A politikai komisszár mellé határtalan dilettantizmus is párosul – erős idézetek Gárdos Péter interjújából

„Kísérteties hasonlóságokat véltem felfedezni a mostani életünk, és a 70-es évekbeli életem között, ami elég abszurd állítás, mert miért hinné az ember, hogy a Kádár-rendszer bizonyos szempontból megismétlődik, de azt érzem nap, mint nap, hogy nemcsak hogy megismétlődik, de az én tapasztalataim a Kádár-rendszerről – amik tipikusan egy szerkesztőségben zajlottak le, tehát ha úgy tetszik, ott voltam a frontvonalban –, azok kisipari módszerek ahhoz képest, amellyel ma átvernek minket a mindennapi életünkben” – mondta arról, hogy miért most írt önéletrajzi ihletésű regényt a 70-es évek Magyarországáról. Gárdos új könyve Hamisítók címmel idén májusban jelent meg.

„Volt egy kisüzem, ma pedig egy nagyüzem van. Vérprofi lett az a rendszer, amelyik tulajdonképpen megpróbálja a valóságot átstrukturálni úgy, ahogyan a hatalom akarja láttatni.” Gárdos szerint, ha valaki évekig, évtizedekig hazudik, akkor idővel hinnie kell a hazugságban, nehéz elképzelni, hogy idővel váltson. „Nagyon érvényes a kognitív disszonancia erre a helyzetre, ha az ember x évig hazudik, akkor ezt a hazugságot nem vallhatja be magának, mert az nagyon komoly személyiségromboló hatású lenne”.

„Az a legveszélyesebb, hogy egy idő után már nem kell attól tartani, hogy a főnököd azt mondja, hogy ez nem mehet, vagy tessék kivenni, mert pontosan tudod, hol vannak a rendszernek – szimbolikusan és konkrétan is értve – a határai, és betartatod magaddal” – mondta arról, hogy milyen úgy dolgozni, alkotni, ha ki vannak jelölve a keretek, amiket nem lehet átlépni.

Politikai komisszár és határtalan dilettantizmus

Van benne ambíció, filmesként még mindig célja Oscar-díjat nyerni. Az 1987-es Szamárköhögés című filmjével volt a legközelebb ahhoz, Magyarország ezt az alkotást jelölje külföldi filmként az Oscarra, azonban Gárdos szerint egy hajszállal maradt le arról, hogy ezt a filmet vigyék ki itthonról. Később a Variety tudósítója azt mondta neki, hogy abban az évben lehetett is volna esély, hogy a Szamárköhögés Oscart nyerjen. „Sokszor az jutott eszembe, hogy nem baj, hogy nem kaptam meg, mert még előttem van.”

Azt mondja magáról, hogy a mai filmszakma vezetőinek szemében ő egy „listán lévő rendező”, tudja, hogy nem juthat filmhez. „De abban reménykedem, hogy egyszer ez a korszak véget ér, és akkor megint lesz egy versenyhelyzet”. Van 4-5 olyan forgatókönyve, amiket ma is szívesen megcsinálna, és szerint van benne olyan, amiből akár nemzetközi siker is lehetne. „Eszembe ágában sincs lemondani arról, hogy én még filmet csinálhassak, tudomásul véve, hogy ebben a másodpercben nem érdemes pályáznom”.

Szerinte ma egy olyan rendszer van, ahol egy politikai komisszár dönti el, hogy ki csinálhasson filmet. Egy pályázat elfogadásánál „nincsenek esztétikai szempontok, hanem csak egy szempont van, a lojalitás, és még ezen belül is működik egy rossz ízlés”.

„Nem elég, hogy egy van egy politikai komisszár, nem elég, hogy a lojalitás a szempont, még ezen túl is az van, hogy határtalan dilettantizmussal válogatják ki a témákat, hozzá az embereket és a forgatókönyveket. A mai filmszakma egy fekete lyuk. Bátran ki merem jelenteni, hogy az 50-es évek legeleje, a legsötétebb Rákosi-korszak is többet engedett meg a filmszakmában, mint amit ma enged meg ez a hatalmi vákuum”.

Elmondása szerint, még akár büszke is lehetne arra, hogy nem engedik oda a húsosfazékhoz, de arra gondol, hogy ő legalább megcsinálhatta a 2010 előtti harminc évben azokat a filmeket, amikre vágyott, „de mihez kezd az az alattam lévő legalább három generáció, akik nem kapnak semmilyen lehetőséget? Ez meg már bűntett.”

