Tönkreteszi a felvételi a gyerekemet?

A most felvételiző általános iskolások életében véget ér egy korszak, és rajtunk, felnőtteken (is) múlik, hogyan zárul majd, hogy a felvételi eredményüket a saját személyiségük kudarcaként vagy az aktuális tudásuknak, esetleg egyéb körülménynek tulajdonítják – állítják véleménycikkünk pszichológus szerzői. Peer Krisztina a szülők, Szél Dávid rendszerszinten vizsgálja, miért olyan értelmetlenül stresszes a felvételi, és mit is jelent valójában a gyerekek, a család jövője szempontjából az, hogyan teljesítenek a középiskolákban a diákok és – hogyan az oktatási rendszer.

Szél Dávid: A felvételi az egész család ügye, ez pedig komoly rendszerhibákra utal

Azok, akiket nem terített le a levegőben szálldogáló és a mindenféle felületeken megtapadó milliónyi vírus egyike, azok január 18-án megírták a középiskolai központi írásbeli felvételit.

Túl vannak rajta. Nem csak ők, a szüleik, testvéreik is.

Mert a felvételi az egész család ügye.

Ez pedig komoly rendszerhibákra utal.

Az általános iskola maximum az iskolára készít fel, de sokszor arra sem, a felvételire, önismeretre, társ- és társadalomismeretre, állampolgári jogokra, az úgynevezett életre pedig nyomokban sem.

De hogyan is készíthetne fel bármire is az intő elkerülése és az egytől ötig adott értékelés? Mit tanul meg egy gyerek az általános iskolai évei alatt arról, hogy hogyan kezelje a stresszt, hogyan tanuljon hatékonyan, hogyan hívja elő a tudását, hogyan kezeljen konfliktusokat, hogyan képviselje önmagát, és mondjuk hogyan kezelje a hibáit?

Nagyjából semmit.

Arról nem is beszélve, hogy ahogy az óvoda-iskola és az alsó-felső, úgy az általános iskola-középiskola átmenet is brutális kátyúkkal és hajtűkanyarokkal van tele, a tanárok mindig a következő iskolatípussal fenyegetnek, de arra nem készítenek fel,

a szülők pedig nagy valószínűséggel nem tudnak kimaradni, nem maradhatnak ki a rendszerből. A gyerek oktatását egyszerűen nem fogják tudni az iskolára bízni.

Persze nem kéne, hogy így legyen, de történelmileg így alakult. Mintha a rendszer eleve úgy épülne fel, hogy a szülők majd megoldják. Majd a szülők besegítenek.
WC-papírral, fénymásolópapírral, korrepetálásokkal, különórákkal, otthoni tanulással, kikérdezéssel és számonkéréssel, mindenféle fejlesztő foglalkozásokkal, felvételi előkészítőkkel, az egész, túlbonyolított, nehezen átlátható, következetlen felvételi folyamat átlátásával, megértésével és levezénylésével. Azaz idővel, energiával, tudással, pénzzel. Pont olyanokkal, amikből rengeteg családnak csak nagyon kevés áll rendelkezésére.

A rendszer tehát azáltal lesz igazságtalan és egyenlőtlen és azáltal lesz bele kódolva a társadalmi távolság fenntartása és növelése, hogy a szülőkre épít. És itt teljesen mindegy, hogy a néhány nappal ezelőtti felvételi könnyű volt-e vagy nehéz, könnyebb volt-e vagy nehezebb, mint a tavalyi és az azelőtti felvételik.
Egyrészt azért mindegy teljesen, mert az, hogy kinek mi könnyű, nagyon egyénfüggő, másrészt ezzel némiképp ellentmondásban az is igaz, hogy ha egy felvételi nehéz/könnyű, akkor átlagosan mindenkinek az, ami azt is jelenti, hogy az írásbeli pontszámok nagyjából együtt mozognak.

Másrészt és legfőképp viszont azért mindegy, mert nem ezért nem működik a rendszer. Hanem azért, mert mindenképpen értelmetlenül magasra helyezi az elvárásokat azáltal, hogy a felvételi évében két, tartalmilag, formailag és lelkileg is teljesen különálló és különböző műszakot vár el a gyerekektől. Egy iskolait és egy felvételire felkészülőset.

