Feladata-e egy művésznek, hogy politizáljon?

Elindult a harc a fiatalokért, a Fidesz látványosan (legfőképp kedvezményes hitelekkel) próbálja megszerezni a fiatalok támogatását, máskor szarjankózások és anyázások közepette csitítani a kritikus hangokat. Kívülről egyik sem tűnik túl sikeres programnak, sőt, egyre több nagy eléréssel rendelkező zenész, köztük sok fiatal, szólal fel a kormány politikája ellen. A kritikus hangok és a mocskos fideszezések egyre erősebbek, annyira, hogy már a kormánytagoknak és a Fidesz holdudvarnak is Majkáról, Azahriah-ról és Mehringer Marciról kell magyarázkodnia.

Orbán Viktor Tusványoson kijelentette, hogy zavarja, ha a szórakoztatóipar beleszól a politikába. Egy kis ellentmondásnak tűnik a gépezetben, hogy mindezt Nagy Feróval a jobbján és Dopemannel a balján tette, úgy, hogy utóbbi az egyik első Digitális Polgári Körnek is oszlopos tagja lett. Nem új keletű dolog, hogy a Fidesz olykor kiemel (aztán eldob) művészeket, akiket támogatásukért cserébe pozíciókkal és lehetőségekkel jutalmaz. Túl vagyunk már egy Tóth Gabi-érán, de említhetném Vidnyánszky Attilát és Szente Vajkot is, akik a miniszterelnökkel fotózkodnak, és nem rejtik véka alá a politikai szimpátiájukat, aminek fejében az állami pozíciók és támogatások sem maradnak el.

De feladata-e egy művésznek, hogy politizáljon?

Színészként, humoristaként én ezt a közeget ismerem jobban, ahol rendre felmerül ez a kérdés, ha valaki véleményt nyilvánít közügyekről, esetleg kritikát fogalmaz meg a kormánnyal szemben. Én magam is rendszeresen megkapom kommentekben, interjúkban, de olykor szakmai közegen belül is a kérdést, néha valódi dilemma, máskor kijelentés formájában, és ez teljesen független attól, hogy az illető éppen kormánypárti-e, vagy sem.

A Kaposvári Egyetemen színész szakán végeztem (ma már MATE), és az egyetemi évnyitón mi is felmondtuk a hallgatói esküt, egyébként az egyetem másik karán tanuló állattenyésztő szakosokkal együtt. A hallgatói fogadalomból egyetlen sorra emlékszem: „Fogadom, hogy tudatosan készülök az értelmiségi létre.” Azért emlékszem rá, mert a szakmai életem egy-egy elveszettebb pillanatában gyakran eszembe jutott ez a sor, hogy ez már vajon az-e, mármint az értelmiségi lét.

Az értelmiségi létnek szerintem része az, hogy a világot kíváncsian szemlélem, tájékozódom, feladatomnak tartom azt értelmezni és véleményt megfogalmazni, aminek része az is, hogy utánajárok és képben vagyok azzal, hogy milyen munkát végez az állampolgárok többsége által képviselettel megbízott kormány, bármennyire is kellemetlen ez nekik. Sőt, az egyetemi eskü szövegénél az évek során, ahogy a magyar kormány, én is radikálisabb lettem. Szerintem nem feladata, hanem kötelessége, nemcsak az értelmiségnek, hanem minden állampolgárnak, hogy részt vegyen a közéletben. Akkor is, ha fiatal, akkor is ha nem, akkor is, ha történetesen nagy eléréssel rendelkező zenész vagy színész, és akkor is, ha nem.

A legfőbb oka ennek, hogy itthon ez az egyetlen módja annak, hogy ne váljunk irányíthatóvá és megvezethetővé az életünket saját anyagi és egyéb érdekeik mentén alakító politikusok által. Mindemellett próbálok empátiával és türelemmel fordulni azok felé is, akik azért nem mernek megszólalni, mert félnek, mert olyan élethelyzetben vannak, hogy nem engedhetik meg maguknak akár anyagi vagy más okok miatt, hogy bármit is kockáztassanak. Ennek fényében azt gondolom, hogy annak, aki viszont megteheti, még fontosabb, hogy megszólaljon, kihangosítva ezzel azokat, akik nem tehetik meg.

