Beke Mihály András erdélyi származású újságíró és volt diplomata, Beke György író fia, aki a 2000-es évek végén még a Fidesz elkötelezett híve volt, majd másfél évtizeddel később látványosan szakított a rendszerrel, amelyet ma már nyíltan diktatúrának nevez. Pályáját a sajtóban kezdte, 2008-ban lépett be a Fideszbe, később a külügyi szolgálatban dolgozott: éveket töltött Beregszászon, majd 2022 októberétől a Csíkszeredai Főkonzulátuson teljesített szolgálatot.
A rendszer működésével kapcsolatos kételyei már a médiatörvény idején megjelentek, de – ahogy fogalmaz – hosszú ideig maga sem tudta értelmezni, miben él. A fordulat a Covid-időszak alatt, majd végleg Orbán Viktor tihanyi beszéde után következett be. 2025 nyarán a Magyar Hang nyilvánossága előtt széttépte Fidesz-tagkönyvét, és azóta a NER egyik belülről jövő, élesen kritikus értelmezőjeként szólal meg.
Nemrég megjelent könyve, a Bevezetés az újdiktatúrába politikai vitairat: azt állítja, hogy Magyarországon nem hibásan működő demokrácia van, hanem egy új típusú diktatúra épült ki, egy olyan rendszer, ami kiüresítette a demokratikus intézményeket, miközben fenntartja azok látszatát.
Nem egy hirtelen felismerés volt, hanem hosszú belső folyamat, és ehhez hozzátartozik az is, hogy honnan indultam. Erdélyiként számomra teljesen természetes volt, hogy azt a politikai erőt támogatom, amely a nemzeti egységről beszél és felvállalja a külhoni magyarokat. Ezért 2008-ban, amikor hazajöttem Bukarestből, beléptem a Fideszbe, és ezt nem is tagadom: lelkes voltam, hittem benne.
Sokáig nem is kérdőjeleztem meg komolyabban egyik-másik döntést, a furcsa irányváltásokat, inkább úgy voltam vele, hogy Magyarországon két opció van, és én „a nemzetit” választottam. Viszont már a médiatörvény idején megjelent bennem egy erős nyugtalanság, egy olyan érzés, hogy itt valami nagyon nincs rendben, amit aztán a saját bőrömön is megtapasztaltam, amikor 2012-ben kirúgtak a közmédiából. Onnantól kezdve már nem lehetett teljesen félretenni a kételyeket.
Aztán jöttek a külügyben töltött éveim, Beregszászon kezdődött el az a szellemi küzdelem, ami végül a könyvhöz vezetett. Mert egyszerűen nem értettem, hogy mi történik, nem az volt, hogy rögtön tudtam, ez diktatúra. Mert amit láttam, az nem illett bele azokba a kategóriákba, amiket ismertem. Ha diktatúra, akkor miért vannak választások? Miért lehet bizonyos dolgokról még beszélni? Miért lehet utazni, miért nincs nyílt erőszak? Ugyanakkor meg azt tapasztaltam, hogy egyre szűkül a tér, hogy bizonyos határokat már nem lehet átlépni, illetve hogy minden fontos terület – a média, az intézmények, a döntések – egy kézbe kerülnek, a Fideszébe. Tehát volt egy kettősség: kívülről demokrácia, belülről viszont valami egészen más logika működött. És éppen ez a kettősség zavart össze, mert nem lehetett egyetlen szóval leírni.
Ceaușescu alatt nőttem fel, ott egyértelmű volt a helyzet. Tiszta képlet volt: elnyomás, félelem, nincstelenség határozta meg a mindennapokat, utazni nem lehetett, életünk minden területét ellenőrizte az állam, a párt, a szeku. Ehhez képest itt azt láttam, hogy formailag minden megvan: lehet beszélni, lehet utazni, vannak választások, mégis egyre erősebben éreztem, hogy valami szorít, hogy nem lehet igazán szabadon gondolkodni, hogy minden központosodik, és közben egyre több nyilvánvaló hazugsággal találkoztam. És nem állt össze a kép.