És hiába laza a szülő, és mondja a gyerekének, hogy „mi mindenképpen büszkék leszünk rád”, „nem a felvételin és a középiskolán múlik az életed”, „valahova biztos fel fognak venni”, ha egyszer a gyerek látja, hogy ez a double bind kommunikáció csimborasszója. Mert

ha ilyen mindegy, akkor mégis miért kell ennyit tanulnia? És ha ennyit tanul, akkor hogy kell azt csinálnia, hogy ne izguljon, ne legyenek saját magával kapcsolatban elvárásai?

És hiába olvasom hogy azok a gyerekek jártak jól, akik nem tanulták túl magukat, ha egyszer szülőként fogalmam sincs arról, hogy mi az elég. És ha én nem tudom, akkor mégis honnan tudhatja egy gyerek, hogy mennyit kell tanulnia?
Hát ha egyszer nem tudja előre, hogy mit és hogyan fognak kérdezni a felvételin?
Hiszen még abban sem lehet biztos, hogy csak olyan lesz a felvételin, amit már tanultak.

Közben sajnos és szerencsére tényleg nem a középiskolán múlik az élet.
Sajnos, mert ahogy az általános iskola, úgy a középiskola sem az életre készít, és ahogy az általános iskolánál, úgy a középiskolánál is igaz az, hogy a családi háttér számít igazán, a középiskolák jóságát sem hozzáadott értékben mérik. És szerencsére, mert akkor az, ami utána jön, fontosabb, mert akkor a középiskolával nem dől el minden.

És ez igaz is. A középiskola leginkább a középiskolai éveket határozza meg, de a középiskolában töltött négy-öt-hat-nyolc év nagyon nem mindegy.
Nem mindegy az adott középiskolásnak, hogy életének pszichológiailag igencsak érzékeny időszakában milyenek lesznek az osztálytársai, az iskolai kultúra, az iskola pedagógiai attitűdje.

Ami természetszerűleg és szükségszerűen nagyon más egy gimnáziumban, mint egy technikumban vagy egy szakképző iskolában. És itt lesz fontos, hogy néhány nappal-héttel az írásbeli felvételi előtt megjelent az ajánlott minimumpontszám bevezetésének lehetősége.

Kimondott, hivatalos célja – ahogy azt már sok más esetben megszokhattuk – nincs ennek az intézkedésnek, ezért csak találgatni, sejteni lehet, hogy bizonyára a gimnáziumokból az egyéb fajta középiskolák felé tolás áll a háttérben.

És akkor most vegyük két fiktív gyereket, egy fiút és egy lányt, kapják ők a 2011-es évjárat legnépszerűbb neveit, szóval nevezzük őket Bencének és Hannának.
Egy mezei általános iskola tanulói ők, mindketten nyolcadikosok, Hanna a-s, Bence b-s, vannak jó fej és kevésbé jó fej tanáraik, vannak tantárgyak, amikben kifejezetten ügyesek, másban inkább segítségre szorulnak. Szemük előtt gimnáziumok lebegnek, és alapvetően a tanáraik és a szüleik is gimnáziumokban gondolkodnak az ő esetükben. De azért számolgatják a vitt és vélhetően szerzett pontokat, izgulnak rendesen, hogy vajon utóbbi elég lesz-e, ha a kiszemelt középiskola valahol, mondjuk 60 pontnál húzza meg a határt.

De a fő probléma megint a rendszer. Hiszen az egész közoktatás és a NAT is azért alapvetően a gimnáziumok és nem szakmák felé orientál, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az órarendekben arányaiban jóval több a humán és a reál tárgy, mint a készségtárgyak, szakmai tárgyak pedig egyáltalán nincsenek, egy-egy tanuló megítélése sokkal inkább azon múlik, hogy jó-e matekból vagy magyarból, és nem azon, hogy egyébként szuper közösségi ember, kiválóan rajzol, vagy úgy hegeszt, mint senki.

Szóval akkor mégis mi lesz Hannával és/vagy Bencével, ha kiderül, hogy „csak” 57 pontot szereztek az írásbeli felvételin, ami egyébként közel hét ponttal van a 2024-es országos átlag felett?

