Iskolai előadásoktól sorsfordítónak mondott gyűlések színpadáig megkerülhetetlen a Nemzeti dal, amelyben van egy vitatott rész: „Rabok voltunk mostanáig, / Kárhozottak ősapáink, / Kik szabadon éltek haltak, / Szolgaföldben nem nyughatnak.”
Nagy Ervin a teljes verset elszavalta, Magyar Péter csak a vonatkozó részt idézte, és mindketten azonos módon mondták el, miszerint mi rabok voltunk, ősapáink meg kárhozottak.
De kik tulajdonképpen a kárhozottak?
Biztosan ősapáink? Vagy inkább mi magunk? A sort meg lehet törni a következőképpen: Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak, / Ősapáink, kik szabadon éltek haltak, szolgaföldben nem nyughatnak.
Elvégre ősapáink, kik szabadon éltek-haltak, miért lennének kárhozottak? Mi pedig, akik rabok vagyunk – mármint akikhez Petőfi Sándor szólt –, kézenfekvően hátrányosabb helyzetben vagyunk, mint szabadon élt ősapáink, szóval inkább lehetnénk mi a kárhozottak.
De mit akart mondani a költő? Mivel maradt fenn kézirat a versről, és van korabeli nyomtatott példány is, a vita e tekintetben eldönthető:
Egyébként milyen az, aki kárhozott? Esetleg az, aki szenvedésre van ítélve. Jól hangzik, valószínűleg nem követ el főbenjáró bűnt az, aki ezt az értelmezést követi. És akkor magára vonatkoztathatja, szemben a még szabadon élt ősapákkal.
Csakhogy inkább az a lélek a kárhozott, amely örök szenvedésre ítélve, mivel pokolra jutott. A pokolra jutás miatt ez kicsit billeg, de beleférhet, hogy a mi rabságunk miatt lett földünk szolgaföld, így az ott nyugvók nem lehetnek a halálon túl sem boldogok.
A vessző, amely pontot tesz az ügy végére
Ezt erősíti, hogy Petőfi láthatóan tudatosan használt vesszőt a kéziratban mindenütt, ahol indokoltnak tartotta. És bizony, a kérdéses helyre nem tett, márpedig ahhoz, hogy mi legyünk kárhozottak, kellett volna:
„Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.”
Így aztán Petőfinél ennek alapján nem mi vagyunk a kárhozottak, hanem ősapáink, azaz Magyar és Nagy is jól mondta el a vers érintett részét.