Pontosan, ez a jó kifejezés rá: értelmezési válság. Nem tudtam hova tenni azt, amit látok. És ez a zavar vitt bele abba, hogy elkezdtem nagyon sokat olvasni. A beregszászi évek alatt, főleg a Covid idején, amikor gyakorlatilag be voltam zárva, rengeteg időm volt erre. Akkor szembesültem azzal is, hogy nemcsak én vagyok tanácstalan, hanem a szakirodalom is. Legalább egy tucat különböző elnevezést találtam erre a típusú rendszerre, ami már önmagában jelzi, hogy a kutatók sem tudják pontosan megragadni. Volt, aki hibrid rezsimnek hívja, volt, aki illiberális demokráciának, most már ott tartanak, hogy perszonalista autokráciáról beszélnek.
És közben zajlik egy globális folyamat is, amit a szakirodalom demokrácia-apályként ír le. Tehát nem magyar sajátosságról van szó, hanem egy nemzetközi trendről, amibe természetesen remekül illeszkedik az Orbán-rezsim, Magyarország ennek az egyik mintapéldája.
Aztán az olvasmányaim között egy adott ponton a „spindiktatúra” fogalmára bukkantam. Ez számomra villámcsapásként hatott, mert hirtelen helyükre kerültek a dolgok, hogy ezek a rendszerek formailag demokratikusak, de működésükben autokratikusak. Itt a hatalom sokkal inkább a valóság értelmezését próbálja kézben tartani, és nem feltétlenül elhallgattat, hanem túlharsog téged. Nem tilt, nem zár be, hanem hiteltelenít, eltávolít, kivet magából.
A spindoktorokról sokan hallottak, ők azok, akik a politikusoknak gyártják a narratívákat különböző helyzetekre. A spindiktatúrában is ez van: a rendszer folyamatosan gyárt egy olyan értelmezési keretet, egy történetet a világról, amelyben ő maga mindig legitimnek, sőt szükségesnek tűnik. És ha ezt elég hatékonyan csinálja, akkor nincs is szüksége annyi nyílt kényszerre, kívülről nézve minden megvan, ami egy demokráciában kell – választások, intézmények, a médiapluralizmus látszata –, de közben ezek ki vannak üresítve, és a lényegi döntések egy szűk kör kezében vannak. Amikor ezt elolvastam, akkor értettem meg, hogy amit addig nem tudtam megnevezni, az pontosan ez a jelenség.
Azért, mert ez egy szakmai fogalom, és úgy éreztem, magyarul egyszerűen nem működik. Azt kerestem, hogyan lehet ezt úgy megnevezni, hogy az olvasó azonnal értse, miről van szó, így jutottam el az „újdiktatúra” kifejezéshez, de fontos, hogy ezt egyben kell érteni: nem arról van szó, hogy van egy régi diktatúra és most jött egy másik, hanem arról, hogy ez egy újfajta diktatúra. Nem tankokkal jön, nem börtönöz be tömegeket, nem tilt be mindent nyíltan, hanem fokozatosan épül ki, és közben meghagyja a demokrácia látszatát is. Éppen ez a legalattomosabb húzása.
A tihanyi beszéd után vált bennem végleg egyértelművé. Addig még lehetett relativizálni, azt mondani, hogy vannak hibák, túlkapások, de az a beszéd már nem hagyott kétséget. Amikor láttam, hogy Orbán Viktor képes kiállni, és egy olyan politikust dicsérni, mint George Simion, aki nyíltan magyarellenes, magyar sírokat gyalázott, aki magyarellenességből építette fel politikai imázsát. Akkor értettem meg, hogy itt volt az a pont, amit már sem politikai racionalitással, sem stratégiával nem lehet kimagyarázni.
Személyes tragédiám is volt, mert azzal kellett szembesülnöm, hogy az egész, amiért én annak idején beléptem a Fideszbe, a nemzeti felelősség, a külhoni magyarok iránti elkötelezettség, az nagyrészt egy politikai konstrukció volt. És ekkor állt össze bennem az is végérvényesen, hogy amit látunk, az nem egy „rosszul működő demokrácia”, hanem egy másik logikájú rendszer. Egy diktatúra, csak nem a régi formájában.
