Egy fontos pozícióba megválasztott személy első száz napjának elemzése leginkább politikai műfaj. Ha például megnézzük Robert Francis Prevost honfitársának elnöki teljesítményét, világosan kirajzolódik, hogy mit ígért Donald Trump a kampányában, abból mi valósult meg, és mi nem, mi tűnik előnyösnek, és mi tragikusnak.
A menekültekkel, idegenekkel szembeni drasztikus bánásmód például nem maradt üres ígéret, de a katolikus egyház már Ferenc pápa idején is határozottan felszólalt az embertelen bánásmód ellen. Ez a konfliktus a Vatikán és az USA között azóta sem igazán csillapodott, hiába lett amerikai származású egyházfő. A mérleg másik oldalán pedig ott vannak Trump „béketervei”, amelyek hamuvá lettek, azokra is árnyékot vetve, akik más nemzetek vezetőiként egyfajta „földi megváltóként” kampányoltak Trump mellett.
Leó pápa esetében ilyesféle elemzésnek már csak azért sincs értelme, mert választás előtti ígéretről egyáltalán nem beszélhetünk. A teljesítményt nem úgy mérik az egyházi életben, mint a politika világában. Az viszont ennek ellenére is látható, hogy az új katolikus egyházfő nevéhez rövid időn belül számos területet érintő megújulás fűződik, különösen a megválasztása előtti állapotokhoz képest. Leó pápa eddigi megszólalásai és döntései lehetőséget kínálnak arra, hogy felismerjük, miként kívánja irányítani a jövő egyházát.
Az új pápa első csodája
Nem volt olyan rég, így talán sokan fel tudják idézni az idei húsvéti hír- és véleményáradatot a katolikus egyházban. A nyilvánossághoz eljutó információk világszerte mély belső megosztottságot mutattak az egyházban. Voltak, akik az elhunyt Ferenc pápát siratták, de olyanok is, akik „a káosz utáni rendrakás” lehetőségét látták. Például a kormányhoz közeli Mandiner szerzője, aki azt üzente, Ferenc pápa halála után „egy igazi pápát” várna inkább.
Az előző egyházfő megkülönböztetésre alapuló, folyamatokat elindító működése sokak lelkét felkavarta. Rengetegen nem értették, esetleg félreértették törekvéseit, voltak olyanok is, akik kifejezetten a megbuktatására törekedtek.
Ferenc kétségkívül nagy szabadságfokkal, egyben kimagasló beleérző képességgel vezette a katolikus egyházat. Ez a stílus azonban azt feltételezte, hogy a bő egymilliárdos közösség tagjai egyrészt jó szándékot tulajdonítanak a pápának, másrészt nem csupán fizikai, hanem lelki szemmel tekintenek a világ dolgaira. A katolikus világegyháznak mindkét területen akadtak bőven hiányosságai. Az elmúlt 12 évben számtalanszor kellett utólag magyarázatot fűzni a pápa némely szavához, ráadásul néhány bíboros nyilvánosan is konfrontálódott az egyházfővel, kétségeket fogalmazva meg az általa képviselt teológiát, tanítást illetően.
A belső feszültségek már Ferenc pápa életében is érezhetőek voltak, halála után pedig lóversenyt idéző esélylatolgatás kezdődött – amit szerencsére a sikeres konklávé gyorsan lezárt. A katolikus közösséget sértő, pápaválasztáshoz méltatlan hangulatkeltésből a hazai médiavilág sem maradt ki, bár nem érdemes úgy tenni, mintha efféle forrongás csak nálunk lett volna. A teljes képhez hozzátartozik, hogy sokak szívét az elhunyt pápa iránti hála és gyász töltötte el, és bizonyára rengetegen igyekeztek tudatosan távol tartani magukat az érzelmeket felkorbácsoló megnyilvánulásoktól.
Száz nap elteltével visszatekintve különösen hálásak lehetünk a konklávé közösségének és a Szentléleknek, hogy olyan személyt választottak pápának, aki e súlyos sebeket nézve szinte csodát tett. XIV. Leó első hónapjai, de már első hetei is felidézhetik azt a jelenetet, amikor Jézus lecsendesítette a háborgó vihart. Hol vannak a katolikus egyházat akár kívülről, akár belülről bírálók? Mi történt a libsizéssel, az egyházszétverősdivel? Pedig Leó pápa már első szavaival világossá tette, hogy tovább kíván haladni annak a szinodális megújulás útján. Azon, amely miatt nem kevés kritika, ellenérzés kísérte elődje utolsó éveit. Az új pápa ráadásul amerikai: látszólag elbuktak mind az olasz pápát akaró konzervatív várakozások, mind a harmadik világbeli egyházfő gondolata. Bizonyos megközelítésből semelyik emberi elvárás nem teljesült ezzel a pápaválasztással.
