Szeifert Natália: Jó vagyok

Reggel a legjobb, akkor itt van Ő is. A korlátra támaszkodik, cigarettázik, hagyja, hogy hozzádőljek. Beszélgetünk. Megveregeti a hátam. Van, hogy többször is. Nem süt ide a nap. Korán van, kora reggel.

Az még jobb, amikor egy kicsit fúj a szél. Hozza a szagokat. A szelet ismerem legjobban. Tudom, kik jártak itt, azokat is, akikkel éjjel nem találkoztunk. Egyet nagyon szeretek, egy szagot. Kicsit távolabbról jön, de olyan jó, hogy ha megérzem, mindjárt átjárja az egész orromat, olyankor hátrahajtom a fejem. Nem is csak az orromat, hanem az egész fejemet átjárja. Ha jó a szél, az egész testemet is. Szeretnék mindig abban a szagban lenni. De nem tudom, kinek a szaga. Tudom, de sosem láttam még.

A reggel, a kora reggel, ahogy Ő mondja, az nagyon jó. Csak néhány másik lakót látok ilyenkor a résen, meg a földszintről Samut. Samu kora reggel sétál. Meg délben. Meg éjjel. Olyankor találkozunk. Ezeket tudom. Kora reggel, dél, éjjel.

Amikor a kora reggel elmúlik, hirtelen minden rossz lesz. Ő elmegy. Nézem az ajtó üvegén keresztül, ahogy összeszedi a holmiját, felhúzza a bakancsot, és eltűnik.

Ha Ő nem menne el, akkor nem lenne hirtelen minden olyan rossz, hogy már azt sem hiszem el, hogy visszajön. Minden rossz kicsi rossz maradna, a kicsi rossz meg olyasmi, amit nem is veszek észre. Nem törődöm vele, ha Ő itt van. Soká nézem az ajtó üvegén át a szobát, ahonnan eltűnt. Néha olyan soká, hogy a szoba is eltűnik, csak egy hülye pofa marad ott, szemben velem, és engem néz. Amikor ezt észreveszem, felállok, elsétálok a távolabbi falig. Oda, aztán vissza. És oda és vissza.

Megint leülök. Megint ott a szoba, ahonnan Ő eltűnt. Megint elmegyek a falig, aztán a korlát alá, ahol a sarkon egy résen kilátok. Nézem a szomszédokat, meg az ismeretleneket. Ha nincs szél, minden szag megül alattunk. Meg az orromban.

Eszembe jut a víz. Gyorsan iszom belőle, mielőtt megmelegszik. A másik fal mellett van. A szőnyegem mellett. Az ajtónál. Odasétálok, iszom. Leülök a fal mellé. Ha nekidőlök a falnak, az egyik szememmel kilátok ezen a kis résen is, de ez unalmas rés. Innen a szemközti ház falát látom, egy kicsi darabját, nincs rajta ablak sem. Ha valaki elmegy előtte, éppen csak egy villanásnyi ideig látom. Onnan a szagok sem érnek el idáig, onnan a szél sem fúj erre. Visszamegyek a távolabbi falig. Leülök a rés elé. Nézem a varjakat meg a szarkákat, akik leszállnak egy kuka szélére.

Néha veszekednek valamin. Néha csak bámulják egymást. Néha engem bámulnak. Egyszer az egyikük felröpült ide, a korlátra. Nagyon örültem neki, de megijedt. Sosem jött vissza, hiába kiabáltam utána. Már csak lepkék repülnek be. Meg legyek. Néha darazsak. Meg más bogarak, amiket nem tudok. Egyik-másikat megkergetem, de hamar elfáradok. Meleg van. Visszasétálok a vízhez. Gyorsan iszom belőle. Megfordulok, leülök az ajtó elé.

Még nem jöhet vissza, de sosem lehet tudni. Nézem a szobát, ahonnan eltűnt. Minden milyen mozdulatlan. Minden milyen üres. A távolabbi falhoz sétálok. A körmöm kopog a kövön. Elég jó hűvös még. Lefekszem. Innen távolról tartom szemmel az ajtót.

