Szív Ernő: Tanulmány a lakásfelújításról

„A varázsszavam pedig a stukatúrgipsz! Egy barátom kocsijának a csomagtartójában megpillantottam egy csomó lakásfelújítós kelléket, és amikor valamit keresett, mondtam neki, hogy ott van, a stukatúrgipsz mellett. A tekintetében minden benne volt, leginkább a rettegéssel vegyes csodálat, mert érezte, hogy itt valami nagy átalakulásnak vagyunk tanúi, olyan változásnak, ami ennyi idősen már nagyon ritka.” (Berta Bea pedagógus)

*

Az emberiségnek több nagy, korszakos találmánya van, melyet méltatlanul csekély elismerés övez, ilyen például a fogpiszkáló, a légycsapó, a cipőkanál vagy a pizzásdobozban lévő háromlábú pöcök, amely megakadályozza, hogy a dobozfedél belenyomódjon a sajtba vagy a szószba – megjegyzem több milliót kaszált az ötletember. Nagy találmány továbbá a magyar stadion – kong, állati drága és semmi értelme – vagy a délutáni szieszta. A mindenki által közkedvelt lakásfelújítás is a nagy föltalálói produktumok közé tartozik, a pattintós tűzcsiholóval vagy a fakerékkel egyidős. Már az Altamira-barlang bal felső sarkában – B4-es színmező – szerepel egy szemléletes ábra. Egy zilált hajzatú nőnemű személy durunggal ütlegel egy másikat, aki barlangfalfúrót tart a kezében, ki lehet találni a szerepeket. Akhilleusz próbatételei számos esetben a lakásfelújítással függtek össze. Semmiképpen se feledkezzünk meg Jézus Krisztusról, aki módszeres felindultsággal űzte ki a kufárokat és a galambfióka-árusokat a templomból, az is a felújítás egy formája volt. A magyar irodalom egyik tragikus hőse, nevezett Kőműves Kelemenné is összeköthető a renoválás drámai következményeivel, miközben itt szeretnénk fölhívni a tisztelt olvasóközönség figyelmét a KSH és a Medián mérésére, a lakásfelújítás kiötlői, szükségességének artikulálói általában a női nem köréből kerülnek ki, egy hím egyed százkét évig elbolyong ugyanabban a félhomályos, zöld penész fedte fürdőszobában, ahol még az ükmamája ejtette fejre az első világháború kitörésének hírére. Olyat egy férfi elvétve ejt ki a száján, hogy ellenállhatatlan vágyam támadt egy kis lakásfelújításhoz, drágám, ellenben a nő inkább odaáll a szerelmetes a másik elé, hogy aztán így szóljon különös fénnyel a tekintetében, eszembe jutott valami, apukám. A férfi halántékán máris útnak indul a jeges verejték, de ez most mindegy is, garantáltan el fog jutni a didergő fanszőrzetig és tovább.

Itt szeretném fölhívni az olvasó figyelmét egy jelenségre: a világon rohamosan nő a női detektívek, hadügyminiszterek, sporthorgászok és vállalatvezetők száma, és hamarosan beköszönt az az időszak is, amikor sokkal több lesz a lakásfelújító mesterasszony. Mert a nő nemcsak jobban tudja, milyen otthon válik a javára, nemcsak képzelődik róla, de meg is tudja csinálni.

A lakásfelújítás hagyományos elszenvedőinek a lakástulajdonosokat tartják. Egy fiatalasszonynak – Erika – két éve nyoma veszett egy csempeboltban. Sokan számolnak be idegösszeomlásról, válásról, erotikus rémálmok sorozatáról, kipisilhetetlen vesekőről, maradandó tikkelésről. Tévedés. Vagy legalábbis egyoldalú megközelítés. Ezer és ezer vádat és szemrehányást találni a világhálón a mesteremberek ügyeskedéséről, hanyag hozzáállásáról, az arcpirító árkalkulációról vagy a munkaidővel kapcsolatos umbuldákról. Ez a csempe sincs, az a csempe sincs, képtelen beszerezni a kinézett izlandi faanyagot.

