Kedves nők, az ajánlat a következő: mindenki védje meg magát, ahogy tudja, és szüljön sokat úgy, és annál, akinél tud!

Itt a nőnap, aminek a hivatalos ünneplését nem tudom nem szarkazmussal figyelni minden évben.

Mi várható idén?

Vezető politikusaink valószínűleg egyenként köszöntik majd a nagybetűs nőket, elmondják, hogy mennyire hálásak nekik, nélkülük semmi sem lenne.

De mit mutatnak a tények, mire számíthat ma egy nő Magyarországon?

Ha csak az elmúlt időszak napvilágot látott tragédiáit és botrányait nézzük, nem sok jóra. A Magyarországon élő japán nő meggyilkolása pontosan megmutatta a családon belüli erőszak áldozatait védő rendszer hiányosságait és súlyos hibáit. Mindeközben a kormány erőnek erejével igyekszik legyőzni az éves születésszámok negatív rekordját, kedvezményes adó- és hitelcsomagokkal próbálja növelni a gyerekvállalási kedvet. Ezzel párhuzamosan sorra zárnak be vidéki és fővárosi szülészetek, megszűnt a szabad orvosválasztás. Vagyis, kedves nők, az ajánlat a következő: mindenki védje meg magát, ahogy tudja, és szüljön sokat ott, úgy, és annál, akinél tud! Hál’ istennek, a családon belüli és párkapcsolati bántalmazás nem érintett személyesen soha, sőt kifejezetten nagyon jó fej férfiak és nők vesznek körül a mindennapjaimban. Gyerekem sincs, úgyhogy a szülészetek állapotáról sem tudok első kézből beszámolni.

Ennek ellenére a kormány által is éltetett mindennapi szexizmust én is érzékelem, sőt, megszállottan monitorozom magam, hogy mennyiben szolgálom ki én magam is a rendszert.

A szexizmus kezelése szempontjából egyszerűbb eset, ha valaki olyannal találkozom, aki azt gondolja, hogy a nőknek a konyhában vagy a szülőszobán a helyük, ezt könnyű felismerni, és mindenki saját döntése, hogy leáll vitatkozni, él a jogaival, vagy egyszerűen csak nem akar részt venni az adott helyzetben.

A mindennapi szexizmus viszont alamuszi dolog, sokkal kevésbé tetten érhető jelenség, ami szerintem sokszor jó szándékú emberek között dől el, legyen szó férfiakról vagy nőkről. Sokszor öntudatlanul csúszunk bele szexista helyzetekbe, dinamikákba, olyan belénk ivódott minták alapján, amiket tudatosan, ha direkt módon rákérdeznek, elutasítanánk.

Emiatt feladatomnak érzem az önvizsgálatot, ugyanis én is ebben a társadalomban szocializálódtam, ennek nyomán az én elsődleges reflexeimbe, önmagamról alkotott gondolataimba is betüremkednek néha, teljesen öntudatlanul olyan elvek, amik még mindig gyengébbik nemként tekintenek a nőkre, akiknek szükségük van legalább egy férfira a boldoguláshoz. Ezeknek az elveknek a lenyomatai még úgy is belém ivódtak, hogy a családi mintáim nem ezeket igazolják: olyan családban nőttem fel, ahol soha fel sem merült, hogy nőként ne illetnének meg ugyanazok a jogok bármilyen tekintetben, hogy ne lennének ugyanolyan képességeim, mint a férfiaknak, és a szüleim a háztartás és a gyereknevelés körüli feladatokat is magától értetődőn megosztották.

Nem is nagy dolgokban mutatkozik meg, hogy hogyan kúszott mégis a bőröm alá a szexista társadalmi berendezkedés hatása, hanem nagyon is hétköznapi helyzetekben, amikben, ha őszinte akarok lenni, olykor én is felemás módon viselkedem.

Nagyon idegesít, ha filmekben vagy pároknál azt látom, hogy mindig a férfi vezet, és a benzinkúton kikérem magamnak, amikor már a tankolásnál is segíteni akarnak, mintha nő létemre nem tudnám megoldani ezt az egyszerű feladatot. Mindamellett a gumik levegőnyomását még életemben nem ellenőriztem egyedül, és ennél nem is zavar a feltételezés, hogy biztos segítségre van szükségem, sőt örülök neki, hogy rendelkezésemre állnak.

Hihetetlenül zavar, hogy a nők még mindig lényegesen (átlagosan 17 százalékkal) kevesebbet keresnek, mint a férfiak, és felháborít, amikor a bértárgyaláson tudom, hogy alacsonyabb az ajánlat, mint a velem egy kategóriában játszó férfi társaimé. De ha nekem kell először ajánlatot mondanom (márpedig szabadúszóként elég sokszor kell), akkor általában elsőre én is alacsonyabbra lövöm be a saját áramat, mint a férfi kollégáim. Ez persze lehet egyszerű imposztorszindróma is – kérdés, hogy az mennyivel gyakoribb a nők körében –, de az biztos, hogy sokáig gondot okozott számomra jól árazni a munkám, nem elbizonytalanodni egy rossz hangvételű tárgyalásnál, akkor sem, ha a kompetenciám megkérdőjelezésével, vagy jóval idősebb, híresebb, elismertebb férfi kollégák fizetésével való példálózással akarják lejjebb alkudni az árat. Márpedig, ha a bérszakadékkal le akarunk számolni, akkor ezt mindennek ellenére meg kell ugrani, ki kell állnunk magunkért, nem lehet csak várni arra, hogy a másik fél varázsszóra megváltozzon.