Meghallom Samuék lépteit. Dél van. Felpattanok, mintha bolha csípett volna meg. Elbóbiskolhattam. Odaszaladok az unalmas réshez, lekiáltok Samunak. Aztán gyorsan oldalra fordítom a fejem, közben lehasalok, hogy lássam az egyik szememmel. Samu visszakiabál. Örülök neki. Kicsit megállnak. Kiáltok még egy-kettőt, hogy tudja, minden rendben. Ő is visszakiált. De csak röviden kiabálunk, mert tudjuk, hogy nem szabad. Nem szabad hangoskodni. Büntetés jár érte. Nekem az a büntetés, ha rám kiabálnak. Nem úgy, ahogy én kiabálok Samunak. Haraggal kiabálnak. A kiabálás nagyon fáj. Jobban fáj, mint a papucs, ha az ember oldalába vágják.

Samuék elindulnak, én szaladok a másik réshez, kidugom az orrom. Samu megáll, vizel a sarki bokornál. Soká szaglászik, mintha még fontos dolga lenne, hogy muszáj legyen maradniuk ott, ahol látom őket. Szia, Samu! De jó, hogy látlak! Szia! Szia!, kiáltom mégis, aztán hirtelen elhallgatok. Samu visszakiabál, de máris mennie kell.

Samu szerint az a szag, amit én érzek a ház sarka mögül, amiért úgy odavagyok, az nem is jó szag. Egy nőstény szaga, és neki például nem tetszik. Nagy. Azt mondta Samu. De hát Samu kicsi, neki mindenki nagy. Samunak olyan színe van, mint ősszel a fáknak. Samunak is jó szaga van. Rendes tőle, hogy vizelt a bokornál. Mindig idevizel, hogy ne érezzem magam egyedül. Éjjel majd találkozunk. Jó lenne egyszer azzal a nősténnyel is találkozni. Nem sétál éjszaka. Nézek még kifelé a résen, látom a szemközti házból a fekete ismerőst. Nem büdös éppen, de azért jó, hogy nem ide jár vizelni az erkély alá. Nézem az embereket. A legtöbben tárgyakat visznek sétálni. Van, amit magukra akasztanak, van, amit húznak maguk után. Van, amit tolnak. Van, amiben kicsi emberke ül, az emberek kölyke. Szeretném őket megszagolni. Megnyalni.

Egy légy száll az orrom elé. Megpróbálom bekapni. Eltűnik, de nincs a számban. Nagyon sokáig brümmög egy autó a járda mellett. Büdös. Az autókat tudom. Neki is van autója. Ültem már benne. Ő vitte le a szőnyegemet, és én azon ültem az autó hátuljában. Azt mondta, azon kell ülni. Aztán elindultunk. Félelmetes volt, de jó is. Együtt ültünk az autóban. Idegen emberhez mentünk. Megszúrta a hátamat, de nem bántam, mert Ő is ott volt. Megdicsért, hogy jól viselkedtem.

Beljebb megyek az erkélyen. Büdös melegszag jön föl. Elmegyek az unalmas résig. Csak a fal látszik. Samuék még nem jönnek visszafelé. Visszasétálok a szélesebb réshez. Leülök. Kezd melegem lenni. Ránézek a vízre a szőnyegem mellett. Odaszaladok, iszom egy kicsit. Ilyenkor még jó.

Aztán megjelenik a csík a korláton. Most lesz minden még rosszabb. A napfény csíkja növekedni fog. Gyorsan növekszik, ott van már a padlón a jó résnél, ott most már nem ülhetek. A padló is meleg lesz. Olyan, mintha világítana. Forró a szaga is. Behúzódnék az asztal alá, ha beférnék. Kicsi asztal, középen vannak a lábai egy csokorban. Nem lehet alá feküdni.

