Az anyák zavarban üldögéltek a teremben. Tanácstalan arccal, kissé összezavarodva hallgatták Anikó nénit. Legtöbbjük évek óta ismerte egymást, a gyerekek már az óvodába is együtt jártak. Jó pár gyümölcsnap-egyeztetés, osztálykirándulás-vita és anyák napja volt mögöttük. De ilyen szülői értekezlet még egy sem. Rendkívüli – így írták be a gyerekek az üzenőjükbe. Rendkívüli szülői értekezlet.
Az anyák már negyed hatkor elkezdtek szállingózni, aztán csak ültek csöndben nyolc-kilenc éves gyerekeik padjában, mint megannyi Gulliver Lilliputban. Testüket vagy kényelmetlenül kifacsart pózba kényszerítették, lábukat oldalra, a padok közé, törzsüket egyenesen a tábla felé fordítva, vagy beszuszakolták magukat az alacsony, egyszemélyes padokba. A tekintetük azonban várakozón pásztázta Anikó nénit, aki jelentőségteljesen hallgatott. Időnként az órára nézett. Arca titokzatos, tekintete komoly és bánatos. A május végi enyhe időjárás ellenére fekete kardigánt viselt. Már csak pár perc kezdésig, várták, hogy befussanak a késők, de csönd volt. Az anyák nem beszélgettek, pedig hasonló alkalmakkor ezer kis fontos dolgot meg lehetett tárgyalni a várakozás perceiben. Nincs az a hétköznap kora este, amikor egy anya ahelyett, hogy a szokásos esti pörgést levezényelné, szívesen ülne be egy osztályterembe, de most nem a vacsorakészítés vagy az esti mesélés járt a fejükben. Gyomrukban enyhe feszültséget éreztek, mintha rossz fát tettek volna a tűzre. Mint a gyerekeik állandóan. Legalábbis az ajtó mellé szerelt táblázat szerint. A táblázatban a gyerekeik neve szerepelt betűrendben, a második rubrikában pedig egy-egy méhecske. Mozgatható, zseníliafonalból készült, vékony damilra fűzött méhecske, ami azt jelezte, hogy a név tulajdonosa aznap milyen módon viselkedett. A zseníliaméhek fel-le mozgása egyértelműen és mindenki számára jól láthatóan jelezte, hogy tulajdonosa aznap művelt-e valami olyasmit, ami rendbontásnak számít.
Az anyák már az első osztály őszi napjaiban megtanulták, hogy amikor megérkeznek a gyerekükért, legelőször ne iskolássá lett, egykor szívük alatt hordott magzatukat, hanem a méhecskét keressék a terembe lépve. Hiszen az, hogy a méhecske a táblázat alján vagy legalább a középtájon, esetleg nagy ritkán fent repül, nemcsak gyereküket, hanem őket is minősíti. Jól láthatóan elmondja, hogy baj van, valamit nem sikerült átadni a nevelés során az alapvető normákból, van még mit tenni, kedves anyák.
Az anyák most nem a méhecskéket nézték, várták a kezdést, kezdődjön már végre, gondolták, derüljön már ki, mi az a rendkívüliség a szokásos rendkívüliségeken kívül, ami miatt most itt kell ücsörögniük ezekben a kényelmetlen padokban, ahelyett, hogy otthon lennének, és kavargatnák a brokkolikrémlevest. Mert az, hogy gyerekeik a renden kívül vannak, nap mint nap kiderült. Amikor beleettek padtársuk szőlőjébe, amikor belevágtak az órába egy kérdéssel, amikor hajukat dörzsölték a szünetben a műanyag vonalzóval, hogy égnek álljon. Ezeket az eseményeket Anikó néni fáradhatatlanul beírta az üzenőfüzetbe, mert mélységesen hitt benne, hogy a szülőknek a legapróbb rendbontásról is értesülniük kell.
Aztán Anikó néni pontban fél hatkor végre odaállt az első padsor első padjának élére, és finoman megköszörülte a torkát.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – kezdte. – Tudjátok, nagyon sokat jelent ez nekem. Nehéz időszakon vagyok túl. Illetve nehéz időszakaszban vagyok – helyesbített. Kis időre elhallgatott, és elnézett az anyák feje fölött, valahová ki az iskolaudvarra vagy azon is túl. – A gyerekek biztosan elmesélték nektek, hogy esküvőm lesz – folytatta. – Nagyon kedvesen várták az alkalmat, legalábbis gyakran kérdezték, mikor lesz, és megkérték, hogy hozzak majd fényképet, hogy megnézhessék, milyen voltam menyasszonyi ruhában.
Anikó néni, amikor ideért, halványan elmosolyodott. Az anyák egyike-másika feszengve testhelyzetet változtatott, mert már egészen elgémberedett a dereka és a lába. Egyre nagyobb csodálkozással várták a fejleményeket. Anna arra gondolt, vajon a férjének eszébe jut-e, hogy a legkisebbnek még karikára kell vágni a Túró Rudit. Aztán visszazökkent az alkonyodó sugaraktól pirosas fénybe borult osztályterembe.
