Az alábbi cikk a Magyar Helsinki Bizottság válasza egy korábban a Telexen megjelent publicisztika egyik állítására. Mint minden külsős véleménycikk, nem feltétlenül tükrözi a Telex szerkesztőségének álláspontját.
Nagy érdeklődéssel és a lényeget tekintve egyetértéssel olvastuk a Telexen megjelent, Orbán felköpött, és aláállt című publicisztikát a Budapest Büszkeség Menete napján. Azt a végkövetkeztetést, hogy nem jött be a kormány számítása, és a közhangulat nem a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer (LMBTQ) közösség ellen fordult, hanem éppenséggel a hatalom ellen, ki is vitathatná a kormányoldalon kívül.
És itt jön a mégis. Mégis van a cikknek olyan állítása, amivel nem értünk egyet. Ez az, amikor a civil szervezetek „jogászkodásáról” ír a szerző, amelybe szerinte kár volt „belemenni”. Nem sértődtünk meg, de szükségesnek tartjuk elmondani, hogy mit tettek a jogvédők a Pride kirobbanó sikeréért. Emellett arról is szólni kell, hogy miért kell a joghoz ragaszkodni egy nem jogállamban is. Írásunk hosszabb lett, mint az eredeti publicisztika. Nem szeretnénk fontoskodni, de a téma fontos.
A gyülekezési jog támogatása
A cikk azt írja: „A Pride szervezői és más jogvédő szervezetek eleinte belementek ebbe a jogászkodásba, és mindenféle próbafelvonulásokat szerveztek, hogy lássák, hogyan reagál rájuk a rendőrség. [...] Ebbe talán belemenni is kár volt, nem érdemes leállni jogászkodni olyan jogászokkal, akik, ha kell, bármikor, bármiről elfogadnak bármilyen idióta törvényt. Éppen ez a céljuk, és részben pont ez tartja őket 15 éve hatalomban: hogy általában még az ellenük tiltakozók is igyekeznek tiszteletben tartani a jogszabályokat.”
Mi a Magyar Helsinki Bizottság munkatársai vagyunk. Így jól emlékszünk arra, hogy még alig ült el az Orbán Viktor februári évértékelőjét követő tapsvihar, amikor egyesületünk már jogi támogatást ajánlott fel a Pride-nak. De nemcsak mi, hanem hazai jogvédő szervezetek sokasága tette ezt. Más civil szervezetek pedig kifejezték szolidaritásukat a megtámadott kisebbségekkel és a Pride-dal.
Tehát már hónapokkal ezelőtt tisztázódott a felállás: a kormány nem akarta és akadályozta a Pride-ot, mi, civil jogvédők akartuk és segítettük. Ez határozta meg az elmúlt négy hónapunkat.
Az Alaptörvény és a gyülekezési törvény módosítása ugyanis messze túlmutat a Budapest Pride-on. Mi lesz azzal a munkavállalóval, akit a közösséghez tartozása miatt rúgtak ki, és szeretne tüntetni volt munkahelye előtt? Mi a helyzet a kis közösségekkel, akik a Pride időszakán kívül is szeretnének tüntetni a jogaikért? Mi lesz azokkal a mindennapi emberekkel, akik szeretnék kifejezni nemtetszésüket a hatalommal szemben, de a homo- és transzfób módosítások miatt nem tehetik meg?
Nem áll mindenki mögött olyan politikus, aki kész kockázatot vállalva önkormányzati rendezvényként megrendezni azt, ami 29 éven át tüntetés volt. Nem is lenne jó, ha így lenne: a gyülekezésnek, a tüntetésnek ugyanis éppen az a lényege, hogy legtöbbször a hatalmon lévőkkel szemben gyakorolják. Az állampolgárok szabad önszerveződése az egészséges demokrácia alapja.
A Pride támogatása
A Budapest Pride nagy sikerrel zárult, de a jogfosztó rendelkezések még velünk vannak, és maradnak is, ameddig valaki valahogy ki nem radírozza őket a jogrendszerből. Mi ennek érdekében az elmúlt hetekben a következők szerint „jogászkodtunk”.
Négy jogvédő szervezet – rajtunk kívül az Amnesty International Magyarország, a Háttér Társaság és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) – tüntetéseket jelentett be a homofóbia és transzfóbia elleni világnapra, május 17-re. Ezeket a rendőrség nemcsak tudomásul vette, de biztosította is. A végül egyként megtartott, a sajtóban „mini Pride”-ként elhíresült gyűlés fontos hivatkozási alapunk lett a későbbiekben.