Beszáll egy lepke. Próbálom elkapni, de mellékaffantok. Nem csinál semmit, csak összevissza röpköd. Most megfogom. Elkapom. Felugrok érte, de megint elkerül. Na, most. Megvan. Nem fogsz itt nekem idétlenkedni. Bárhova mehetnél, szárnyad van. Miért pont ide kellett jönnöd. Rossz íze van. A nyelvemre ragadt róla a por. Ezt már párszor megjártam. Megfogadtam, hogy nem fogok több lepkét. De csak jönnek, és ingerelnek, mit tehetnék. Innom kell. Nemsokára felmelegszik a víz. Már most is langyos. Leviszi a port a nyelvemről. Nagyjából.

A fényes csík megint szélesedett. Az erkély felét bevilágítja. Süt. Süt tőle a padló, a fal. Nincs szél. Semmi sem viszi ki a forró levegőt. Közelebb húzódom a falhoz, az ajtóhoz.

Leülök az ajtó elé, nézek befelé. Nézem a szobát, ahol Ő szokott lenni. És hideg éjszakákon én. Nagyon csöndben szoktam lenni. Ott van a helyem az ágy lábánál. Onnan én nem mozdulok el sosem. Ő azt mondja, nem szabad oda mennem odabent, ahová neki szabad. Nem is megyek. Ott van a helyem az ágy lábánál. Jó hideg ott most a padló. Én ott szoktam feküdni. Nagyon szeretem a hideg éjszakákat.

Kár volt annyit innom. Pisilnem kell. A falnak dőlök, hogy az egyik szememmel kilássak a kis résen. Itt még árnyék van. Samu nemsokára jön visszafelé. Mintha érezném is a szagát. Igen. Már hallom is. Szia!, kiáltom, de csak egyszer. Szia!, kiáltja Samu. Felnéz, így félszemmel látom, hogy üzeni, nem találkozott azzal a nősténnyel. Néha nem találkozik vele. Én még sosem találkoztam vele. Rá szoktam vizelni a vizeletére. Így már valamennyire ismerjük egymást.

Vizelni. Jó lenne most vizelni. A fény egyre közelebb jön. Próbálok a falhoz lapulni a szőnyegemen. A szőnyeg is meleg. Büdös. Lihegek. Ettől majd jó szomjas leszek. Mindegy. Lefekszem, közel a falhoz. Ha jól bepréselem magam, még nem ér ide a csík egy darabig.

Arra ébredek, hogy ég az orrom. Ideért a csík, most jön a neheze. Az egész erkély világít és forró. Megfordulok. Rám száll egy légy, de most nincs kedvem elkapni. Ilyenkor nem jó sokat mozogni. Ránézek a vízre. Meleg lehet. Innom kell mégis. A nyelvem hozzátapad a fogamhoz. Gyorsan felállok, lassan iszom a meleg vizet. Lihegek. Kiiszom a maradékot.

Kinézek a kis résen az egyik szememmel. Látom egy ember lábát, ahogy épp eltűnik. Aztán semmit. Aztán egy fekete macska ül le a házfalnál. Pont látom a résen át. Csak ül ott és néz. Én nem tudom, a macskák mit képzelnek. Összevissza mászkálnak, néznek, képesek a napon feküdni. Olyan fényes csíkokban is tudnak aludni, mint ez itt. Nem csinálnak semmit. Nem lihegnek. Nem isznak. Nem tudom, mit csinálnak.

Talán most, most már a másik falnál lassan árnyék lesz. A ház sarkának árnyéka. Átmegyek. Égeti a talpamat a padló. Leülök. Ezen az oldalon nincs szőnyeg. Forró a kő alattam, de a hátamnál, a falnál már árnyék van. Forró árnyék. Ültömben a falhoz lapulok. Elbóbiskolok. Felébredek, már a mancsaim is árnyékban vannak. Szomjas vagyok. Ránézek a vízre. A tál üres, csak a csíkok látszanak rajta, ahol a víz szokott lenni. A tál ilyenkor forró, nem is jó a közelébe menni. Ezt már jól megtanultam egyszer, amikor azt hittem, van még benne pár csepp víz, és ki akartam inni. Nem volt. Szárazon égette a nyelvemet.