– Szeretném nektek megköszönni azt is, hogy nem tettétek szóvá, ha az utóbbi időben esetleg türelmetlenebb voltam a gyerekekkel. Igazság szerint nehéz volt bejárnom ezekben a napokban, de nem szerettem volna, hogy a gyerekek lemaradjanak a tananyaggal éppen a tanév vége előtt. Még hátravan az ismétlések jó része – mondta Anikó néni, és őszinte aggodalom volt a hangjában. – De el kell nektek mondanom, hogy tudjátok, ha a gyerekek esetleg kérdeznék, hogy nem lesz esküvőm. Mégsem lesz.
Anikó néninek elcsuklik a hangja, zsebkendőt vesz elő a tanári asztalon lévő barna bőrtáskájából, elfordul, orrot fúj, aztán összeszedi magát, és visszatér az anyákhoz.
– A gyerekek egyébként onnan tudtak a dologról, hogy az osztálykirándulás kinyomtatott képei közé keveredett egy fénykép a vőlegényemről is. És persze azonnal kíváncsiak lettek, ki van a képen, én pedig nem akartam hazudni nekik. Azóta várták az esküvőt. Ahogy én is. De ahogy mondtam, nem lesz esküvőm. A múlt héten váratlanul… – Anikó néni nem tudja folytatni, újra a táskájához lép, orrot fúj, vesz egy nagy levegőt, folytatja. – Váratlanul elvesztettem a vőlegényem.
Az anyák pupillája kitágul, döbbenetük és feszélyezettségük fokozhatatlan. Minden világos lesz. A fekete kardigán, Anikó néni arca, az utóbbi időben szaporodó intők. Anna nem érti, hogy került ebbe a helyzetbe. Tökéletesen valószínűtlen, ami történik. Otthon várják a gyerekek, a férje, ő pedig ennek a félig idegen tanítónőnek, aki annyi rossz estét szerzett már a családjának, és még több nehezen viselhető hétköznapot a fiának, váratlanul sokadmagával egyszer csak belecsöppent a tragédiájába. Hogy kerül ide? Miért fojtogatja az együttérzés? Istenem, szegény nő. Micsoda pokol. Hogy pár nappal az esküvő előtt hal meg a vőlegénye. Hány év lesz, mire ebből kigyógyul. Szegény. És szegény gyerekek.
– Arra gondoltam, és kérlek benneteket, fogadjátok szeretettel, hogy erre a rendkívüli szülői értekezletre hozok nektek egy meglepetést. Muffint sütöttem. Áfonyás. Tessék, vegyetek – mondja Anikó néni, és egy tálcával körbejárva kínálgatja a padba szorult anyákat.
Anna körbekémlel, szeretné tudni, mi jár a többiek fejében. Az ő arca is ilyen meghökkent, mint az övék? Az ő szeméből is a fájdalmas részvét sugárzik? Aztán belegondol, hogy otthon még beszélnie kell a fiával. Hogy legyen majd tekintettel. Hogy legyen jó, amennyire csak tud. De hogy lehet ezt egy nyolcéves gyerekkel megértetni? Amikor elveszi a muffint a tálcáról, szinte suttogva mondja Anikónak:
– Nagyon sajnálom, hogy ez történt veled.
*
Hetekkel később, már nyár derekán Anna a Balaton partján üldögélt a pokrócon, a gyerekek a vízben, ő éppen uborkát és répát szeletelt a lángosebéd mellé. Egyszer csak régi évfolyamtársa, Rita köszönt rá. Anna hellyel és uborkával kínálta, nahát, ti is itt nyaraltok, igen, micsoda meglepetés. A beszélgetés ide-oda kacskaringózott, ki hogy van, mit csinál, és a gyerekek, ó, hát nem volt könnyű év végénk, képzeld, Zozó tanító nénijének meghalt a vőlegénye, és ez elég nehézzé tette az utolsó heteket.
– Dehát most jut eszembe, te ismered is Anikó nénit, nem igaz? – csapott Anna a homlokára. – Nem azt mesélted egyszer, hogy egy gimibe jártatok? És hogy szegénynek micsoda zengő érc és pengő cimbalom családja volt? Hogy attól lett annyira… hogy is mondtad?
– Anikó? Bányai Anikóra gondolsz? – kérdezte Rita, és beleharapott egy uborkába. – Dehát… nem értem. Neki nem halt meg a vőlegénye. Egyszerűen fogta magát, és lelépett. Egy nappal az esküvő előtt gondolta meg magát.
Annának megáll a kés a kezében. Vagy fél percig mered Ritára. Aztán kibukik belőle a harag:
– Te jó ég! Ez nagyon beteg. És mind elhittük. Mennyire gyűlölhetett bennünket.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
