Azt várni, hogy a diákok ne használják dolgozatíráskor a ChatGPT-t, teljesen értelmetlen, sőt kontraproduktív
Mit tanítson az ember, ha biztos benne, hogy tíz éven belül fenekestül felfordul a világ, és minden területen megjelenik az MI, elsöpri számtalan ember biztosnak hitt és évtizedek óta művelt hivatását, és miközben feldúlja, aközben korábban elképzelhetetlen módokon kényelmesebbé is teszi az életet? Szerintem a releváns kérdés a ChatGPT-válsággal kapcsolatban egyáltalán nem az, hogyan tudjuk ellenőrizni tanárként, hogy nem ChatGPT-vel írta a diák a dolgozatát.
A releváns kérdés az, miről szóljon a tanítás most, hogy mindenki által elérhetők lettek a nagy nyelvi modellek, és teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a jövő nem fog hasonlítani a múltra.
A nyolcvanfős előadásomon, amelynek címe Filozófiai és kulturális ismeretek (sic!), a diákoknak vitakérdéseket szoktam adni, amelyhez vitaindítókat írnak, és felolvassák órán, majd közösen megvitatjuk a kérdést. Nem tudom ellenőrizni, hogy ezeket a rövid szövegeket ChatGPT-vel írják-e, vagy sem, de szenvedélyes és átélt szövegek, amelyek végén a kérdésekre gyakran nekem sincs válaszom. Ha ezeket a dolgozatokat a ChatGPT írja, akkor a ChatGPT javítja az oktatás minőségét: ötleteket és jó mondatokat ad a diákok szájába, és emeli az órai viták színvonalát. Ha nem ilyen típusú dolgozatokat íratnék, hanem a hagyományos fegyelmező rendszert akarnám működtetni tanárként, aminek lényege a számonkérés, nem pedig a diák készségeinek fejlesztése és ennek érdekében történő tesztelése, akkor persze nagy bajban lennék. De nem akarom a fegyelmező pedagógiát működtetni, mert meggyőződésem, hogy ártalmas, és csak azért olyan elterjedt, mert magukat az oktatókat erre tanították, és belekényelmesedtek.
Van természetesen olyan terület a felsőoktatásban, ahol látom a számonkérés társadalmi szükségszerűségét: nyilván nem lehet mérnök diplomát adni valakinek, aki nem tudja kiszámolni egy fal teherhordó képességét vagy egy gépkocsi motorjának biztonságos működtetését. De még ezeken a területeken is várható, hogy az ember+gép transzhumanista kettőse fog döntéseket hozni és terveket készíteni, nem az ember egyedül, tehát az oktatásnak arra kell irányulnia, hogy a közös döntéshozatalt tanítsa. Mivel a nagy nyelvi modellek (LLM) jelenleg sokat hallucinálnak, ezért elengedhetetlen, hogy a diák ellenőrizni tudja őket. Erre a képességre meg kell tanítani. Meg kell tanítani az MI működésének főbb elveit, és a promptolás (a feladatok megfogalmazásának) művészetét. Ehhez természetesen mindezt a tanároknak is el kell sajátítaniuk.
A plágiumkérdés mindig is etikai kérdés volt: nem az a fő probléma a plágiummal, hogy érdemtelenül kap valaki jó jegyet vagy diplomát, hanem az, hogy lop, más munkáját eltulajdonítja. Az MI-kérdés viszont nem etikai kérdés ilyen értelemben. Azt várni, hogy a diákok ne használjanak MI-t, teljesen értelmetlen, sőt kontraproduktív. A jövő, sőt a jelen az LLM-alapú vagy más típusú generatív rendszereké, az oktatásnak csak az lehet a feladata, hogy megtanítsa a termékeny használatukat.