Az erdélyi magyarok már elveszítették saját politikai önállóságukat, már egy tudatosan kiépített függési rendszer részei. A Fidesz magához láncolta az RMDSZ-t, a kisebb magyar pártokat bedarálta, az értelmiség jelentős részét pedig lojalitási pályára állította. És ebben a keretben kell értelmezni az utóbbi hetekben egyre nagyobb súllyal felvetődő kérdést, az erdélyi magyarok szavazatának kérdését, amivel nem egyszerűen politikai véleményt fejeznek ki, hanem konkrétan befolyásolják a magyarországi hatalmi viszonyokat. Bár a kettős állampolgársággal messzemenően egyetértek, ezt nagyon komoly veszélynek tartom. Mert ha az erdélyi magyarok Orbánra szavaznak, akkor számolni kell azzal, hogy a választások után olyan mértékű indulat és szembenállás alakulhat ki Magyarországon, hogy az erdélyiek helyzete rendkívül megnehezedik. Már most is látszik, hogy nő a feszültség a rendszerváltást akaró magyarországiak és az erdélyi közösség között, és ha ez tovább mélyül, annak nagyon súlyos következményei lehetnek.
Szerintem ott, amikor a formák még megvannak, de a tartalom kiürül, és Erdélyből nem látszik, mennyire kiüresedett minden demokratikus intézménye az országnak. A hatalom lényegében minden fontos területet – médiát, igazságszolgáltatást, oktatást, gazdasági erőforrásokat – maga alá rendelt, miközben kifelé azt mutatja, hogy minden rendben van. Ezért nevezem diktatúrának, mert a lényege ugyanaz, mint a klasszikus diktatúráké: a hatalom megtartása és központosítása, valamint a szellemi szabadság korlátozása. Csak az eszközök jóval kifinomultabbak, ezért nehezebb észrevenni.
Az egyik legfontosabb pont az alkotmányos rendszer átalakítása volt. Amikor kétharmados erővel úgy módosították a szabályokat, hogy az Alkotmánybíróság lényegében elveszítette azt a jogát, hogy tartalmilag felülvizsgálja a törvényeket, akkor ott szerintem átléptünk egy határt. Onnantól kezdve formailag megmaradtak az intézmények, de a fékek és ellensúlyok rendszere kiüresedett. Ez azért kulcsfontosságú, mert ha nincs valódi kontroll, akkor elvileg bármit meg lehet csinálni. És nem is az a lényeg, hogy mindig megteszik-e, hanem az, hogy megtehetik.
Emellett nagyon látványos volt a média átalakítása is, ami ráadásul nem állt meg az országhatárnál, mert egy az egyben bedarálta az erdélyi sajtót is. Nem az történt, hogy minden kritikus hangot betiltottak, hanem létrejött egy túlsúly, egy domináns tér, ahol ugyanaz a narratíva köszön vissza, a független szereplőket pedig gazdaságilag igyekeztek ellehetetleníteni, kiszorították a reklámpiacról stb. Az óriási piaci fölény miatt a kisebb sajtóműhelyek hangja szinte teljesen elvész, nem hallatszik csak a propaganda, és ez sokkal hatékonyabb, mint a klasszikus cenzúra.
Aztán ott van az egyetemek autonómiájának felszámolása, az alapítványosítás, az egész rendszer kiszervezése egy olyan konstrukcióba, ahol az állami vagyon formailag kikerül az állam kezéből, és politikailag lojális kuratóriumok irányítják. Ez már nem egyszerű intézményi átalakítás, hanem hatalom- és vagyonátrendezés: ezekbe az alapítványokba pedig saját embereiket ültették be, hosszú időre bebetonozva a befolyást, ami generációkra szólhat és az egész oktatási rendszer irányát is megváltoztatja.
Gondoljunk az MCC-re. Ahelyett, hogy az önálló gondolkodást, a kritikai szemléletet erősítené, inkább az alkalmazkodást jutalmazza. Ezt sokszor nehéz kívülről észrevenni, de belülről nagyon is látszik: milyen képzéseket támogatnak, milyen pályákat ösztönöznek, milyen típusú tudást értékelnek. És ha ezt összekapcsolod azzal, amiről az előbb beszéltünk – hogy közben a médiát, az intézményeket, a nyilvánosságot is átalakítják –, akkor kirajzolódik egy elég zárt rendszer. És ez szerintem a lényeg: minden olyan területet gyengítenek vagy alakítanak át, amely egy polgárosodó, szabadon gondolkodó társadalom alapja lehetne.