Most azon fennakadni, hogy a mester elalszik ütvefúrás közben, de tényleg olyan nagy ügy?

Vagy hogy véletlenül odaszögezi a férj kezét az új hűtőhöz?

Hogy a fiúk elejtik az új mosógépet, és legurul a nyolcadikról?

Ugyan.

A kevésbé bevállalósak – de mondhatnék gyávát is – háromévente (!) inkább költöznek, mint hogy felújítsanak.

Tisztelettel kérdezem: a magyar mesterember szempontjaival foglalkozott-e már az otthonteremtési szakirodalom? Azt is kérdezem, figyelembe lett-e véve, hogy egy szaki, aki Mekk mester és a Zaczarowany ołówek hősének – gyöngébbek és az ifjúság kedvéért: a nagy sikerű lengyel Varázsceruza – képességeivel van megáldva, hasonlóképpen igényelhet-e méltányosságot, megértést, szolidaritást? Mert szerintem igen! Tisztelettel érdeklődnék: egy mestertől miért van elvárva, hogy ő egy lehetetlen óhajokat teljesítő jótündér, egy szabadulóművész dzsinn vagy Teller Ede legyen? A mester éppolyan ember, mint mi, két lábon jár, magas a vérnyomása, és már elvált ő is. Esendő lény, otthon felejtheti a villáskulcsot, és miért is takarná le a légkondicionálót, ha csiszol, majd kifest. Beszereli az új, alig egymilliós kádat, istenem, kettétörik. Nekem ne mondja senki, hogy attól még zuhanyozni nem lehet.

Nem olyan régen jutott a tudomásunkra, hogy egy békásmegyeri édesanya csörlős díszkutat álmodott a nagyszoba közepére. A szerencsétlen mester hiába érvelt, hogy egy húsz méter mély díszkút aranyhalakkal és csillogó pénzérmékkel kivitelezhetetlen egy panelház ötödik emeletén, a megrendelő olyan botrányt csinált, hogy az egész háztömb nyugágyakkal és mozgóárussal – Bagaméri Jácint – vonult a búzasárgára égett gyöpre, mozi, színház, jobb, mint a Fővárosi Nagycirkusz – ami vajon van-e még –, és amit akartok.

Szintén egy közkedvelt mester barátom számolt be arról, hogy szerencsére szemtanúja volt, hogy az a cakk-pakk felújított lakás, amit sváb műanyag keresztgerendákkal erősítettek meg igény szerint, és ahol másfél évig az utolsó anyacsavar is át lett vizsgálva, egy szélsuhintásra összeomlott. Nem esett kétségbe, mert a mai mesterek már univerzális képzésben részesülnek, ki is mentette a romok alól a nyolctagú családot, még a nagymamát is sikerült, pedig az kétszer visszakúszott a műfogsoráért. Volt hála? A-a. Följelentés, pereskedés, az lett.

Ugyancsak egy mesterember ismerősöm számolt be egy olyan kérésről, a lakást úgy újítsa föl, hogy a gyerekszoba ablakából látni lehessen a Kékestetőt. De Lajosmizséről ezt meg hogy?! Különben is, a lakásfelújítás bent, négy fal között zajlik, a külvilágot átalakítani meg csak a Lölő-féle intellektuális bátoraknak megy. Szóval ez nem fog sikerülni. De fog! Tessék megoldani. Ilyen referenciával! Osztott, szorzott a mester, szerzett görög epres deszkaládákat, föltornyozta őket, elhozta a közeli focipálya fél műgyepét, fölterítette, voilà, Kékestető. Na, ugye, hogy megoldható. Télen meg lehet szórni liszttel vagy sóval, igényesebbek porcukrot is használhatnak. Csak ne locsolják, mert úgyse fagy, inkább csomósodik, és a gyerek fent ragad a szánkóval, bár a használat előtt alaposan érdemes neki elmagyarázni, a fakutya mire való.