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az MI nem okoz majd számtalan problémát, nem lesz mérhetetlenül veszélyes rossz kezekben, s nem teszi tönkre sokak életét, akiknek a munkája egyik napról a másikra eltűnik. A ChatGPT utáni világot elemző könyvek – akár pesszimisták, mint Mustafa Suleyman, a DeepMind egyik alapítója, akár optimisták, mint Ray Kurzweil, a Google vezető fejlesztője és futurológusa – abban egyetértenek, hogy a következő tíz-tizenöt évben sosem látott forradalom tanúi leszünk. Forradalmakat megélni lehet érdekes élmény, akár még lelkesítő is, de aligha olyasmi, amire aktívan vágyunk. A forradalom felforgatja az életet és alkalmazkodást követel, ami mindig fárasztó és nehéz. A forradalom azzal az érzéssel jár együtt, hogy nem tudjuk kontrollálni az életünket és a ránk ható erőket, és ez ijesztő.
De ha bekövetkezik az a robbanás, amelyet Suleyman és Kurzweil és még sokan mások a következő tizenöt éven belül várnak, akkor tanárként nem vesztegettük-e a diákjaink idejét és energiáit, ha nem erre készítettük fel őket?
Nem élünk-e vissza gyalázatosan a hatalmi pozíciónkkal, ha tovább tanítjuk azt, amit mindig tanítottunk, és megszoktunk, arra hivatkozva, hogy ez a tananyag?
Persze nem könnyű elképzelni, hogyan készíthetnénk fel a diákokat egy olyan világra, amelyet jelenleg senki, még a technológiát fejlesztő cégek vezetői sem látnak világosan. Amire biztosan szükség lesz azonban, az a rugalmasság, a kommunikációkészség, az önvezérelt tanulás képessége, a kooperáció és a tájékozottság. A középiskolában mindennek gyakran pont az ellenkezőjét tanítják ugyan, de ez nem lehet felmentés azoknak, akik az egyetemeken is tananyagközpontú, vagy pláne fegyelmező jellegű oktatást visznek.
Azt vethetik a szememre, hogy a kultúránk, a nemzeti azonosságtudatunk és az emberiség évezredek alatt felhalmozott tudása ölt testet a tananyagban, s ezt egyik napról a másikra nem lehet felülbírálni és megváltoztatni. Ez az állítás teljes mértékben igaz. De a holt anyagot élő kérdésekkel kell megelevenítenünk, és lehetővé kell tennünk, hogy a kortárs technológiákkal dolgozzanak a diákok a tananyag elsajátítása közben. Teljesen értelmetlen és életellenes azt követelni, hogy a diák mondjon le egy olyan eszközről, amelyet napi szinten fog használni a munkájában és a magánéletében is.
Nekem az a tapasztalatom, hogy eddig a Wikipedia volt a legjobb barátom oktatóként: ha adtam egy nevet a diákoknak, hogy járjanak utána, a Wikipedia volt az első, amit megnéztek, és onnan gyakran egészen messze jutottak. Idén már a ChatGPT játszotta ezt a szerepet: idézeteket és részletes könyvismertetéseket látok, amelyek nem jöhettek máshonnan. Jobb lenne, ha a diák maga olvasná el azokat a könyveket, amelyeket most összefoglal neki valamilyen online forrás? Talán. Az olvasás még nem ártott meg senkinek. De ha az oktatás fő célja az, hogy a diák boldoguljon különféle szerepekben, akkor a könyv, a médium másodlagos: a fő az, hogy értelmes kérdéseket tudjon feltenni és tudjon kutatni a választ keresve, majd meg tudja fogalmazni a válaszát. Ha ebben egy könyv segít, az remek, de ha az MI segít benne, az is remek.
Az oktatás látszólag elveszített egy eszközt, de csak látszólag: egy beadandó dolgozat nem a diák, hanem a diák+ChatGPT műve lesz, így kell elbírálni. A jó dolgozat továbbra is jó, akkor is, ha a ChatGPT írta. Mondhatnánk azt is, a dolgozat halott, éljen a dolgozat! Azt javaslom tanártársaimnak, hogy tekintsenek az LLM-ekre úgy, ahogyan én: munkatársként, szerzőtársként, megújulásra késztető lehetőségként.
