Hetven percen keresztül néztem ezt a kanadai srácot. A lépcső legfelső fokán ült, pingponglabdákkal próbált beletalálni egy vascső szájába. Hasra fordított lábasokon, serpenyőkön pattogtak a narancssárga gömbök. A cső ránézésre olyan szűk volt, hogy azt gondoltam, csak csont nélkül sikerülhet a mutatvány. Talán még úgy sem. A lehetetlennek szurkolok. Én és az a közel tizenegyezer ember, akik akkor is kitartunk a kanadai srác mellett, ha már féltávon elhal három egymást követő kísérlete. Nem görgetünk tovább, nem kapcsolunk el. Megszépül az áldozat, amikor biztos a kudarc.
Minden dobás előtt megígértem magamnak, hogy az lesz az utolsó. Vagy maximum még egy. Aztán azt is görcsösen figyeltem, ahogy összeszedte a lépcső aljára gyűlt, mellément labdákat. Megszoktam a bonyolult betűkapcsolatot a neve végén, a vektorizált juharlevelet.
Egy rövid internetkimaradás vetett véget az együtt töltött időnek. Amikor frissítettem a lapot, egy másik élő videó ugrott fel. Tésztát evett egy göndör hajú lány, kérdésekre válaszolt. Rá már nem voltam kíváncsi.
A szakmai vitrinemet direkt a konyhaasztallal szemben állítottam fel. Aki egyedül eszik, sokszor körbenéz két falat között. Ez valami ösztön, úgy tudom. A felső polcon sorakoznak a legjobban sikerült munkáim, panoráma-röntgenképek megmentett fogsorokról. Trófeák. Az egyik egy régen látott jóbarátomé, ő megengedte, hogy kitegyem. A másik kettőt úgy kellett hazacsempésznem a rendelőből. Különálló egészként gondolok rájuk, még akkor is, ha idegenekről készültek. Egy helyet szabadon tartok. Életem főműve kerül majd oda. Amikor egy-egy páciens szájba veszi a lenyomatkanalat, én kijavíthatatlan problémákban reménykedem. Ártatlan szemekkel néznek rám, percekig csak dünnyögni tudnak. Ezek a legjobb beszélgetéseim.
Vacsora után még megittam egy csésze teát a teraszon. Pontban tízkor bekapcsolt az öntözőberendezés. Hatvan másodpercenként, minden körben egyszer, a vízsugár átlőtt két kerítéselem között. Csont nélkül. Legalább egy gép megadhatta nekem ezt a kielégülést.
Köszönöm a rózsát! Köszönöm az ujjak között tartott szívet! Köszönöm a csokis-lekváros rudat! Köszönöm az elbaszott zöldhullámot! Köszönöm, hogy nem szállnak sokan a liftbe! Köszönöm annak a tizenöt embernek, akik stabilan reagálnak a megosztásaimra!
– Hozna egy doboz gumikesztyűt? Köszönöm! – Az asszisztensem munka közben gyakran hozzám érinti az alkarját. Szeretem azt gondolni, hogy szándékosan. Röplabdázik, nálam is magasabb. Tömni kellett a harminchetesét, amúgy minden rendben. A vőlegényét sosem láttam, elvileg a pilótaakadémiára jár. Vagy nem is létezik. Számomra ez a két lehetőség nagyjából ugyanazt jelenti. Aki pilóta, csak kicsivel tölt több időt otthon, mint az, aki meg sem született.
A kétórás páciens csontpótlásra érkezett. Ez a kedvenc műveletem. Az istenek erejét érzem, amikor hozzáadok valamit egy hiányos testhez. „Megnövelem a csontmennyiséget”, hátborzongató szavak. És állítom, hogy bevarrni valaki ínyét a legszorosabb kapcsolat, feloldhatatlan eskü két ember között.
Ha nem lennék ennyire töketlen, engedélyt kérnék a pácienstől, hogy élőben közvetíthessem a beavatkozást. Ezrek láthatnák, hogy több vagyok egy mezei szájsebésznél. Nekem egyetlen dobásom van, mégis garantálom a sikert.
Vonzott a kényelmes élet. A kézügyességgel, az önbizalommal sosem volt gondom. A tanulás is jól ment, nem az általános orvosiról buktam ki. Mégis, a végtelen sok tényező közül az artikulációs papír döntötte el a sorsomat. Az artikulációs papír miatt választottam ezt a hivatást.
Egy hirdetőoszlop alján olvastam, utolsó volt a felsorolt eszközök között. Tudni akartam, hogy mit jelent. Kikerestem róla mindent, eszményi és egyszerű találmány. Azt gondoltam, hogy az a közeg, ahol kulcsszerep jut egy ennyire letisztult tárgynak, talán magába fogad engem is.
Köszönöm idősebb Solti Barnabásnak, hogy iskoláztatott! Köszönöm az évekig tartó mosolyszünetet! Köszönöm a nyugalmas könyvtári órákat! Köszönöm a pozicionáló viaszt! Köszönöm a hidat, a koronát! Köszönöm a tizenhét arany minősítést! Köszönöm a befogadást! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!
Arra viszont senki sem készített fel, hogy a szakmai sikerekért cserébe csorba eshet a magánéletemen. Csípővel tolom be a lakásajtót, tele van a kezem a szatyrokkal. Senki sem ugrik a nyakamba, senki sem segít bepakolni ezt a sok szart a hűtőbe.
Barátok? Amikor valakinek hús alatt marad a bölcsességfoga, legjobb baráttá lépek elő. Közös a küzdelem. A recepción rendezik a számlát, aztán szevasz, elmarad a sörözés. A rokonokat végzetesen meguntam. Ugyanazokat a történeteket mesélik, negatív előjellel fejlődik a karakterük. Sápadtak, kopaszok. Tornazsák méretű tasakban cipelik a gyógyszereiket.
Gondolkodtam bonsai fán, kisállaton. A lassú és vontatott fejlődéstől kiver a víz. A kutyákat szeretem, de félek, hogy ha örökbe fogadnék egyet, azzal beismerném az igazságot. És az igazság az, hogy egyedül vagyok. Vagyis hát, nem egészen. A göndör hajú lány megint tésztát eszik. Penne alla Carbonara. Rohadt jól néz ki, tuti, hogy hithű olasz helyről rendelte. Arról faggatják a hozzászólók, hogy mit változtatna meg a testén. Milyen szakos, hova jár bulizni. Aggasztó, hogy válaszol. Jobban kéne vigyáznia.
A kanadai fiú is megpróbálja újra. Ugyanabban a szettben van, dobálózik. Bézs szőnyegborítás a lépcsőfokokon, a lámpa vakítóan csillan a pontmegfogásos üvegkorlát élén. Ha a tegnapi videó menne felvételről, az sem tűnne fel. Nem is érdekelne. Van valami utánozhatatlan abban, ahogy ezredjére is mellépattan labda.
Sok mindenért kéne hálát mondanom nap mint nap. Köszönőlevelek vázlataitól zsong a fejem. Először mégis neked szeretném megköszönni, kanadai fiú! Neked és a hozzád hasonlóknak. Trükkdobóknak, nem játszható karaktereknek, káromkodó papagájoknak. Köszönöm, hogy nem szakadok bele nyaktól a magányba. Köszönöm, hogy nézhetlek titeket, mint az ősemberek a tüzet, a varázslatos életerőt. A megszokható nyomort.
Ez valami ösztön, úgy tudom.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