Több lakásfelújító vagy hibabejelentő figyelmeztetésben részesíti a hozzá hasonló igénylőket, hogy nem szabad előre fizetni. Tilos. Őrültség. Szuicid eljárás. Én nem mondom, hogy helyes előre leszámolni a dohányzóasztalkára az ötvenkilenc huszonötezrest, de az utóbbi három évben két alkalommal előre – vagyis munkavégzés közben, kérésre – fizettem, aztán a következő pillanatban olyan csönd lett a téglával teleszórt udvaron, illetve az eltört cső következtében kiásott spájzaknában, mint a Lost cím sorozatban. Ssss, már ott se volt a Béla. Csak valami csillámpor szállingózott rá a szempillámra.

De! Ki ne tudná, hogy nincs elegendő mester szerte a honban. Ez most úgy van, hogy a szívsebészem fusiban parkettázik, a burkolóm meg néha elmegy a Honvédba, és lerendez egy aranyeret. Frigyes, aki bútorasztalos, néha megjavít egy felsővezetéket, Batidáig van is garancia. Elvitte a jó mestereket az a rohadék Brüsszel. Az ukrán komikus háborús bűnös Kijevbe csalta Zolikát, aki pedig a miklósi katolikus templomba szerelte be a Varázsfuvolát. Futottak a fiúk Fristaden Christianiába festegetni a virágmintás hippikerítéseket, a Jenő a Big Ben nagymutatóját csiszolgatja, Ferike meg, aki több embert föltámasztott már generátor sokkolójával, a Práter kerekét olajozza, ne akadjon be, hogy lógjon a sógor órákig, és így tovább.

Ha szegény mester előre megkapja a pénzt, nyilván lélekszakadva rohan a következő megrendelésre, mert inkább maradjon valami technika félig kész, egy csaptelep, egy nyílászáró, inkább legyen negyed részében használható, mint hogy egyáltalán ne működjék. Van ebben a megfontolásban becsület és logika, nem is kevés. Ezért működik még mindig ez a gyönyörű ország, és tényleg. Gogol Oroszországát a bürokrácia tartotta össze. Ezt az országot meg az, hogy se egészen szétszaszerolni, se összeszaszerolni nem lehet egészen, volt rá igény, van is, nem fog menni. A hurkatöltő, antiüzletember Orpheusznak mondom, éppenséggel.

Írói gazdagodásom és tapasztalatszerzésem részének tekintettem egy olyan, néhány éve lezajlott lakásfelújítást, ahol a fölöttem húzódó mennyezet egy része is ki lett cserélve, a munkások egyszer csak megjelentek, két kedves, fehér poros arc nézett lefelé, meg is kérdezték, mivel foglalkozom.

Írok, mondtam, kivettem a füldugót.

És mit ír?

Éppen egy regényt.

Már ha szabad, csak érdekelné őket, azt meg miért, úgy értik, mi értelme, hogy ilyesmit csináljon valaki.

Semmi, mondtam, és letöröltem a biciklis szemüvegemről a sittport.

Megszántak. Spárgán leeresztettek egy jeges Kőbányait, a főnök ujjböggyel bontotta meg a kupakot. Azóta tudom, milyen egy második világháborús szőnyegbombázás, amikor fölöttem csontig megdolgozzák a födémet. És tutira élethűbbre megírom akár a kurszki tankcsatát is, mint Jókai a Vaskaput.

Senki nem fogja elhinni nekem, de 2025. július 6-án, egy félfelhős vasárnap délelőttön, amikor ezt a tanulmányt fogalmaztam, az ötödiken szintén csiszoltak lakásfelújítás céljából. Délelőtt tizenegy óra volt, mondom, vasárnap. A mester és családja hűsölhetett volna a Dagályban, kergethették volna a gyerekkel a Normafánál a vaddisznót, mise után mehettek volna fagyizni. De nem, nem. Ő, ez az áldott jó ember csiszolt, fúrt, reszelt, faragott. Le is kapcsoltam a Spotiról Yuja Wang Rahmanyinovját, mert minek.

Másféle hangeffektekkel volt megtámogatva az ihlet.