A nyarakat a Rómain töltöttük. Már májusban vízre tettük a kajakokat, és ahogy beköszöntött a nyári hőség, kitelepültünk a Duna-partra. Szerettem a végeláthatatlan napokat, amikor nem számított, mikor ér véget az este, hol ér minket a hajnal. Úsztunk, napfürdőztünk, hallgattunk és beszélgettünk, söröztünk és persze kajakoztunk, hosszú órákon át.
A társaság központja Ádám volt. Köré gyűltünk mindannyian. Magától értetődött, hogy a közelében lenni jó. Szerettük a mosolyát, vicceit, mozgását, utánozhatatlan, filmbe illő fejesét, és persze csendjét. Magas, szikár alakja nem volt feltűnő, mégis vonzotta a tekintetet. A lányokét különösen, akik nem rejtették véka alá imádatukat. Ádám élt is a lehetőséggel, egyszerre több lánnyal tartva fenn közelebbi, elsősorban, úgy hiszem, testi kapcsolatot. Valójában nem csapta a szelet egyetlen lánynak sem, egyszerűen elfogadta közeledésüket, és diszkréten megválaszolta a szemükben csillogó kérdést.
Késő tavasztól kora őszig, amíg tartott a szezon, Ádám úgy viselkedett, mint egy gyerek. Felszabadult volt, önfeledt, és teli szájjal nevetett a világra. Úgy ugrott fejest, hogy közben gyönyörű ívben hajlott meg a teste, előrenyújtott kezétől a lába ujjáig hatalmas és szabályos félkörívet írt le a levegőben. A mozdulatsor olyan volt, mint egy hosszú, kimerevített pillanat, amely fittyet hány a fizika törvényeire. Nem lehetett betelni a látvánnyal, ahogy úszott a levegőben, majd úgy hatolt a vízbe, hogy alig csobbant, mintha a Duna is csak azt várta volna, mikor érkezik meg Ádám, mikor kaphatja meg végre.
Senki nem ismerte a szüleit. Nem tudtuk, van-e testvére. Úgy élt bele a világba, mintha ott született volna a Rómain, az lett volna az otthona. Aztán ősztől tavaszig senki sem hallott róla. Fogalmunk sem volt, merre van, mit csinál, kivel osztja meg a napjait, és honnan jön elő májusban az első melegebb hétvégén. Pedig mi, a társaság férfi tagjai titkon arra számítottunk, hogy a szürkébb hónapokban több ideje lesz ránk. Hiába, mert szeptember második felében, amikor változékonnyá vált az időjárás, felszívódott. Mintha éppen az lett volna a dolga, hogy átadja a Rómait az arra sétálóknak, a kutyafuttatóknak és néhány kitartó horgásznak.
Késő augusztusi napon történt. A mólón feküdtünk, bámultuk a vizet, a strandolókat, amikor Ádám felállt, és a part felé vette az irányt. A lejáró palló előtt mégis megállt, visszanézett, talán keresett valamit vagy valakit, majd meggondolhatta magát, vagy csak nem találta meg, amit keresett, és visszalépett. Levette a papucsát, aztán a fekvő testek között négy-öt lépésből lendületet vett, és már a levegőben volt. Félkörív, megfeszült inak és izmok, rajzolni való mozdulatsor, a jól ismert pillanatképek kockái, és már el is nyelte a víz. A fodrozódó vízfelszínt néztem, és vártam, hol bukkan fel. Pásztáztam a vizet, közben a fejesugrás mozdulatsorát játszottam vissza fejben. Vajon a környéken marad, vagy hosszú tempókkal a víz alatt úszva messze tűnik fel? Soha nem lehetett tudni, hol tűnik elő, merre kezd tempózni.
Nem tudom megmondani, nem tudom visszahívni, mennyi idő telt el, míg megláttam a magzatpózban lebegő testet a vízben.
Deréktól lefelé bénult le. Nem láttuk soha többet, csak annyi hír ért el hozzánk, hogy kerekesszéket kapott. Később, jóval később tudtam meg, a lányok közül többen a végzetes baleset után sem hagyták magára. Valahonnan megtudták, hol keressék, hát ápolták, gondoskodtak róla. Felváltva érkeztek hozzá, mintha kimondatlanul is beosztották volna, kinek mikor jön el az ideje. Egymástól függetlenül, elhúzott függöny mögött szerették. Született is gyereke. Azt beszélik, nagyjából tíz-tizenkét hónapra azt követően, hogy kerekesszékbe kényszerült. Csak arról hallgat mindenki, hogy kitől, és hol nevelkedik.
A rákövetkező években még tartotta magát a társaság. Mintha mindenki várt volna még valamire. Egy jelre, egy válaszra, talán az is lehet, hogy valamiféle csodára, még akkor is, ha kimondatlanul is tudtuk, az életünk a parton soha nem lesz olyan, mint volt. Aztán megritkult a társaság. Ádám, mint egyfajta kötőszövet vagy még inkább mágnes, már nem tartott minket össze. Meg aztán a legtöbben, azt hiszem, beletörődtek, hogy Ádám nem minket választott.
Én azóta is azon kapom magam, hogy nyaranta a Rómait kémlelem, a partot pásztázom. A vizet nézem, azt a területet, ahol olyan sokszor tűnt fel az ugrások után. Akár társasággal vagyunk kinn, akár kora ősszel egyedül járok arra. Hátha meglátom. Hátha egyszer még felénk néz.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
