Méhes Károly: Újra kislány

Tudhatták, hogy ez következik. A kórkép része. Újból gyermekké válik a mama. Szép lassan. A fenét: csúnyán és gyorsan. Ő maga mondta ki egyik nap:

– Ne mondjatok meg nekem mindent, mit csináljak. Nem vagyok gyerek.

Pedig akkor már…

Ildikó hajnalban ugrott és ment, majdnem pontosan úgy, mint nem is olyan nagyon régen, hogy a két fiával elindítsa a napot, csak most a mamával próbálta ugyanezt. De már sehová nem kellett sietni, odaérni. Öltözködés… vagyis öltöztetés, a keze ügyébe rakni a reggelit, aztán ha kiborul a kávé, lepotyog a tojás és a kenyér, feltakarítani. És közben valahogy tartani a lelket a mamában, elterelni a figyelmét, vagy éppen az ő saját figyelmét arról, ami van.

– Jó – mondogatta a mama érdessé vált, konok hangon –, jó.

Holott már semmi sincs jól.

– Nem vagyok gyerek.

– Senki sem mondta, hogy gyerek lennél.

– A saját lakásomban sem tehetem azt, amit szeretnék.

– Dehogynem…

Ahogy annak lennie kell, a mama szinte semmire nem emlékezett abból, hogy mi történt fél órával korábban, hogy már megreggelizett, nem tudta, reggel van vagy este, illetve amit minderről tudni vélt, annak semmi köze nem volt a valósághoz. Rendre elfelejtette, hogy megszületett a dédunokája, máskor azt magyarázta, pontosan mekkora egy újszülött kisbaba, és a két ujjával tíz centiméteres távolságot mutatott. Ezzel szemben, ha olyan kedve támadt, végigfújta az összes verset, amit valaha iskolásként megtanult, és régi, már senki által nem ismert dalokra gyújtott rá. Ilyenkor úgy megörült a felbukkanó múltbéli kincsnek, hogy nem is akarta abbahagyni a szavalást és danolászást.

– Nem vagyok gyerek, ne parancsolgassatok!

Idővel valósággal felpaprikázódott, amilyennek korábban sosem ismerték. Olyan hangon beszélt, olyan szavakat használt, amiket addig nem hallott tőle senki.

– Jó. Igen. Tudom.

Éjszakai kóborlásai miatt kellett elmenni vele a szakorvoshoz. A protokoll szerint végigvették, milyen év, melyik hónap van, mennyi az, ha százból kivonunk kilencet, amikre rendre hibás válasz érkezett.

– Mikor hunyt el a férje? – jött a következő kérdés.

– Hát, amikor… – töprengett a mama, majd felkapta fejét. – Maga tudja, hol van a férjem?

Felnőtt gyerekei és a doktornő villanásszerű pillantást váltott.

– Ki aggódik magáért a leginkább? – kérdezte aztán a pszichiáter.

– Az édesanyám – felelte a mama, és bólogatott.

A doktornő végül azt mondta:

– Jól van. Figyeljen ide. Maga okos asszony. Csak kicsit megváltoztak a körülmények, ehhez kell most alkalmazkodni. A családjának, de magának is.

– Jó. Igen. Tudom.

Otthon, amikor mégsem akarta bevenni a tablettákat, mondván, neki ilyesmire nincs szüksége, különben sem tudja, mire valók, Ildikó bevetette az új csodafegyvert.

– Emlékszel, mit mondott a doktornő?

– Mit?

– Hogy okos asszony vagy.

A mama egy viaszbábu merevségével ült. Mintha nem is hallotta volna, mit mond a lánya. De mégis. Alig moccanó ajkakkal mondta maga elé:

– Okos asszony vagyok. Tudom. – És lassú, gépies mozdulatokkal a szájába dugta és lenyelte a gyógyszert.

A tél végén újból szóba került a fodrász, amit korábban kifejezetten szeretett, ám most harciasan felcsattant.

– Nem megyek! Copfot akarok növeszteni, mint kislány koromban!

Ildikó csak meredt rá. Önkéntelenül csúszott ki a száján:

– Dehát miért?

A mama megint szúrósan nézett rá, mint aki nem érti, miféle kérdés ez.

– Hogy édesanyám fésülgethesse. Azt nagyon szeretem, amikor megfésül, és aztán copfot fon a hajamból.

A lánya nem tudta, milyen lehetett a mama copfos kislányként. Fénykép nem maradt abból az időből, és amúgy sem hallott erről soha eddig.

Még az ütötte meg a fülét, hogy a mama a pszichiáter után már másodszor mondja azt, hogy édesanyám, holott mindig csak mamikaként hallotta emlegetni a nagyanyját. Ennyi évtized alatt, noha teljesen evidens, soha nem gondolt úgy erre a mamikára, hogy ő az anyjának az édesanyja.

Aztán elkezdte magyarázni, hogy nem praktikus a hosszú haj, hiszen a mama amúgy sem szeret hajat mosni, fél a sampontól, hogy a szemébe és a fülébe megy, képzelje el, mi lenne, ha a mostaninál sokkal több haja lenne.

– Jó. Te úgyis jobban tudod. Igen.

– Nem erről van szó.

– Akkor reggelizzünk.

– Most reggeliztél.

– Már megreggeliztem?

– Megreggeliztél.

– Jó. Tudom. Igen.

És úgy állt ott a szoba közepén, olyan árván, hogy Ildikó szíve belefacsarodott.

Egyszerre csak nem volt jó az ágy. A mama azt állította, hogy kilöki magából. Tény és való, rendre lecsúszott róla, és már nem tudott visszakecmeregni. Embert próbáló mutatvány volt felemelni a padlóról és besegíteni az ágyba. Azért, fejtette meg hirtelen a mama, mert ez sportmatrac, nem alvásra való, hanem tornászásra.

– Csehszlovákiában lehet kapni rendes matracot – jelentette ki –, menj ki oda, és vegyél egyet! Az biztos jó lesz.

Ildikó a legalaposabb internetes böngészést követően beszerzett egy új matracot. Nem volt olcsó, de mindenféle fórumon állították, ez való az időseknek, megéri az árát.

A mama nem tartozott az elégedett idősek közé. Az új matrac is levetette magáról, hát hiába, ő megmondta, hogy egyedül Csehszlovákiában lehet rendes matracot venni, ami nem sportolásra való.

A sokadszori éjszakai riasztás után, amikor megint a földön kuporgott, mert a fránya matrac kilökte az ágyból, kivételesen nem a csehszlovák megoldás jutott az eszébe.

– Olyan matrac kéne, amilyenen kislány koromban aludtam.

– Milyen volt?

– Szalmazsák.

– Szalmazsák?

– Hát persze. Azon aludtam egész életemben a legjobban.

Kissé elmosolyodott, és gyenge szemével mereven bámult valahova messze, több mint nyolcvan év távolába.

A pszichiáternő a telefonban engedélyezte, hogy nyugodtan növeljék duplájára az esti gyógyszeradagot. Úgy vélte, azzal nagy valószínűséggel végigalussza az éjszakát.

– Aztán ha mégsem – mondta kisvártatva –, majd kitalálunk valami mást.

Valami mást, ismételte magában Ildikó. De hiszen már minden teljesen más, nem kell kitalálni.

A következő pillanatban meghallotta, amint a mama fejhangon rázendített valami régi gyerekdalra:

– Körben áll egy kislányka, lássuk, ki lesz a párja…