Akkor az 57 pont sokkjának feldolgozása helyett és mellett kezdjenek el szakmákban és készségekben gondolkodni? Miközben nyolc éve másra sem szocializálja őket a rendszer, mint hogy tantárgyakban gondolkodjanak? A cinizmuson és/vagy a dilettantizmuson kívül semmi sem ad épeszű magyarázatot arra, hogy miért ilyen az oktatási rendszerünk, és egyik sem fenntartható ok.

Peer Krisztina: Ha az iskola nem tudja a gyerekemet békén hagyni, nekem kell

Az idei évben az én legnagyobb gyerekem is felvételizik. Eddig csak szakemberként, most szülőként is végigkísértem a középiskolai felvételi folyamatot, amit még akkor is nehezen bírtam el, ha elmondhatom, hogy mi valójában nagyon szerencsés helyzetben vagyunk és köszönet a gyerekemnek, hogy legkevésbé sem kellett benne lennem a felkészülés folyamatában – csak akkor, amikor már nagyon nem bírtam, és csak annyira, amennyire engedte. Így sem volt könnyű. Amikor ezt a cikket írom, még nem írták meg a központi felvételit – ugyanis én most nem a felvételi napját szeretném a fókuszba helyezni, hanem az azt megelőző folyamatot – és kicsit az azt követőt –, amin ezek a fiatalok, szülők és velük együtt a pedagógusok keresztülmennek.

Lezárul egy korszak

Most, hogy nyolcadikos a legidősebb gyerekem, sokkal gyakrabban emlékszem vissza az iskolakezdésre, arra, hogyan álltam ott az első bizonyítványosztáson, hogyan magyaráztam az akkor elsős gyerekemnek, hogy mit jelent kitűnőnek lenni (van-e annak bármi jelentősége), és ő most azért nem kapott könyvet, mert nem lett az. Az történt ugyanis, hogy az osztályteremben a kitűnők sorra kapták a jutalomkönyveket, majd amikor elfogytak a könyvek, a gyerekem felkiáltott, hogy „én még nem kaptam!”. Nem csak ő nem kapott persze, a pedagógus pedig kedvesen, mosolyogva válaszolt, nekem meg liftezett a gyomrom a terem végében. Ezt az élményemet a középső és a legkisebb gyerekem tanítója felülírta, ő ugyanis minden gyereknek adott jutalomkönyvet valamiért, mert azt vallotta, mindenki jó valamiben. És itt nem a jutalomkönyvről van szó (ez is megérne egy külön írást, hogy milyen könyvek beszerzésére van lehetősége az iskoláknak tömegével jutalomkönyv címszó alatt), sokkal inkább arról, hogy ott, abban a pillanatban úgy éreztem, mind megérkeztünk az oktatási rendszer kapujába, ahonnan nincs visszaút.

A most felvételiző általános iskolások életében lezárul egy korszak, és rajtunk, felnőtteken (is) múlik, hogyan zárul majd. Hogy a felvételi eredményüket a saját személyiségük kudarcaként vagy az aktuális tudásuknak, esetleg egyéb körülménynek tulajdonítják. A vizsga végeztével éppen ezért fontos, hogy a pontokon túl – eltávolodva a konkrétumoktól – beszélgessünk velük a jövőjükről, arról, hogy mik lehetnek reális elvárások önmagukkal szemben, de mégis segítsük őket kihívásokat is találni, hogy az érdeklődés és a motiváció fennmaradhasson.

Sajátélményeink

Az első gyereknél én is újraéltem mindazt, amin én mentem keresztül az iskolás éveimben, és újra kellett tanulnom mindazt, amit eddig egészen más perspektívából ismertem. Pszichológusként – érzelmileg nem bevonódva – tudom támogatni a klienseimet, de szülőként a gyerekemet kifejezetten nehéz volt az első időkben. Meg kellett találnom azt a viselkedéses választ, ami nemcsak a fiamnak, de nekem is komfortos lesz. Hogy ne aggódjak, szorongjak, hogy ne kérdezzem meg, másoknak hogyan sikerült a dolgozata, mert neki úgyis az a fontos, hogy rá legyek kíváncsi. Hogy mivel segítek neki, ha békén hagyom, ha keretezem, ha vele tanulok, ha nem tanulok vele, ha rábírom a szorgalmira, ha hagyom, hogy ő döntse el, elkészíti-e. Számtalan kérdés felvetődött, ami az iskolához való viszonyulását alapvetően meghatározta.

Mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkor, az első bizonyítványosztáskor hazafelé a biciklin nem azon gyötörtem magam, hogy a gyerekem elsőben hogyhogy nem kitűnő, hiszen okos, értelmes és hát mégiscsak elsős. Elsőben nem mindenki kitűnő? Hát nem. Bennem is bekapcsolt mindaz, amit az oktatási rendszer az elmúlt negyven évben belém rakott. Úgy sírtam a bringán, hogy ne vegye észre.

Aztán elteltek évek, és egyre pontosabban láttam, hogy ha az iskola nem tudja a gyerekemet békén hagyni, nekem kell. Mert a kortársak bántják egymást, az iskola követel, teljesíteni kell, a tanórákon csendben figyelni, szünetben nem szaladgálni, miközben ő futkosni akart, és nem a betűkerekítés érdekelte. Ezzel persze a legtöbb első osztályos szembesül, és az, hogyan képes egy gyerek – egy nem gyerekközpontú rendszerhez – alkalmazkodni, az nagyon különböző. Az én gyerekem kezdetben nehezen tudott. Ezért a legjobb válasz számára az volt, hogy kiszállunk. Ráhagyjuk az iskolát a pedagógusokra, megbízunk bennük, a szakértelmükben, és elhisszük, ha gond van, segítség kell, majd szólnak. Otthon pedig nem a suliról lesz szó. Az érdeklődés, kíváncsiság mellett teret kapnak más, számára fontos dolgok. Szerettem volna, ha a kapcsolatunkat nem az iskola határozza meg.

Ez oda vezetett, hogy most egyrészt kicsit kívülállónak érzem magam – már ami a sulit, a szülőközösséget illeti –, másrészt kamaszkorral azért nehéz volt a gyeplőt visszavenni, mert addigra olyan önállóság és békén hagyás uralkodott el, hogy persze hogy nem szerette volna ezt az autonómiát feladni. Emiatt voltak kisebb-nagyobb konfliktusok, ütközések, amelyek szükséges velejárói a felnövésnek, a leválásnak.

De szerintem jól döntöttünk. A tanulási folyamat szülőként elkerülhetetlen volt, ugyanakkor az idő végül igazolt. Az iskola jelez, ha szükségesnek érzi, mi kérdezünk, ha elbizonytalanodunk, a szülőtársak pedig – felismerve a helyzetet – nagyon támogatóak.

A mentális támogatás is a felkészülés része

Azt tudjuk, hogy a mentális jóllét hatással van a teljesítményre. És azt is, hogy kell a kihívás, hogy a megfelelő izgalmi szint és a kellő motiváció jelen legyen. De hogy ezt mivel éri el a pedagógus, az már sokkal összetettebb kérdés, és befolyásolja a pedagógus által használt módszertan, a szakember mentális állapota, a vezetés, aki teret ad számára, vagy éppen elveszi azt, az oktatási rendszer, ami meghatározza egy iskola és a vezetés pedagógiai munkáját stb. És persze a gazdasági helyzet, a politika, azaz egy sokkal tágabb társadalmi kérdésbe ütközünk, ha arról gondolkodunk, mitől érezhetné a gyerek jobban magát az iskolában, mitől lenne motiváltabb és mitől teljesítene jobban egy-egy feladathelyzetben.

Ugyanakkor különösen fontosnak tartom, hogy egy érzelmileg ilyen megterhelő helyzetben, mint a középiskolai felvételi, megkapják azt az érzelmi támogatást, ami segíti a teljesítményüket. Ennek része lehet a család, az otthoni környezet azáltal, hogy minél kevesebb stressznek teszi ki a gyereket, igyekszik a kedvében járni, megadni neki azt, amire szüksége van a felkészüléshez. Ehhez az kell, hogy úgy tudjunk a kamasz gyerekünkhöz kapcsolódni, hogy azt érezze, valóban rá figyelünk, hogy észrevesszük a szükségleteit, de békén is hagyjuk, ha arra van szüksége. Ez szülőként – és pedagógusként is – hatalmas kihívás. Mindezt akkor tudja egy szülő megtenni, ha ő maga is érzelmileg kiegyensúlyozott. Ha éppen elbocsátották a munkahelyéről, ha három helyen dolgozik egyszerre, ha a másik gyerekére is kell figyelnie, megszervezni a logisztikát, ha éppen veszteség érte stb., akkor nagyon nehezen fog tudni megfelelő támogatást nyújtani.

