„Nem kapcsolom be a kamerát, édesem, mert kora reggel van és nem akarlak megijeszteni” – így kezdte az online beszélgetésünket Cyndi Lauper, aki február 19-én a Papp László Budapest Sportarénában lép fel, egyben el is búcsúzik a közönségétől, hiszen utána visszavonul a turnézástól. Európában hat városban ad majd koncertet, az Egyesült Államokban pedig huszonhárom show-t láthatott már a közönsége, beleértve legelső fellépését a Madison Square Gardenben.
„Mindig is meg akartam csinálni ezt a turnét. Most hetvenegy éves vagyok, erős és egészséges, de idősödöm, ez egy természetes folyamat, és emiatt nem akartam várni. Most akartam belevágni a koncertezésbe, ezért sürgettem a dokumentumfilmet, a Let the Canary Singet is” – mondta az énekesnő a turnéja kapcsán. Hozzátette, hogy utoljára 1986-ban volt arénaturnéja, és akkor sem játszott Budapesten, úgyhogy már nagyon izgatott a közeledő koncert okán. „Nagyszerű ez a turné, játszom a színekkel, összehozom az embereket, egyszerűen örömöt szeretnék csempészni az életükbe a koncertjeimen.”
Az Alison Ellwood rendezésében készült Let the Canary Singben Cyndi Lauper őszintén mesél nehéz gyerekkoráról, abuzív nevelőapjáról, és arról, hogyan jelenthetett neki és testvérének a zene kiutat ebből a mérgező otthoni környezetből. Lauper testvére megszökött, amikor nevelőapjuk azzal fenyegette az édesanyjukat, hogy meg fogja erőszakolni mindkét lányát. Cyndi egyedül maradt otthon, és csak New York pezsgő underground zenei közege jelentette számára a boldogságot. Éles, magas hangjára egy meghallgatáson talált rá, és számára is meglepetés volt, mekkora erő lakozik benne. Akkor lépett le otthonról ő is, amikor a nevelőapja fürdés közben megleste.
A film a gyerekkorától követi az első zenekaráig, a Blue Angelsig, majd a mára feminista himnusszá váló Girls Just Wanna Have Fun című dal megjelenéséig, miközben azt is bemutatja, hogyan lett az énekesnő az LMBTQ-közösségek támogatójává, illetve hogyan birkózott meg az AIDS-ben meghalt szeretteinek hiányával. A dokumentumfilm rendezője kiemelt érzékenységgel hozza közel a nézőhöz az énekest, aki még olyan dolgokat is elárult, hogy a She Bop című dala a maszturbálásról szól. A film mélyebb témáira nem volt elegendő az online beszélgetésre szánt idő, de az negyedórából is kiderült, hogy Lauper hogyan viszonyul az ikon szóhoz, mit gondol a szexizmusról, és az egyik legnépszerűbb aktuális popsztárról, Chapell Roanról.
A dokumentumfilmben sokat mesélt arról, hogy sosem szeretett volna ikon lenni. Hogyan viszonyul ehhez a szóhoz a Let the Canary Sing után?
Számomra ez a szó a beskatulyázást jelenti. Ha egyszer belekerülsz, onnantól már nem igazán van mozgástered. Azért váltam előadóvá, hogy szabad legyek, és képes legyek alkotni. Szóval csak azt akarom csinálni, amit akarok, és nem szeretném, ha felcímkéznének. Akkor sem, ha manapság mindent felcímkézünk. Felmegyünk a telefonunkra, és mindenhol kategóriák vannak. Amikor a zenei pályafutásomat elkezdtem, a zene annyira együttesen szólt! Tonnányi zene volt akkoriban: Janis Joplin, Bob Dylan, Joan Baez, a Doors, és ez mind egy kalap alá volt véve. Persze ez függött attól is, hogy éppen melyik régiójában élsz az Egyesült Államoknak, de minden térségnek megvolt a maga zenéje. Manapság meg egyoldalúan homogén a zene, minden a saját rekeszében van, én pedig nem akartam egyáltalán egy rekeszbe kerülni, ezért utasítottam el mindig is az ikon szót.