Egyik lobbicsoport sem igazán mondhatja büszkén, hogy „Leó a mi pápánk”.
És jól is van ez így: ennél katolikusabb, egyetemesebb döntés aligha születhetett volna. Ha nem hívják fel rá 2024 őszén a figyelmemet, talán én sem vettem volna észre hónapokkal a konklávé előtt, mennyire jó választás lehetne a reflektorfényt nem kereső, derűs tekintetű bíboros, aki egyaránt alapos tapasztalattal rendelkezik a jóléti társadalom, a nélkülözés és a vatikáni egyházkormányzás terepein. XIV. Leó a megújulás embere, de Ferenc pápánál megfontoltabb. Egyházjogászként a szabályok, rendszerek embere. Elsősorban rá gondoltam, amikor a konklávé kezdetén a Telexen megjelent cikkemben azt írtam: „Egy Ferenc pápa lelkületéhez közel álló, de hozzá képest mérsékeltebben újító pápa alighanem pozitív hatást tudna gyakorolni a magyar katolikus egyházra is.”.
A pásztor, aki beszéli a nyáj nyelvét
Sokat elmond egy új pápáról, hogy mit és miként tesz első napjaiban. Gondolhatunk a magát messzi földről jött emberként emlegető II. János Pálra, a pápai szimbólumok, tradíciók terén szavak nélkül is üzenő XVI. Benedekre, vagy az önmagáért imát kérő, puritán megjelenésű Ferencre. Mindenki erősen kezdett, ez meg is határozta később az illető pápai szolgálatát. Leó egyrészt visszanyúlt a hagyományokhoz, megjelenésében kevésbé volt formabontó elődjénél, ezzel kétségkívül az egységet, ha úgy tetszik, a viharcsendesítést szolgálta.
Másrészt – ha szabad egy pápával kapcsolatban ilyen kifejezéssel élni – egy kis fricskával is élt. Észak-Amerika szülötteként könnyedén megtehette volna, hogy a Föld minden szegletében beszélt angol nyelven szól az egész világhoz. Ha a szokáshoz igazodva csupán olaszul beszélt volna, az nem lett volna akkora huncutság, minthogy spanyolul is megszólalt. Olasz és spanyol igen, angol nem – mit üzen ez? Nagyjából azt, hogy ő nem „amerikai pápa”, és tevékenységét nem elsősorban a jóléti társadalom elvárásai, nem is a globális hatalmi logika fogja irányítani. Inkább vigyázó szemeivel, Ferenchez hasonlóan, kiemelten figyel a perifériákon élőkre. Más megközelítésben az is kiolvasható első szavaiból, hogy nem az a fontos számára, hol született, hanem az, hogy hová szól a küldetése.
Tervezhet előre bármennyire is egy vezető, az életszerűség törvényei rá is vonatkoznak. XIV. Leó első nyilvános megnyilatkozásai során még csak alkalmanként szólalt meg anyanyelvén, jó ideje viszont természetessé vált, hogy a fehér reverendás főpap beszédeinél sokak számára nincs szükség tolmácsolásra. Ahogy egy újságíró fogalmazott a média munkatársaival való első találkozást követően: „Ez a pápa beszéli a mi nyelvünket”.
Nem véletlen az sem, hogy az elmúlt száz napban ellepték a közösségi médiát az olyan rövid videók, amelyekben két-három mondat hangzik el a pápától – tolmácsolás nélkül, közérthetően, angolul. Ezzel Leó nem csupán négyzetre emelte a Ferenc által szorgalmazott és megvalósított közvetlenséget, de – alighanem előre eltervezés nélkül – egy komoly reformot is elindított a Vatikánban. Merthogy a katolikus egyház legfőbb nyelve a latin, az egyházkormányzás alapnyelve pedig az olasz volt évszázadok óta. Ez hivatalosan nem is változott – még –, de a gyakorlatban a viharcsendesítés csodája mellett a pápai beszédek nyelvének reformját is feljegyezhetjük Leó újításainak listájára.