És ha már a szülők időnként kompenzálják az iskolát (például a felvételi előkészítőkkel, nyelvórákkal, sporttal, művészeti különórákkal stb.), a pedagógusoknak is fontos kompenzálnia a családokat a mentális támogatással. A legideálisabb persze az lenne, ha mindez kéz a kézben járna, és nem mutogatna senki a másikra, hogy kinek a feladata az a néhány jó szó, amit, ha egy gyerek és szülő megkap, egészen máshogyan alakulhatna minden. Azok az intelmek, melyek – még ha jó szándék által vezérelve, de – arról szólnak, hogy „ez a középiskolában már nem lesz elég”, „ez a felvételin édeskevés kisfiam”, „sehova nem fognak így felvenni”, csak hátráltatják a tanulót, negatívan hatnak az önértékelésére, ezáltal befolyásolják a személyiségfejlődését. Ellenben a támogatás, biztatás, a pozitív megerősítés, az erősségek kiemelése és ezzel együtt a fejlesztendő területek megjelölése támogatóan hat az önbizalmukra és ezáltal elősegíti az egészséges személyiségfejlődést. Nem elegendő érv, hogy „engem is így neveltek, így bántak velem, és lám, ember lett belőlem”, mert a hazai és a nemzetközi oktatással foglalkozó kutatások nem ezt támasztják alá, és nem is lehet összemérni az egyéni tapasztalatokat egy évtizedekkel későbbi rendszer működésével – és a tudományos eredményekkel – kapcsolatban. A gyerekek változtak, a világ megváltozott körülöttünk, ezáltal az alkalmazott módszerek sem lehetnek ugyanazok. Ami viszont biztosan nem változott: a meleg, elfogadó légkör, a támogató szülői, pedagógusi attitűd csak segíti a tehetség kibontakozását és a teljesítményhelyzetben a valódi teljesítményt.

Fontos a szülők vállveregetése

Ahogy a pedagógusok mentális jólléte kiemelten fontos a pedagógiai munkában, úgy a szülők mentális állapota is befolyásolja a gyermek iskolához való viszonyát. Egy szülő ugyanis azon keresztül is értékeli a gyereket, önmagát, hogy milyen visszajelzéseket kap. Ha úgy tetszik, az ő vállát megveregetik-e. Amennyiben egy szülő pozitív mondatokat hall, ha megdicsérik a gyerekét, akkor nemcsak a gyerekét fogja pozitív színben látni, de önmagát is jobb szülőnek fogja gondolni. Mindez pedig pozitívan hat a szülő-gyerek kapcsolatra, és közvetve ugyan, de csökkenti a stresszt a felvételi időszakban, ami aztán jobb eredményt jelent a felvételin. Ezt most nagyon leegyszerűsítettem persze, mert azt szerettem volna megmutatni, hogy a pedagógusoktól a szülők felé érkező pozitív gondolatok összességében pozitívan hatnak a gyerek teljesítményére.

Ehhez pedig arra van szükség, hogy valaki – leginkább a vezetés, a kollégák és a szülők – a pedagógusok vállát is megveregesse. Mert nélkülük nem boldogulunk. Ahogyan a pedagógus sem boldogul a szülő nélkül.

Mi követi a felvételit?

Csak remélni tudom, hogy nem dolgozatok és számonkérések következnek a központi felvételi után, hanem ünneplés, gratuláció, bárhogyan is szerepelt a gyerek. Aztán „lazítás”, ahogyan a kamaszok már gőzerővel készülnek is erre, hogy nem kell ezután annyit tanulni, nem kell figyelni az érdemjegyre, a pedagógusok pedig mindeközben azon vannak, hogy ezt megakadályozzák, de legalábbis kifejezzék, hogy „messze még az év vége, nincs itt a lazítás ideje.”