Az önéletrajzi könyvét 2012-ben adta ki, ebben sokat írt arról, hogy a nyolcvanas években mennyire meghatározta a zeneipart a szexizmus. Hogy látja, ez változott azóta?
Ó, édesem, bárcsak azt mondhatnám, hogy változott bármit is a zeneiparban a szexizmus! De hát mit lehet tenni? Csak menj tovább. Ha valaki akadályozni próbál téged, akkor nézz át a válla fölött, és próbáld meg megkerülni. Próbálj meg olyan embereket keresni, akiknek hasonló a munkamoráljuk és a motivációjuk, mint a tiéd, és tarts velük. Amikor a pályám elején voltam, állandóan azt mondogatták nekem, hogy ne producerkedjek, ne szerezzek dalt, csak énekeljek. Én meg azt mondtam nekik, oké, majd ha lobotómiát végeztek rajtam, talán visszatérhetünk erre.
Girls Just Want to Have Fundamental Rights néven pár éve létrehozott egy alapítványt, ami 2023-ban 155 ezer dollárt adományozott olyan szervezeteknek, amik a legális abortuszhoz és a normális egészségügyi ellátáshoz segítik hozzá az embereket. A Girls Just Wanna Have Fun című dala mára feminista himnusszá vált, pedig a dokumentumfilmből kiderül, hogy eredetileg fiúkból álló együttes adta volna elő, maszkulin dalszöveggel. Hogyan formálta át ezt a dalt a saját képére?
A dalt nem én írtam, hanem eredetileg egy férfi, én pedig egyből feminista himnuszt hallottam benne. Szívmelengető volt részt venni ebben a dalban, mert már nem sokkal a publikálása után hallottam néhány tüntetésen New York utcáin. Büszke vagyok erre, mert embereket és generációkat hoz össze. A történelmünkben rengeteg nagyszerű nő van, mégsem tanulunk róluk eleget az iskolában. Ha kíváncsi vagy a nagy női egyéniségekre a történelmünkben, igazából neked kell utána menned. Ami nehéz, mert ha nem tudod, honnan jöttél, honnan tudnád, merre tartasz? A legjobb, amit tehetsz, az az, hogy megosztod a történetedet. Az én időmben voltak is különböző csoportok, amelyekben fiatal és idősebb nők beszéltek egymással a női létről, így tanultak egymástól.
A nyolcvanas években az első híres emberek között volt, aki felszólalt annak érdekében, hogy nem érdemelnek kirekesztést és büntetést az AIDS-ben szenvedők. A True Colors című dala azóta az LMBTQ-közösség himnusza lett. Milyen érzés, hogy ilyen sokat jelent ez a dal nekik?
Akárhányszor csak előadom ezt a számot, arra a barátomra gondolok, aki AIDS-ben halt meg. Kérte, hogy írjak neki egy számot – ez lett a Boy Blue –, a True Colorst pedig azoknak is éneklem, akik túléltek. Ez egy szörnyű betegség volt a nyolcvanas években, ami sokakat eltüntetett a színről. Egyébként olyan hírességek is kiálltak és segítettek a betegségben szenvedőknek, mint Elizabeth Taylor, Rod Stewart vagy Whoopi Goldberg. Egyszer a kilencvenes évek végén elénekeltem a True Colorst egy Pride-felvonuláson, és egy srác odajött hozzám a zászlóval, hogy tudod, ezt a zászlót részben te is inspiráltad a dallal. Akkor tudtam, hogy az én drága barátom kívánsága teljesült. Azóta nem is tudom máshogy énekelni, mivel tisztában vagyok vele, hogy mennyire sokat jelent ez az embereknek, és nem csak az LMBTQ-közösségnek.
Chapell Roan több interjúban is beszámolt arról, hogy ön az egyik legnagyobb inspirációja. Mit gondol a zenéjéről?
Nagyon szeretem Chappell Roant, nagyszerű énekes, óriási energia van benne, és kiválóan bánik a színekkel. A színek pedig nekem nagyon fontosak. Engem is nagyon megfogott a színpadi jelenlétével, egyszerűen meghökkent és bevonz. Nagyon sok sikeres fiatal női előadó dominál jelenleg a zeneiparban, és ezt tényleg nagyon jó látni.