Hagyományosan modern
XIV. Leó teológiájának vizsgálatánál egyelőre csupán tapogatózásra van lehetőség – alighanem ő is ezt teszi. Ez nem holmi passzivitás: a pápa szolgálatának első száz napját a tudatos figyelem, a meghallgatás, a közelség jellemezte. Ez pedig maga a szinodalitás megvalósítása. Előbb meghallgatsz, utána hozol döntéseket. Hiába várná bárki, hogy a cölibátus választhatóvá tétele, a nők szerepe, a saját nemükhöz vonzódók helye az egyházban és egyéb témákban azonnal változás történjen, Leó ennél bölcsebb vezető. Természetesen elemezhetjük eddigi életpályáját, teológiai karakterét, de hasznosabb, ha arra figyelünk, amit száz nap alatt a sorok között máris üzent.
Rövid idő alatt egyértelműen kifejezte, hogy nem fordulatban, hanem folyamatosságban gondolkodik. Ha csak a három legutóbbi pápát vesszük alapul, Leóban van valami mindháromból belőle. Ott van benne II. János Pál apostoli, mosolygós, néha kifejezetten tréfás karaktere, de XVI. Benedek hagyománytisztelete, intellektuális karaktere is. A Ferenc pápával való lelki közösségét pedig magyarázni sem kell.
Az elődje által elindított szinodális megújulásra olyannyira igent mondott, hogy immár világos mérföldkövek mentén zajlik az a megvalósítási szakasz, amelynek korábban szinte csak a záródátumát (2028) ismertük. Beszédes apróság, egyben kimagasló figyelmesség volt eme integráns szemlélet megnyilvánulásaként, ahogy első pápai szentmiséjén II. János Pál címere is szerepelt a miseruháján – merthogy 105 évvel ezelőtt épp aznap, május 18-án született Karol Wojtyła.
Az új pápa nem véletlenül választotta a Leó nevet: szolgálata középpontjában egyértelműen a szociális, társadalmi kérdések állnak. Első megszólalásakor a békéről beszélt azon a bizonyos erkélyen, a béke fontosságát hangsúlyozta első pápai szentmiséjén, azóta pedig megannyiszor. Nem fél ellene mondani a háborúskodásnak, praktikus lépésként a Vatikán fel is ajánlotta az orosz és ukrán félnek, hogy náluk folytassanak béketárgyalásokat. Eközben viszont Donald Trump elszámította magát, amikor Leóra amolyan „házi pápaként” próbált tekinteni. Az új egyházfő az igazságosságon alapuló békét hirdeti és szolgálja.
Míg XIII. Leó az ipari forradalom hatásaival foglalkozott, XIV. Leó alatt az egyháznak a jelen és a jövő kihívásaira kell figyelnie. A digitalizáció, a mesterséges intelligencia megszelídítése, akár megszentelése is téma lehet. A gyakorlati tetteket jelzi az is, hogy hosszú évtizedek után megújult alatta a vatikáni központi honlap is.
A remény zarándoklata
Hogy a fenti pillérek, jellemvonások, víziók milyen szimfóniává állnak majd össze, azt évek, talán évtizedek múlva fogjuk megismerni. Az irány azonban reményt ébreszthet sokunkban: Leó pápa egyszerre haladó és mérsékelt, látja a pálya szélét és közepét is, érti és beszéli a világ nyelvét, nincs benne maradiság, de nem is szalad túlságosan előre.
Szinte biztos, hogy számos területen jelentős változások következnek majd a katolikus egyházban, de nem azért, mintha Leónak erre bármiféle mesterterve lenne. Nyitott, figyelmes személyisége, nagyfokú valóságérzékelése, közvetlensége a garancia arra, hogy a sürgető témák nem kerülnek a szőnyeg alá, nem fogja fékezni a szükséges megújulást, szelídsége és határozottsága pedig hozzásegítheti, hogy szándékai megvalósuljanak a világ legnagyobb szervezetében.
Bennünket, magyarokat nyilván az érdekel leginkább, hogy az új pápa képes-e pozitív hatást gyakorolni a magyar katolikus egyházra. Ebben a reményben érdemes figyelnünk XIV. Leóra, szavait, iránymutatásait „hazahozni”, magyar körülmények között alkalmazni, és életre váltani.
Az írás a Telex és a Szemlélek együttműködésében készült, közös cikkeinket itt olvashatja.