Június 1-re ismét tüntetést jelentettünk be a transznemű embereket ellehetetlenítő ún. 33-as szakasz hatálybalépésének 5. évfordulójára, valamint az LMBTQ-emberek jogainak védelmére. A rendőrség ezt az új törvények alapján – a gyerekek védelmére hivatkozva – tiltotta meg. Pereltünk és nyertünk: a Kúria kimondta, hogy a rendőrség felszínes okok alapján tiltott. De a Varga Zs. András vezette bírói tanács kimondta azt is, hogy ha a rendőrség összeszedi magát és rendesen megindokolja, miért sérti a gyerekek jogait az LMBTQ-tematikájú tüntetés, akkor azt meg kell tiltani.
Mivel a pert május 31-én nyertük meg, és a rendőrségi tudomásulvétel csak másnap érkezett meg, ezért június 1-re rendes tüntetést szervezni már nem tudtunk volna, így annak időpontját áttettük június 28-ra. Nem arra vállalkoztunk, hogy megszervezzük a Pride-ot, és nem szerettük volna a szervezők helyett megharcolni a bejelentést. A rendőrség nem hitt nekünk. Új bejelentésünket ismét megtiltotta. Ekkor hivatkozott először, letűnt korok módszereit idézve, azokra a képekre és videókra, amelyek részint nem is Budapesten, nem is Pride-felvonulásokon készültek. A tiltással szemben ismét pereltünk és ismét nyertünk. A rendőrségnek új eljárást kellett lefolytatnia.
A rendőrség utolsó, szivárványos gyűlésünket tiltó határozata június 12-én kelt. Ebben már teljes arzenálját bevetette a rendőrség, és kimondta: a tüntetésünk célja ellentétes a törvénnyel, ami tiltja az LMBTQ tartalmak megjelenítését. Ezzel szemben természetesen ismét pereltünk, ezúttal viszont vesztettünk. A Kúria a rendőrségnek adott igazat.
Jogvédőként a jog az egyik legfontosabb eszközünk, a másik viszont a nyilvánosság. Így a Kúria utolsó ítéletének kézbesítését követően egy órán belül új tüntetést jelentettünk be, tiltakozásul a gyülekezési jog csorbítása és a Kúria jogfosztó ítélete ellen. A rendőrség ezt is megtiltotta (mondván, biztos őket akarjuk kicselezni, és igazából a Pride megszervezésén dolgozunk), a jogvitánk pedig odáig húzódott, hogy június 28-án még mindig nem zárult le.
Ennek (így végső soron nekünk) volt köszönhető, hogy a szélsőjobboldaliak nem tudták lefoglalni a mi fellebbezésünk miatt már „foglalt” Erzsébet hidat, amerre végül a Budapest Büszkeség Menete ki tudta kerülni az ellentüntetőket.
A homofób és transzfób tiltásokkal szemben most a strasbourgi bírósághoz fordulunk, hiszen a tüntetés szabadságának előítéletes okból történő korlátozása sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Hisszük, hogy az ügyet meg fogjuk nyerni, ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a gyülekezési törvény márciusi módosítása minél hamarabb oda kerüljön, ahová való: a történelem szemétdombjára.
Az autokrácia leleplezése
Választásos autokráciában élünk, amely értelemszerűen nem jogállam, de a szabad választások illúziója mellett szüksége van a törvényesség látszatának fenntartására is. 2010 óta mást se hallottunk a kormánypárti politikusoktól, mint hogy „a törvények mindenkire vonatkoznak”, és „a bírósági ítéleteket végre kell hajtani”. Ezt sokáig nagyon sokan elhitték a kormánynak. Most már csak kevesen. Az, hogy a hazugság nyilvánvalóvá vált, a civil jogvédők sziszifuszi, sokszor alig látható munkájának is köszönhető.
A választásokon és közvélemény-kutatásokban az autokratikus hatalom még sikert sikerre halmozott, amikor a tárgyalótermekben már egyre-másra szenvedett fájóbbnál fájóbb vereségeket. Szinte kivétel nélkül civil szervezetek citálták bíróság elé, ami egyáltalán nem otthonos terep az autokratikus hatalomnak. Mert itt az erőfitogtatás kevés, a kormánynak tényekkel kell igazolni döntéseit.
