Rosszul neveltem a gyerekemet?

Néhány hónapja a fiammal meglátogattuk a fogadott lányomat, és a beszélgetés a villamosproblémára terelődött. Biztosan ismeri az olvasó: elszabadult egy villamos vagy vagon, látjuk, hogy el fog ütni öt embert, a kérdés az, helyes-e átállítani a váltót, ha így csak egy ember esik áldozatul. Philippa Foot angol filozófus találta ki a problémát, hogy ennek segítségével teszteljük a morális intuícióinkat. A legtöbb ember átállítaná a váltót, és ezt morálisan helyesnek tartja. De ha kicsit variáljuk a körülményeket, akkor más az intuíciónk: nem löknénk senkit a villamos elé, hogy megállítsuk, és főleg nem ölnénk meg senkit azért, hogy öt embert megmentsünk a szerveivel.

Fogadott lányom azt kérdezte a fiamtól, hogy öt emberrel szemben engem választana-e. A fiam kissé habozott, aztán azt mondta:

„Remélem, hogy azt választanám, ami helyes.”

Filozófiát tanítok egy egyetemen, és edzett vagyok a filozófiai gondolatkísérletek abszurditásaival kapcsolatban, de ez szíven ütött. Hogyhogy nem azt mondja, hogy engem választana? Színtiszta utilitarizmus, mondtam neki, értem én, hogy öt ember élete többet ér, mint egy ember élete, de azért kicsit cserben hagyva érzem magam.
De ha cserben hagyva érzem magam, csak magamat vádolhatom, elvégre én neveltem fel a fiamat, a morális intuícióinkat és elköteleződésünket nagy százalékban otthon kapjuk, egészen kisgyermek korunkban. Jól neveltem vagy rosszul? Mindenképpen az enyém is a felelősség.

A filozófiai szakirodalom persze elismeri, hogy túl nagy elvárás azt előírni, hogy a közvetlen hozzátartozóinkat is áldozzuk fel, ha egy morális elv ezt kívánja – sok utilitarista (az az etikai irányzat, amely „kiszámolja”, hogy hol keletkezik több boldogság vagy kevesebb szenvedés, és ennek megfelelően cselekszik) elfogadja, hogy a családtagjainkkal elfogultak leszünk. De bármit gondoljunk is erről, a család iránt érzett lojalitás néha összeütközésbe kerülhet más morális elvekkel, és ezt a konfliktust mindenki megszenvedi.

A fiam azzal vigasztalt, hogy egy ilyen abszurd döntésre mindkettőnk élete rámenne, úgyhogy mindegy, hogy ő mit választana, a katasztrófa garantált. Ha feláldoz engem öt másik emberért, azért, ha nem áldoz fel, azért.

Az a sejtésem, hogy Magyarországon a legtöbben nem így látják, bár nem tudom ezt számokkal alátámasztani. Magyarország szerintem azon kultúrák közé tartozik – a legnagyobb ilyen kultúra a kínai – , amelyek a családtagok iránti lojalitást fontosabbnak tartják bármilyen más morális megfontolásnál. A konfucianizmusban a moralitás lényege, hogy az ember a családtagjai iránt tiszteletet tanúsít, és soha nem fordít hátat nekik. Ezek a kultúrák erős családi hálózatokat működtetnek, mindig lesz egy rokon rokona, aki el tud intézni valamit, vagy van megfelelő ismeretsége.

Hogy mi a baj az ilyen kultúrákkal, azt megírta Móricz a Rokonokban. Nepotizmushoz és korrupcióhoz vezetnek, aláássák a morális szabályokat, hiszen azt sugallják, hogy a morális szabályok mindig másokra érvényesek, ránk és rokonainkra nem. A fiam moralitása nem ilyen: ő hisz általánosan érvényes szabályokban, amelyek betartását mindenkitől joggal várhatjuk, és ha valaki nem tartja be őket, akkor elítélhetjük érte. Ez a nyugat-európai norma.

Mégis azt érzem, amit érzek, hogy helyet kell adni a lojalitásnak és a személyes kötődésnek az etikában. Én bizony nem haboznék, ha a fiam és öt ember között kellene választanom, talán kínban és gyötrődve, de egészen biztosan a fiamat választanám.