Ugyanígy rettenetesen zavar a nemek aránytalan megoszlása a vezetőbeosztású emberek között, ebből a szempontból elég reprezentatív, ha megnézzük a magyar kormányban a nemek arányát, illetve, hogy milyen feladatoknál, kríziseknél „rántják elő” vagy éppen mondatják le a nőket. De minden egyes felelősebb pozíciónál nekem is tudatosítanom kell, hogy erre én is ugyanolyan alkalmas vagyok, mint a velem egy kategóriában versenyző férfiak. Miközben folyamatos energiabefektetést igényel annak figyelése és érzékelése is, hogy az adott környezet a nők részéről történő határozottságot erőszakosságnak dekódolja-e.

A hideg ráz a „nő nem fizet” elvtől, sőt kifejezetten zavar, ha egy férfi mindent fizetni akar helyettem, legyen szó akár ismerkedésről vagy munkahelyzetről. Természetesen jólesik a nagyvonalú és kedves gesztus, de ebben a tekintetben is az egyenlőségben hiszek, azt szeretem, amikor anyagi értelemben is kiegyenlített egy helyzet. Mert egyrészt én is szeretek meghívni embereket, plusz nem is tartom elvárhatónak, hogy mindent a férfi fizessen, akkor sem, ha többet keres. Sőt, sokkal inkább szeretnék ugyanannyit keresni, hogy a meghívás tényleg csak egy kedves gesztus legyen és ne jelenjen meg ezekben a relációkban anyagi megfontolás.

Megőrülök a mansplainingtől, és minden egyes alkalommal szóvá is teszem, amikor férfiak elmagyarázzák nekem, hogyan kell dolgokat jól csinálni, hirtelen megoldandó, ismeretlen, és éppen ezért félelmetes helyzetben viszont mégis szívesen hagyatkozom egy hozzám közel álló férfira.

Na, akkor hogy is van ez? Elutasítom a szexizmust, de néha ki is használom? Igen, előfordul.

Még úgy is, hogy feministának tartom magam. Hiszek a nemek közti egyenlőségben – szerintem mindenki, aki jó fej, hisz benne, és nagyon szeretném, ha a társadalomban is megszűnne a kettős mérce és minden helyzetben egyenlőként kezelnék a férfiakat és a nőket. Abban, hogy ez megtörténjen, nőként én is feladatomnak tartom részt vállalni. Nem úgy, hogy megalázom azt, aki előre akar engedni az ajtón, vagy leüvöltöm, aki átvesz tőlem egy nehezebb csomagot. Hanem hogy szóvá teszem, amikor felismerek egy szexista helyzetet, elmondom, hogy mi miatt nem érzem abban jól magam. Kiállok magamért, akkor is, ha az kényelmetlen helyzeteket szül, illetve figyelem, hogy mikor korlátozom magamat (vagy férfiként más a nőket) kulturálisan belém ivódott normák miatt, amik nem az egyenlőségre épülnek. Innentől pedig a környezeten múlik, hogy mit kezd vele, de akkor legalább már megoszlott a felelősség. Ugyanígy hangot adok annak a stand-up előadásaimban akár színpadon is, amikor én szolgálom a mindennapi szexizmust a viselkedésemmel. Mert szerintem az első lépés a változtatás irányában az, hogy láthatóvá tegyük ezeket a dinamikákat, a sokszor önellentmondó, abszurd jellegükkel együtt. Mert valószínűleg sokan ismerik ezt a jelenséget, és senki sem csinálja tökéletesen.

De ha van egy olyan jogos elvárásom a férfiaktól, hogy kezeljenek minden körülmények között partnerként, akkor én magamat is annak kell hogy kezeljem. És ez nem mindig egyszerű és nem magától értetődő, ugyanis a hétköznapjainkat ezer olyan kulturálisan elfogadott gesztus és szokás itatja át, ami szexista alapokon nyugszik, ami már a gyerekeknél lányos és fiús dolgokra osztja a világot, kezdve az érzelmek kimutatásától a szerelésig.

Ezért a legfontosabb szerintem az, hogy az ember figyelje magát és ismerje fel ezeket a felemás helyzeteket, mert a változás ezekben a hétköznapi szituációkban is elkezdődhet.

Orbán Viktor tavalyelőtt virággal köszöntötte a Parlament tisztaságáért felelős nőket. A virág szuper dolog, én is nagyon szeretem őket. De ha engem kérdezne a miniszterelnök úr, hogy mit szeretnék kapni idén nőnapra, akkor azt mondanám, hogy egyenlő fizetést, a kettős mérce megszüntetését, azt, hogy ugyanannyi vezető beosztású nő legyen, mint férfi, hogy ha majd szülni fogok, akkor azt egy olyan egészségügyi rendszerben tehessem, ami arra épül, hogy a nők biztonságban érezzék magukat, és ne sérüljenek, valamint hatékonyan működő család- és gyermekvédelmi rendszert! Előre is köszönöm!