A sötétlila felhők már egy ideje gyülekeztek, de a dörgést és villámlást követően olyan gyorsan söpört végig az eső a töltés menti jegenyéken, a kerti meggyfák sűrű lombjain, a háztetőn és a teraszt védő zöld hullámpalán, hogy nem maradt idő elvégezni a szükséges elővigyázatossági teendőket. Mintha bíztak volna abban, hogy ezúttal megússzák, és a könnyelműséget torolta volna meg a rájuk zúduló zápor.
A néni a száradó ruhákért szaladt, a fiú a hintaágyon fekvő laticelért és a fonott karosszékek szivacspárnáiért. A szárítókötélről a fűbe hulló csipeszeket is a fiú kapkodta össze a hirtelen rájuk boruló sötétségben, hogy ne mossa őket a földbe az eső, mert a néni az egyik szemére nem látott. Igyekeznie kellett, mert a stégen is segíteni akart.
Sirályok vijjogtak riadtan, fecskék cikáztak, varjak vágtak át kárálva az égen, akár máskor a szuperszonikus vadászrepülők, amelyek dörrenése hallatán a fiú megijedt, a bácsi halkan rohadtruszkizott. Most csak magára kapta a kapucnis viharkabátot, mielőtt nekiindult volna, és a fiúra is rászólt, hogy szaladjon vissza a házba, vegyen ő is gumicsizmát, mielőtt kijön. A fiú izgatottan bújt bele a sátorszerű barna orkánkabátba, lerúgta a tornacipőjét, és felrántotta a lábánál két számmal nagyobb csizmát, betűrte a nadrágszárát, és futott a bácsi után.
Tépte a szél a nádast, a stégen már állt a víz. A folyó felszínén ezernyi buborék pattogzott. A vadkacsák ázott tollal, nyakukat behúzva gubbasztottak a stégen álló kuckó viszonylagos szélárnyékában, a tojók kiterjesztett szárnyukat terítették kicsinyeikre a zúgva hajladozó nádas és a parti kövek között. Nem volt idő foglalkozni velük, segítenie kellett a horgászbotok orsóira teríteni a vastag fóliát, ami a szélben elszabadult vitorlaként csapkodott a bácsi kezében.
Hozza már a seprűt a bódéból, reccsent rá, emelje meg a botokat, és söpörje el előbb az esővizet, ne tócsában álljanak az orsók.
Amikor végzett, vezényelt, hogy most terítse rájuk, és a lefeszített nejlon négy sarkára egy-egy követ helyezett. Menjen a kuckóba, mert szarrá áznak, integetett a fiúnak, kitárta a horgászbódé ajtaját, majd a gyerek után maga is belépett, és behúzta az ajtót. A szúnyogháló kivágódott és a földre zuhant, a szembeszélben ott is bevágott az eső a folyó túlpartja felől. A fiú átlépett a földön heverő holmikon, és becsukta az ablakot. Sűrűn voltak a négy négyzetméteren a keskeny ágy, a horgászbotok, a felaggatott szákok, a szárított kenyér és a kukorica zsákja, a műanyag horgászdoboz, az evezőlapátok, a kisszékek és a vödrök között. A bácsi fújtatott a sietségtől, érszűkületes és szíves volt, le kellett ülnie, de előbb lehámozta magáról a viharkabátját. Rászólt a fiúra, hogy ő is akassza fel a magáét, mert vizes lesz az ágyon a takaró.
Néztek ki az ablakon, hallgatták az eső egyenletes kopogását. A bácsi aggódva nézte a tető alatti sarkokat, nem ázik-e át a furnérlemez. Elővett egy üveg pálinkát meg egy stampedlit, töltött, megitta, majd egy mini sakk-készletet varázsolt elő. Parti közben egyszer-egyszer rászólt a fiúra, hogy figyeljen jobban, és gondolkodjon előre, mielőtt lép, több kombináció is lehetséges. Amikor bemattolta, már kinyithatták az ablakot, mert elállt a szél, csak esett, de mintha csillapodott volna, a buborékokból is kevesebbet láttak szerte a víz felszínén.
Felvették a kabátjaikat, odakint a fiú bemászott a csónakba, és a vízmerővel kilapátolt egy jó adagot. Leöntötték a vizet az orsókat takaró nejlonról, majd bementek a házba. A töltés oldalába vájt lépcsőkön segítenie kellett az öregnek, mert a víz alámosta a földet, csúszott az agyagos sár. Odabent a kerten fojtó pára ült, levegőt is nehezen lehetett venni. Mintha a föld nem bírt volna többet elnyelni a hirtelen zuhatagból, és a zöldek nedves szaga áradt mindenfelől.
Be fog egyszer szakadni a pala egy jégesőtől, nézett fel a néni aggódva a teraszon a cigarettájából eregetett füstkarikák után, de a bácsi rászólt, hogy ne káráljon, nem kell az ördögöt a falra festeni. Beljebb húzták a fonott karosszékeket, ne érje őket a víz, és az öreg lezökkent, de a fiú nem tudott egy helyben maradni. Izgalmában fel-alá járkált, nézte, mikor áll már el az eső. Kabátban, gumicsizmában várták a teraszon, hogy visszamehessenek a stégre.
Ha elnyúlt a zivatar és lehűlt az idő, behúzódtak a házba, pulóvert húztak, tévéztek, a teraszon snapszereztek, sakkoztak, a vihar idején akadt fogás esetén halat pikkelyeztek vagy nyúztak.
A napokig tartó rossz időben a fiú könyveket olvasott odafent a manzárdszobában, mert ott világosabb volt. Hallgatta az eső verését a tetőn, felülről nézett végig a hullámpalán, hogy ömlik lefelé a vájatokban a víz. Úgy érezte, kiönt a folyó, áttör a töltésen, elönti az árteret, az egész szigetet, magával sodorja a kertet és a házat. Máskor a konyhában segített a néninek, vagy kiült a teraszra, ahol a bácsi az eső elől védett asztalon fűrészelt és fúrt, rövidre vágott, vékony deszkadarabokból madárházat készített a cinegéknek, máskor meg horgok előkéjét kötötte meg, vagy újracsévélte a damilt a használaton kívüli orsókon. Néha csak ültek ebéd után, és nézték a kertet, ahogy a virágok és bokrok töve körül kis tócsák emelkednek. A fiú unatkozott, de hálás volt, hogy esőben is kint lehetnek, mégis fedél van a fejük fölött. Néha megölelte a két öreg vállát, vigasztalta őket, hogy rövidesen újra kisüt a nap, pedig neki valamiért mindig az jutott eszébe ilyenkor, meglesznek-e még a jövő nyáron. Egyszerre érzett boldogságot, hogy együtt lehetnek, és rettegést, hogy rövidesen vége lesz. A terasz bárkaként lebegett a vízözön közepén.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