Ezek a sorozatos vereségek tették nyilvánvalóvá, hogy a kormány hazudik: nem tartja be saját törvényeit sem, és sorozatosan nem hajtja végre a jogerős ítéleteket.
Az alkotmány az államszocializmus időszakában is deklarálta az alapjogokat. Ezek azonban csak papíron léteztek, amint élni akartak velük, jött az állami megtorlás. Az 1990 és 2010 közötti harmadik köztársaságot lehet szapulni, de az állam működését akkoriban mégiscsak áthatotta a jogtisztelet.
A mostani autokrácia alaptörvényében is ott sorakoznak az emberi jogok, de amint valaki élni akar velük, és abban a hatalom veszélyt lát magára, akkor odacsap. Sokan hihették egy darabig, hogy ez a kíméletlenség csak a külföldieket, hajléktalanokat, fogvatartottakat, romákat, sztrájkoló munkavállalókat, melegeket fogja sújtani. Most már egyre többen felismerik, hogy nem, mert mindenki lehet célpont. Ma az emberi jogainkra a kormány jelenti a legnagyobb veszélyt Magyarországon.
Mi, civil jogvédők magunk is kihívóan éljük meg a szabadságot, de a lényeg, hogy segítséget adunk olyan polgártársainknak, akik jogaik példamutató gyakorlása miatt keverednek konfliktusba az állammal, és nélkülünk vesztésre lennének ítélve az egyenlőtlen felállás miatt. Velünk mégis jogi csatákat nyernek.
Igen, valóban nem háborút. De győztes csaták nélkül csak ritkán lehet háborút nyerni. És ha egyszer mégis, mi lesz addig az emberekkel? Várni kellett volna 15 évet június utolsó szombatjáig? Mi történne addig „jogászkodás nélkül” a határon összevert menedékkérőkkel, a sztrájkjoguktól megfosztott pedagógusokkal, a politikai véleményük miatt kirúgott állami munkavállalókkal, a vegzált újságírókkal, az eltitkolt környezetvédelmi hatástanulmányok miatt pereskedő családanyákkal, a korrupciót feltáró whistleblowerekkel, a kivéreztetett önkormányzatokkal vagy éppen a démonizált melegekkel és transzokkal? A civil jogvédők helyett ki tenné szóvá újra és újra a veszélyhelyzet szükségtelen fenntartását és az öt éve tartó rendeleti kormányzást? Nem hagyhatjuk sorsukra azokat, akik a várakozás luxusát nem engedhetik meg maguknak.
Nem vagy-vagy, hanem is-is
Mindig vannak politikai kommunikációs divatok, amelyek kihatnak a pártok stratégiáira. Most éppen az a kurrens, hogy „csak nem eltérni a fő céltól, nem belemenni semmibe, nehogy csapdába essünk”. A civil szervezeteknek más a feladatuk, mint a szavazatmaximalizálásra törő politikai pártoknak. A civil jogvédőknek az alapjogok és a morál határozza meg, merre fordul az iránytűjük. Mi más távlatokban működünk, mint a pillanat uralására törő politikusok, a mi távunk maratoni.
A hatalom legitimitásának megőrzése megköveteli a legalitás látszatát. Ez közérthetőbben: a kormány nem viselkedhet úgy, mint egy állandóan rajtakapott simlis zugügyvéd, és nem veszíthet jogi csatákat, pereket nyakra-főre, mert gyengének, alkalmatlannak, nevetségesnek látszik. Ezt mindig is tudta, ezért próbálja újra és újra maga alá gyűrni a bíróságokat, kiiktatni a civil jogvédőket. Tévedés tehát, hogy „a jogászkodás”, a jogvédelem aprómunkája a hatalom érdekeit szolgálná. Nem, az a jogkereső polgárt és közösségeit szolgálja.
A cikk azt írja: „A szombati Pride éppen ezt mutatta meg egy egész országnak: nem érdemes jogászkodni a jogász szakkollégiumban alakított autoriter párttal.” Szerintünk pedig inkább azt erősítette meg, hogy a tömegtüntetés mellett igenis lehetséges kitartó jogi munkával is eredményesen segíteni az emberi jogok ügyét. Ez a két honpolgári cselekvés nem áll szemben egymással, hanem egymást feltételezi és erősíti. Nem vagy-vagy, hanem is-is. Ez a szabadság munkamegosztása.