Abban, hogy ez a radikálisnak mondható álláspontom alakult ki, azt gondolom, nagy része van annak, hogy Magyarországon élek, a jól ismert politikai közegben. Nem tudom ugyanis, hogy milyen lehet egy olyan országban élni, ahol a demokratikus alapjogokat nem a polgároknak kell megvédeni a kormánnyal szemben, ahol a korrupciót a politikusok elítélik és nem élnek vele, ahol a befizetett adó fejében működnek az alapvető állami szolgáltatások, ahol az emberek alapvetően jól élnek. Azt azért sejtem, hogy egy ilyen országban valószínűleg valóban kevesebb igény és szükség van arra, hogy egy koncerten, klipben, interjúban vagy egy videóban az adott művész felhívja a figyelmet az ország problémáira.

Akik a művészek politikai véleménynyilvánításával nem értenek egyet, gyakran hozzák fel érvnek, hogy így az általuk képviselt produktum nem lesz már önmagában értelmezhető, ami megosztja a közönséget, esetleg egyesektől elveszi a szórakozást. Ezzel valamelyest én is tudok azonosulni, én sem tudok egy produktumot önmagában megítélni, sajnos

számomra is fontos, hogy ki az alkotó, milyen értékeket képvisel, és ez valóban hatással van arra, hogy valakit jó szívvel tudok-e hallgatni/nézni, vagy teljesen elmegy tőle a kedvem.

Ugyanakkor, ahogy magamra sem, úgy egyik művészre sem bazári majomként tekintek, hanem felelős állampolgárként, így aztán számomra sajnos például hitelét veszti az az alkotó, aki kerülgeti azt, hogy kimondja a véleményét, annak érdekében, hogy nehogy hallgatókat/nézőket veszítsen.

Másrészt kevés felszabadítóbb érzést tudok az önazonos létezésnél. Az öncenzúra iszonyatosan fárasztó, és ekkora erőfeszítést szerintem nem érdemes megtenni a kedves nézők és Orbán Viktor kedvéért sem, akinek kényelmetlen, ha tömegekre ható emberek megszólalnak.

Most, mint mindenben a magyar közélet terén, ebben is érződik a változás. Politizálni, kritikát megfogalmazni a művészek körében trend lett. Trend, ami futótűzként terjed az elmúlt hónapokban, annyira, hogy most már lassan az a ciki, aki még mindig kínosan hallgat, aki lavírozgat. Véleményt nyilvánítani szexi, kiállni az alapvető emberi és demokratikus jogokért menő, ahogy számonkérni a kormányt az adóforintjaink miatt is menő.

A magam részéről nagyon örülök annak, hogy a hallgatás trendjét felváltotta az aktív véleménynyilvánítás, mert minden ilyen gesztussal csökkenni látom a társadalom manipulálhatóságának mértékét. És hogy ki milyen formában, mennyire szimbolikusan vagy éppen konkrétan és hangosan teszi, az teljesen mindegy.
Szerintem önmagában az is rendben van, hogy Nagy Feró és Dopeman is beáll oda, amiben hisz, ha tud mellette érvelni, és nem hozható zavarba tényeket felsorakoztató kérdésekkel. Az más kérdés, hogy Dopemannek hány pálforduláson kellett túlesnie, hogy eljusson addig, hogy a Fideszben hisz, onnantól kezdve, hogy az Orbán Viktorról mintázott szobor fejét rugdosta, vagy lemezborítóján célkeresztbe rakta a miniszterelnököt.

Ennél sokkal fontosabb kérdésnek tartom, hogy a magát családbarátként meghatározó magyar kormánynak, ami éppen szigorított a drogpolitikáján, hogyan férhet bele egy olyan rappert zászlajára tűzni, aki számaiban kiskorúak megerőszakolására és nők elleni erőszakra buzdít, aki a nőket számaiban folyamatosan dehonesztálja, ribancnak, ringyónak és kurvának nevezi, és kemény drogok jelentős mértékű elfogyasztásáról ír. Hogy ez akkor hűen tükrözi-e a Fidesz drog-, nő- és családpolitikáját? Azt kell gondolnom, hogy igen, hiszen, ha nem így volna, biztosan nem keblükre ölelnék, hanem elhatárolódnának Dopeman Laci papától.

Amellett, hogy a politikai véleménynyilvánítás fontos, legalább ilyen fontosnak gondolom, hogy a kiállás ne ventilálás maradjon, hogy a vélemény mellett fogalmazódjon meg felhívás is. Felhívás például a fiatalokat célozva arra, hogy menjenek el szavazni, fogalmazzák meg a véleményüket, mert az érdektelenség a polgári demokrácia halála, akkor is ha zenészekről, állattenyésztőkről vagy munkásokról van szó.