Pontosan, a lassan fövő béka történetét mindenki ismeri, de van egy jobb példám erre, amit egy belarusz ellenzéki embertől hallottam: először csak konstatálod, hogy nem tetszik a rendszer és változtatnál rajta, aztán kimész tüntetni, majd este hazamész. Amikor másodszor mész ki, akkor bevisznek a rendőrségre, de este hazaengednek. Azt mondják, örülj, hogy nem tartunk bent egy éjszakára. Legközelebb már bent tartanak egy éjszakát, de azt mondják, örülj, hogy nem egy hétre zártunk be. Aztán legközelebb egy hetet ülsz, majd egy hónapot, végül már a családod sem tudja, hogy élsz-e vagy halsz, és hol tartanak fogva. És az ember mindig az aktuális állapothoz alkalmazkodik.
Ugyanez történik a nyilvánosságban is. Ha megszűnik egy műsor, legyintünk. Ha bezár egy lap, azt mondjuk, még van másik. Csakhogy ez egy folyamat, és mire elérte a tűréshatárodat, és kimennél tüntetni a szabadságjogaidért, lehet úgy jársz, mint a belarusz tiltakozó. Bármennyire elcsépelten hangzik, de igaz: a demokráciáért minden nap meg kell küzdeni.
Azért, mert ezek a rendszerek nem egyszerűen információt kontrollálnak, hanem értelmezést. Nem az a lényeg, hogy mit látsz, hanem hogy hogyan magyarázod azt, amit látsz. Létrehoznak egy zárt értelmezési világot, egy olyan közeget, ahol minden eseményre van egy előre gyártott magyarázat. Ha valami siker, az a rendszer érdeme, ha valami kudarc, akkor annak külső oka van, az ellenzék, az ármánykodó ellenség tett keresztbe. Így gyakorlatilag nincs olyan tapasztalat, ami önmagában meg tudná kérdőjelezni a rendszert. Lefordítva a mai magyarországi helyzetre: kialakul egy olyan értelmezési keret, amelyben Orbán Viktor következetesen a nemzeti érdekek képviselőjeként jelenik meg, aki megoldásokat hozna, például az energiaárak vagy a gazdasági nehézségek kérdésében, csak éppen ebben folyamatosan akadályozza Brüsszel, Ursula von der Leyen, vagy éppen Magyar Péter. Ők ebben a történetben nem egyszerű politikai ellenfelek, hanem a magyar nemzet ellenségei. És mivel ez a keret folyamatosan ismétlődik, idővel magától értetődővé válik azok számára, akik ebben a médiakörnyezetben tájékozódnak.
De ami ennél is fontosabb, hogy ez nem csak információs kérdés, hanem identitás kérdése lesz. Az ember nem csak egy politikai álláspontot véd, hanem a saját közösségét, a saját önképét. És ha ezt támadás éri, akkor nem mérlegelni kezd, hanem védekezni.
Persze, mert a bizalom áthelyeződik, nem az információ tartalma számít, hanem a forrása: „a mieink” mondják vagy „az ellenfél”. És ha ez kialakul, akkor a rendszer gyakorlatilag immunissá válik a kritikára. Ezért van az, hogy még akkor is fenn tud maradni, amikor a mindennapi tapasztalat sok esetben nem igazolja vissza. Mert hiába érzékeli valaki a saját életében, hogy a fizetése nem tart lépést az árakkal, hogy az egészségügy állapota romlik, csak hónapokkal későbbre kap időpontot egy kivizsgálásra, hogy egyre több területen romlanak a szolgáltatások, ezek a tapasztalatok nem önmagukban értelmeződnek.
Beilleszkednek egy kész magyarázati keretbe: a gazdasági nehézségek „külső válságok” következményei, az egészségügy problémái „örökölt terhek”, a kedvezőtlen folyamatok pedig valamilyen külső vagy belső akadályoztatás eredményei. Így a személyes tapasztalat sem feltétlenül vezet rendszerkritikához. Nem Orbán Viktor, nem a kormány a felelős, hanem Brüsszel és a Brüsszel-csicskák. És ettől válik hitkérdéssé. Nem abban az értelemben, hogy valaki irracionális lenne, hanem abban, hogy a rendszerhez való viszony már nem pusztán racionális mérlegelésen alapul, hanem meggyőződésen, és amíg ez így van, addig nagyon nehéz kívülről rést ütni rajta.