Az a hit, hogy vannak helyes morális szabályok, amelyek felülírhatják az érzéseinket, olyan régi, mint maga a filozófia. Sőt, mondhatjuk, hogy a filozófia azzal kezdődik, hogy ilyen morális szabályokat keresnek emberek – legalábbis Szókratész, ahogy Platón megírta, ezzel nyaggatta honfitársait, halálra is ítélték érte. És természetesen a különféle vallások sem bízzák az érzelmekre a morális szabályokat, hanem aprólékosan szabályozzák az élet minden területét. A probléma ott kezdődik, amikor meg kéne állapítanunk, melyek ezek a szabályok és hogyan lehet megismerni vagy megalkotni őket. Ezzel kapcsolatban ugyanis semmiféle konszenzus nincs: minden vallásnak és minden filozófiai etikának megvannak a maga értékei, és elítélik a többi, velük versengő értékrendet.

Amikor a fiam azt mondja, reméli, hogy a helyes döntést hozná, visszakérdezhettem volna: honnan tudod, hogy melyik a helyes döntés? Ki mondja meg? Milyen módon ismerhetjük meg? Nincs persze hiány olyan emberekben, akik meg akarják mondani, mi a helyes, de az már sokkal ingoványosabb talajra vezető kérdés, hogy milyen alapon. A 17. század elején az ősracionalista René Descartes, aki őszintén hitt abban, hogy az ész használatával a moralitás is felépíthető, azt javasolta, addig is, míg felfedezzük, hogyan fedezhetnénk fel a helyes morális szabályokat, tartsuk magunkat a korunk bevett szabályaihoz. Azóta is keressük a módszert, amellyel morális kérdéseket el lehet dönteni. Nem találjuk.

Ezért nincs más megoldás, végső soron mindenki mozgósítja az érzelmeit is, amikor morális döntés elé kerül, még a legmegveszekedettebb utilitaristák, mint például Peter Singer is hoz olyan döntést, amelyet az érzelmek vezérelnek – ő például befizette az édesanyját egy jó idősotthonba, ahelyett hogy abból a pénzből megmentett volna 1000 embert Afrikában. Az érzelmeink jelzik számunkra, hogy mit tartunk értékesnek a világban. Nélkülük nem igazodnánk el.

Nagyon büszke vagyok a fiamra, amiért hisz egy szabályelvű világban, ahol világos, mi a helyes és mi a helytelen. De ahogy elhagytam az ötvenedik évemet, egyre kérdésesebb lett számomra, vajon tudunk-e teljesen egy ilyen világban élni, vajon nem hitegetjük-e magunkat azzal, hogy mindig van egyértelmű etikai álláspont. A világ a szürke árnyalatait kínálja, ha egy értéket választok, gyakran egy másikat fel kell adnom vagy egyenesen meg kell tipornom. Mint ebben az egyébként nem túl nagy fajsúlyú esetben történt: amikor ő azt választja, hogy helyesen cselekszik, legalábbis erre törekszik, azzal megvonja tőlem a feltétlen lojalitást.

Az olyan filozófiai feladványok, mint a villamosprobléma, mesterségesek, sőt mesterkéltek. Soha nem fogunk ehhez hasonló választás elé kerülni, mert a világ mindig sokkal gazdagabb és összetettebb dilemmákat vet fel. Tanultam valamit a saját tanítványaimtól, akiken időről időre tesztelem a különféle etikai elméleteket. Majd a kontextus segítségével eldöntöm – mondják. Attól függ – mondják. A hétköznapi moralitásunk nagyon érzékeny minden részletre és árnyalatra, és ezt filozófiai elméletek sosem tudják visszaadni.

Mi legyen tehát a lojalitás helye a morális világképünkben? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nagyon jelentős morális dilemma indokolhatja csak azt, hogy az ember a személyes életében hátat fordítson a barátainak vagy a családtagjainak. De ez nem igazolhat semmiféle nepotizmust a közéletben. A személyes lojalitás birodalma a magánélet szűk területe, és a közös dolgainkban nincs ennek helye. Ott közösen meghozott szabályoknak kell irányítaniuk.