1 millió dollárért sem adta el

2010 után a Vajna-rendszer szerinte átmenet volt, akkor is valakinek a személyes preferenciái alapján dőlt el, ki csinálhat filmet, ki nem, de Andy Vajnának „volt egy fantasztikus tulajdonsága, a politikát nem engedte be ebben a játszmába”.

Vajna kitalálta a műfaji film fogalmát, ami egy amerikai gondolkodás, az ő filmjei azonban nem voltak ebbe a dobozba begyömöszölhetőek – mondta arra, hogy miért nem csinált filmeket már a Vajna-érában sem, amikor még a politikai szempontok érvényesítése a filmszakmában nem volt annyira kizárólagos, mint napjainkban. „A Vajnánál az volt, hogy ha nem mentél bele abba, hogy ez egy noir, vagy egy vígjáték, akkor ő erre gyanakvással tekintett”

Neki személyesen nagyon bonyolult és ambivalens viszonya volt az egykori filmügyi kormánybiztossal, sokat gondolkodott azon is, hogy írjon róla egy regényt, annyi mindent tud róla. Egyszer például pénzről beszéltek, és azt mondta neki, hogy „figyelj, Andy, engem nem érdekel annyira a pénz, mint téged. Ezt a mondatot ő háromszor is visszaidézte, olyan ostobaságnak gondolta, és annyira lényegi kérdésnek, ami abszolút elválaszt minket egymástól.”

2010 után egyébként egy filmet rendezett, a Hajnali láz című regényéből, amely a kortárs magyar irodalom egyik legsikeresebb kötete, 34 nyelvre fordították le. A megfilmesítési jogokért a Columbia Pictures 1 millió dollárt ajánlott neki, ő azonban nemet mondott, mert nem ő rendezte volna. Mondták neki, hogy „nem vagy normális, el kell adni, majd fognak belőle csinálni egy amerikai giccset, és akkor mi van?”, mire ő úgy felet, hogy „figyelj már, ez a szüleim története”.

Orosz csapatok és felkorbácsolt indulatok

„A Kádár-rendszer kultúrpolitikája és kulturális élete demokratikusabb volt, mint ami ma van” – mondta a két időszakról. Szerinte akkoriban „az értelmiség között volt egy összekacsintás, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, tudjuk, hogy mik a tilalomfák, és megpróbáljuk őket közösen kijátszani. És ma egy olyan országban élek, amiben gyakorlatilag kettészakadt a társadalom; gyűlöletet és ellenszenvet érzek a másik oldalról. Az az abszurditás történik meg, hogy visszasírom a Kádár-rendszert. Ezt borzalmas mondani, tudom, hogy milyen volt, a hamisítások, az átverések országa volt, de ezekben az átverésekben volt egy összekacsintás is. Ez kiment belőle. Most olyan hideg, szeret nélküli és sötét a világ, én nem hittem volna a Kádár-rendszer legsötétebb pillanataiban sem hittem volna, hogy vissza fog térni így az életembe.”

„Senki nem gondolta azt, hogy az orosz csapatok azért vannak Magyarországon, mert szükségünk van rájuk. Még a legvonalasabb elvtárs is tudta, hogy ez egy történelmi szükségszerűség, majd egyszer kimennek, vagy soha nem mennek ki, de aki ágál ez ellen, az nem ellenség, hanem annak nem nőtt még be a feje lágya, az még nem vette észre, hogy mik a játékszabályok” – mondta ennek az időszaknak a hangulatáról.

„Ma nem ezt érzem, hanem hogy hirtelen ellenség lettem. A liberális szó szitokszó lett.” Ha valaki úgy gondolkodott a Kádár-rendszerben, mint ő, akkor szerinte megbocsátó vállveregetést kapott, hogy „fogalmazd a mondatot másképp, ma pedig nem tudom, hogy mikor vágnak fejbe az utcán érte. Nem vagyok benne biztos, hogy ha szabadjára engednék azokat az indulatokat – mert most még az emberek félnek az esetleges retorzióktól –, amiket ez a hatalom felkorbácsol, akkor itt nem folyna vér a pesti utcákon. Attól félek, hogy igen. Ez pedig iszonyatos. Meg kell élnünk azt a hrabali groteszket, hogy azt kell mondjam, a Kádár-rendszerben szívesen éltem filmrendezőként, mint ma.”