofőrje drámai tekintettel néz ránk, kiül arcára az aggodalom, a mélységes kétségbeesés, valamiféle apoteózis utáni vágy.
Magyarországnak több univerzális problémája van, ezeket mi most nem kívánjuk taglalni. Ne legyen téma most az osztrák és a svájci ételfutárok számának rohamos növekedése, a magyar vidéket közvetlenül érintő csádi helyzet, az arcátlanul növekvő ukrán befolyás vagy egyesek briliáns angol nyelvtudása egy brüsszeli színielőadáson – Ványa bácsi monológja külső-liverpooli akcentusban. Hanem akkor mi?
Tessék csak helyet foglalni a barát, a szomszéd, egy ismerős autójában, aki elszállítja önöket A-ból B-be vagy Zs-ből Y-ba, máris lehet szembesülni egy olyan akut problémával, ami égbe kiált.
Mert mi van az autóban?
Kosz, mocsok, szemét, rengeteg azonosíthatatlan dolog, valaha gyerekülésnek használt, ma már inkább a nagymama bukósisakjaként funkcionáló tárgy, például. Van konzerv, pillepalack-gyűjtemény, lélegeztetőgép, bokáig érő pankómorzsa, amit majd a saját cipőnkből szórunk ki a saját előszobánkba érkezés után, de még a hajból is szedegetjük. Ültünk olyan kocsihátsóban, ahol már tenyészett a növényzet, és nemcsak kökörcsin vagy szamárkóró, de kender is nőtt az elülső ülések mögött, betépve érkeztünk meg a célállomásra. Egyszer a Káli-medencéből hozott bennünket haza az ismert színikritikus, fél birka volt hátul, a szemek egy befőttesüvegben. Egy viharsarki ismerősünket – nagyon híres író – egy hőgutás nyári napon, míg vitt bennünket a szülővárosába, mert megnyitották a Jadviga Night Clubot a mezőhegyesi lovardaszemélyzetnek és látogatóinak, megkérdeztük, nem felejtett-e a hátsó ülésen a téli disznótorost. Csaknem az árokba hajtottunk Békéssámsonnál, mert mind a két kezével a fejéhez kapott. Az egy jobbik eset, ha a bevásárlószatyrot pakolás közben a kocsi tetején hagyják az illetékesek. És úgy indulnak el, van 0,001 ezrelék esély, hogy a tömött táska ott is marad, és így érkeznek meg Röjtökmuzsajra vagy Pasarétre.
Mármost azok a vezetők, akik az autójukba invitálnak, pontosabban invitálnának, de mi nem férünk be a felhalmozódott hulladék mennyisége miatt, nos, azok, ha van gyermek, és az lehet kisunoka is vagy negyvenéves ükunoka, rájuk fogják. Ők, ezek a kicsiny, megátalkodott utódok a felelősek. Ők okozzák a förtelmes, rákosrendezői mocskot, ők kenték a frissen suvickolt ablaküvegre a megolvadt dubaji csokit, ők etetik kenyérhéjjal a kocsibelsőben a dög galambokat, ők tépkedik miszlikbe a vérrel és verejtékkel megírt mesekönyvünket, és az övék a Star Wars-os lézerkard is, amivel át van szúrva az anyósülés, és még így is villog. A gyerek az oka. Ő mocskol, ő szemetel, ő a Föld nevű bolygó, Jane Goodall vagy Greta Thunberg és a szegény kocsibelső ellensége.
Most pedig lenne egy szeretetteljes kérdésünk. Költői, de azért föltesszük, mint a nyírásra váró gyep fölött mélázó Babits Mihály.