Mi lenne, ha a diákok igényeit valódi szükségletként értenénk, és rájuk hangolódva teret adnánk a lazításnak? Ha a pedagógusok megengednék maguknak, hogy ők is lazítsanak, ők is megünnepeljék – nemcsak a diákokat, de – önmagukat is, amiért ebben az időszakban együtt dolgoztak, együtt izgultak velük? Hogy ez milyen formában és hogyan tud megvalósulni az iskolában, számos lehetőség kínálkozik. A sikereinket nemcsak elismerni, de megünnepelni is fontos. Erre tanítjuk a gyerekeinket, miközben nekünk, felnőtteknek is nehezen megy. Mert a rohanásban, a teljesítésben, a túlterheltségben nem szánunk elég időt önmagunkra, a másikra, egy-egy fontos pillanatra. Szerintem ez egy ilyen pillanat, megéri megállni egy rövid időre.

Kinek jó ez?

De tényleg, komolyan kérdezem. Kinek jó mindez, ami a középiskolai felvételit övezi? A gyerekek stresszelnek, a szülők még jobban stresszelnek, ettől a gyerek nem tud megnyugodni, miközben stresszel a pedagógus is, attól, hogy megfelelően felkészítsen, hogy a szülőknek válaszolni tudjon, hogy rendelkezésre álljon, hogy megfeleljen, és azért is, mert igazán, komolyan szeretné, hogy a gyereknek jó legyen. Hogy sikeres felnőtt legyen. Mind ezt szeretnénk.

Csak felmerül a kérdés, hogy egy olyan vizsga, ami az egyetlenként megismételhetetlen, és sorsfordítóként tekintünk rá, valóban sorsfordító-e egy tizennégy éves gyerek életében. Így tudjuk a legjobban segíteni a serdülőket abban, hogy az útkeresés kellős közepén megtalálják az irányt? Vajon mindent egyetlen lapra kell feltenni? Így találjuk meg a legalkalmasabb diákokat az iskolánkba, és így alakulnak a legjobb tanulóközösségek és kortárscsoportok egy-egy osztályban? Melyek azok a releváns szempontok, melyek segítik a választást, diákét és szülőét egyaránt? Mi történik azokkal a gyerekekkel és családokkal, akik mélyszegénységben élnek, és már régen leszakadtak az oktatási rendszerről? Valóban egyenlő eséllyel indulnak a felvételiző diákok? Vajon a versenyhelyzet helyett mégiscsak körzetes középiskolák kellenének? Ezek és még számos kérdés foglalkoztat, itt most azért nem szeretnék ezekre a – részben költői – kérdésekre válaszolni, mert már számos alkalommal megtettünk pszichológusként, és megtették a pedagógusok, oktatáskutatók. A középiskolai rangsor minden évben vitát generál, a hozzáadott értékkel tíz éve nem foglalkozunk, cserébe különórákra járatjuk a gyerekeinket, hogy felvegyék a versenyt azokkal, akik máshonnan jönnek. Számtalan cikk született arról, hogyan kezelje a középiskolai felvételi során a gyerek a stresszt, és a szülő hogyan tudja a gyermekét a leghatékonyabban támogatni.

Mindezekkel egyetlen problémám van: egy rendszerszintű problémát szeretnénk egyéni szinten kezelni, és azt, ami a rendszer egészének a problémája, közösségeket, a társadalom egészét érinti, mi – szakemberek is – individualista szemléletben igyekszünk orvosolni. Így azonban nagyon nehéz dolgunk lesz, mert tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és csalódottnak fogjuk magunkat érezni, miközben igyekeztünk mindent megtenni.

Csak éppen nem rajtunk múlott. És nem is a gyereken.

A legjobb talán, amit szülőként tehetünk, ha sokat beszélgetünk a gyerekünkkel nemcsak a pontokról, meg a felvételi eredményről, de az oktatási rendszer egészéről, a lehetőségeiről és a későbbi választások érvényességéről, ha felteszünk magunknak is kérdéseket és a saját válaszaink mentén cselekszünk. Függetlenül attól, mit kíván a rendszer.

A pozitív iskolai élmények ugyanis meghatározzák az iskolához, a tanuláshoz való viszonyulást, amit a gyerek felnőve, ha úgy dönt, hogy lesz saját családja, a gyerekeinek is át tud majd adni.