Becsukom a szemem. Nem lehetek fáradt. Mitől is lennék fáradt. Csak egy picit becsukom. Itt egy lepke. Nem érdekel, becsukom a szemem. Talán elbóbiskoltam ültömben. A lepke meg itt ül a mancsomon. Nem ehetem meg, mert ráragad a nyelvemre a por. És a nyelvem már így is száraz. Fel kéne emelni a mancsomat, de nincs kedvem hozzá. Ott hagyom a lepkét. Inkább kicsit még becsukom a szemem. Le is fekszem ide rendesen. Meleg a kő, de mégis jobb így. Nem, inkább megint feltápászkodom, ülésbe. A lepke elrepült már a lefekvésnél. Megfordulok, a rés felé. Ki sem nézek rajta igazán, csak úgy ülök. Mégis inkább le kéne feküdni, itt mintha kicsit hűvösebb lenne a kő. Lefekszem. Víz. A vízre gondolok. A lenti bokorra gondolok, amit nagyon szeretnék levizelni. Viszket a fülem töve. Feltápászkodom ülésbe megint. Hogy lehet ez ennyire fárasztó. Megvakarom a fülemet. Nem igazán sikerül. Próbálkozom még egy kicsit, aztán abbahagyom. Hadd viszkessen. Visszafekszem. Becsukom a szemem. Várom, hogy tovább nőjön az árnyék.

Kinyitom a szemem. Már olyan nagy az árnyék, hogy az oldalamra is fekhetek, akkor sem lógok ki a fénybe. Hiába árnyék, azért meleg. Áll a levegő körülöttem. Egy légy zümmög fölöttem. Most mindjárt felugrok és elkapom. Mindjárt. Na, most. Hú, ez durva volt. Mintha a földhöz ragadtam volna. De majdnem elkaptam. Várok, hátha visszajön. Most már nem ülök le. Gyere csak, te légy. Visszajött, itt zizeg. Felugrom érte. Elkerültem. Felugrom megint. És megint. Most meg eltűnt. Hallottam, hogy elrepül a fejem mellett, de nincs sehol. Már majdnem az egész erkély árnyékban van. Már nem éget, csak süt. Süti a talpamat a kő, persze, mert itt az előbb még a fénycsík volt. Én meg ugráltam. Visszalépek. Itt sem sokkal jobb. Azért jobb. Már nincs víz. A szőnyegem most nagyon meleg, de talán inkább arra fekszem.

Nem, mégsem jó. Viszketek tőle. Meleg és viszket. És büdös.

Hallom a szarkákat. Ezek mindig veszekszenek valamin itt a ház előtt a fákon. Hülye szarkák. Azt csinálhatnának, amit akarnak. Akárhova elrepülhetnének. Ehelyett itt veszekednek.

Sötétedik. Leülök az ajtó elé. Várok. Nézem a szobát, ahol Ő szokott lenni. Ott az ágy, aminek a lábánál én szoktam aludni. Főleg hideg éjszakákon. Várok. Nézem a szobát, ahol a tévé szokott villogni, mert Ő szeret tévét nézni. Én is szeretek tévét nézni. Nézem a szobát. Most szürke. Olyan simának tűnik bent minden. Nézem a szobát. Várok. Nézem a hülye pofát, aki néz engem. Várok. Nézem a szobát, innen látom az ágy végét. Ott szoktam én aludni a padlón. Ő az ágyon szokott aludni. Nézem a pofát. Várok. Sötét van. Jó sötét van, ezt szeretem. De meleg sötét van, ezt nem szeretem. Várok. Most már nem mozdulok innen. Tudom, hogy nem szabad elmozdulnom. Nem moccanok. Jó vagyok. Ő mindig azt mondja, mielőtt eltűnik, hogy legyek jó. Várok, meg sem mozdulok.

Igen. Ez az. Most zörren a kulcs a zárban. Ő az. Ő az! Ő jön! Mindjárt itt lesz a szobában! Boldog vagyok.