Nem az lenne a szülő egyik feladata, hogy tisztaságra, pedantériára, környezete tiszteletére és óvására nevelje engedetlen csemetéjét? Hogy nem kell ellopni a többi bölcsis kistárs sáros, átázott csizmácskáját a télapóünnepen, és fölsorakoztatni a hátsó ülés mögé, hogy még véletlenül se lehessen kilátni. Hogy nem kell a Lego-gyűjteményt az autóba hordani és ott építkezni, mert netán egy kicsinyített Eiffel-toronyba ül bele a gyanútlan utastárs. Nem a szülő dolga, hogy meggyőzze a gyermeket, felesleges Piroska szörppel locsolni egymást, a testvérke szemébe nyomni a macimézet a hátsó üléseken, kólás gumicukorral, retró lengyel Stollwerckkel dobálózni, mert nemcsak az autót, de az áldott élelmiszert és annak csomagolását is tisztelni kell? A múltkor is a nagyi, anya anyukája kontyára esett egy hawaii pizzaszelet. Szabad ilyet? Helyes ez?
Olyan triviális kérdések ezek, hogy természetesen nem is válaszolunk.
Tapasztaltunk egyéb morális anomáliákat, vagy mondjuk így, emberi gyarlóságokat is, amikor barátaink autójába kényszerültünk. Ha a férj a vezető, és nincsenek gyerekek – elutaztak, megszöktek, rollereznek a kihalt Lipótmező parkjában –, akkor mindig, ismételjük, mindig a feleségre hárítja a kocsibelső elrettentő mocskát. Irénke, Kati, Brigi tehet róla, megígérte, hogy elviszi kitisztítani, de aztán minden fontosabb lesz, a kozmetikus, a barátnőprogram, Terike csajbulija, akciós shopping. A tisztítás sajnálatosan elmaradt. Ha azonban nő a sofőr, akkor a mocsokért biztosan a férj okolható, András a hibás, mert közbejött a szombat reggeli, közös szauna, vagy annyira összetört egy újabb Arsenal-vereség után, hogy még a szemetet se tudta levinni, nemhogy a kocsival foglalkozott volna. Egyébként a múltkor elvitte és slaggal verette le a kombit, ki se látszott a habból, ami aztán büszke csillogással parkolt le a ház előtt, de hogy bent Illatos út van, arra nagyban tojt. Végül is, ügyes.
Ha pedig nem a gyerekek, a nagyszülők, a hányásig részeg barát okolható a kocsibelső állapotáért, még mindig van egy felelős.
Na, ki?
Vagy mi?
Azon túl, hogy Magyar Péter is több magyar autóba dobált már saját kezűleg használt zsírpapírt, csipszes zacskót, Túró Rudi-papírt és Orbán Viktor filcvonásokkal elcsúfított, bajuszos arcképét.
Szóval, ha nem a fönti egyedek mocskolják össze a családi batárt, akkor ki?
Elemér, a hároméves golden retriever. Zolika, a drótszőrű vértacskó. Vagyis a kutya. Ő az, aki titokban behurcolta a döglött macskát, egy szegény hajléktalan ember matracát hátra, egy ismeretlen öreg néni csirke far-háttal teli, gurulós piacos cekkerrét, összeszőrözte még a szélvédőt is, leharapta a visszapillantót, emberfej nagyságú lyukat rágott a sofőrülésbe, satöbbi. Na most egy kutya nem tud ellenkezni a koholt vádak ellen. Nem tudja azt mondani, mert nem Frakk vagy a Mézga család Blökije, hogy kérem, a mocsokhoz semmi közöm, de még a csirkecsont is a KFC-ből való, és az ikrek szurkálták meg egymást azokkal.
És akkor itt és most fölhívnánk a tisztelt olvasó figyelmét egy, mondhatni, természetfeletti jelenségre. Többnapos kutyahányást már láttunk egy irodalmár autójában, és tényleg, ezt meg is írtuk, de kutyaszarral még soha, semelyikben sem találkoztunk. A legkoszosabb, a penetráns mocskot tovább nem fokozható járműben sincsen, nem található kutyaürülék. Mert az hol van? Az a terézvárosi, újlipótvárosi utcákon, járdákon, padokon, játszótereken található töméntelen mennyiségben, állagban és formázatban.
Konklúzió 1.: Tehát korántsem minden földi mocsok kerül be az autóba.
Konklúzió 2.: Akkor pedig, hiába is kárognak egyesek, van remény.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