Igen, van egy elég erős szakirodalmi állítás, hogy ezek a rendszerek hosszabb ideig tudnak fennmaradni, és nehezebb őket leváltani, mint a nyílt diktatúrákat. Mert nem egyértelmű az elnyomás, nincs az a pont, ahol mindenki egyszerre mondja azt, hogy „ez már vállalhatatlan”. De közben ott van a másik veszély is: hogy ha meginognak, akkor nagyon gyorsan át tudnak csúszni egy keményebb, klasszikus diktatúrába. Látjuk ezt Oroszországban: Putyin is népszerű vezetőként indult, hosszú ideig stabil támogatottsággal, és amikor ez megbillent, akkor egyre keményebb eszközökhöz nyúlt.
Inkább egy laza hálózat, de igen, látszik, hogy inspirálják egymást, tanulnak egymástól, és bizonyos helyzetekben támogatják is egymást. Minél több ilyen rendszer van, annál stabilabbnak érzik magukat. És ez kapcsolódik ahhoz, amit demokrácia-apálynak nevezünk: egy globális trendről beszélünk, nem elszigetelt jelenségről.
Azért, mert az értelmiségnek nem csak egy szavazata van. Van szellemi kisugárzása, hatása arra, hogy a társadalom hogyan érti meg saját magát. És amikor azt látom, hogy értelmiségiek nemhogy nem kérdőjelezik meg ezt a rendszert, hanem igazolják vagy relativizálják, az számomra sokkal nyugtalanítóbb, mint maga a politikai működés. És persze próbáltam megérteni is. Nem akartam leegyszerűsíteni, mert látom a saját környezetemben, hogy sokan egzisztenciális okokból, félelemből vagy egyszerűen meggyőződésből alkalmazkodnak. De ettől még rá kell kérdezni, hogy miért van az, hogy értelmes, tájékozott emberek még most, a 24. órában is képesek az Orbán-rendszert igazolni ?
Én erre nem adok végleges választ a könyvben, de elkezdtem keresni a magyarázatokat, és óhatatlanul eljutottam azokhoz a szerzőkhöz, akik már korábban is próbálták leírni a magyar társadalom problémáit. Márai kemény mondatai, Bibó elemzése az „eltorzult magyar alkatról” mind arra mutatnak, hogy itt mélyebb, történeti és mentális kérdésekről van szó. Van bennünk egy nagyon erős alkalmazkodási kényszer meg egy „megoldjuk okosban” reflex, amihez a Kádár-korszak még hozzátett egy sajátos kompromisszumot: kapsz egy kis jólétet, cserébe nem kérdezel és nem szólsz bele. És az volt az igazán fájó felismerés számomra, hogy ez a minta nem tűnt el a rendszerváltással, hanem velünk maradt, Orbán pedig erre épített rá nagyon tudatosan.
És ez az, amit Orbán Viktor legnagyobb bűnének tartok. Történelmi lehetősége volt arra, hogy ebből a mentalitásból kimozdítsa a társadalmat, hogy egy önállóbb, polgári mentalitást erősítsen, hogy olyan emberek éljenek ebben az országban, akiknek nem az alkalmazkodás a fontos, hanem a felelősségérzet, és annak a tudata, hogy jogukban áll elszámoltatni a hatalmat.
Ehelyett viszont az történt, hogy a rendszer ráerősített a régi reflexekre, mert ez rövid távon stabilabb hatalmat adott, és ennek az ára most kezd igazán látszani. Nemcsak intézményeket veszítettünk el, nemcsak a demokrácia keretei gyengültek meg, hanem az a képességünk is, hogy egyáltalán éljünk a jogainkkal. Itt jön be az értelmiség szerepe, aki hallgatásával rásegített erre, és egyezzünk meg, ezt úgy mondom, hogy magamat is beleszámolom. Ahhoz hogy ez megváltozzon, ezt társadalmi kérdéssé kell tenni, és legalább most az értelmiségnek vitát kellene nyitnia erről. Mert ha ez nem történik meg, akkor kérdés, hogy van-e, lesz-e egyáltalán olyan magyar társadalom, amely képes másképp működni.
