„A nők 80 százaléka a férfiak 20 százalékához vonzódik. Azt hiszem, az inceleknek ebben igazuk van” – vallja be pszichológusának a fiatal lányt meggyilkoló Jamie az elmúlt évek egyik legfontosabb sorozatában, a Kamaszokban. A sorozat egy 13 éves fiú történetét meséli el, akit szélsőséges online tartalmak radikalizáltak a nőgyűlölet és a toxikus maszkulinitás irányába, ez pedig végül tragédiához vezetett. Maga a történet fikció, az alkotók viszont valós eseteket és létező fogalmakat dolgoztak fel a forgatókönyv megírásakor.
Ilyen az úgynevezett 80–20 szabály is. Ennek a hátterével nem foglalkozik túl sokat a sorozat, pedig talán érdemes lett volna, mivel ez a nőgyűlölő közösségek egyik vezérelve, arról már nem is beszélve, hogy a Kamaszok által nézők tízmillióihoz juthatott el, olyanokhoz is, akik még nem találkoztak vele, de fogékonyak lehetnek rá.
Mi az a 80–20 szabály?
A szélsőséges online fórumokon elterjedt teória szerint a szexuális forradalom és a feminista törekvések miatt egyenlőtlenségek alakultak ki, és mára a nők nagy része csak a jó megjelenésű férfiak szűk rétegéhez vonzódik. Aki nem tartozik bele ebbe a kis csoportba, annak vagy különböző manipulatív eszközökkel és magas anyagi státusszal van esélye párt találni, vagy bele kell törődnie abba, hogy jó eséllyel az egész életét egyedül, szűzen fogja leélni – magának a netes közösségnek a neve, az incel szó is az involuntary celibate, azaz önkéntelen cölibátus rövidítéséből származik. Azok, akik hisznek ebben a szabályban, rendszerint úgy gondolják, hogy az említett 20 százalékba való bejutáshoz jó genetikára, megfelelő bőrszínre vagy vonzó arcstruktúrára van szükség.
A mozgalom követői úgy vélik, hogy néhány tulajdonságon minimálisan lehet javítani az úgynevezett looksmaxinggal, ami különféle praktikákat foglal magában. Ezek az edzéstervektől kezdve a bőrápoláson át egészen az állkapocs formáját megcélzó mewingig terjednek, ami egy olyan nyelvmozgatási technika, amivel sokan az arc esztétikáját próbálják javítani. A skála csúcsán lévő chad, vagyis a mindenkit leuraló alfahím szintjének eléréséhez viszont sokak szerint születni kell: az ebbe a kategóriába tartozók azok, akik megnyerték a genetikai lottót, és erőfeszítés nélkül juthatnak a legvonzóbb partnerekhez. Az incelek ennek a képzeletbeli spektrumnak a legalján helyezkednek el, ezért álláspontjuk szerint a taszító adottságaik miatt teljesen elérhetetlenné vált nekik az összes nő. Az ebből jövő frusztráció és az erőszakra buzdítás nők ellen elkövetett valós gyilkosságok kiváltó okává vált az utóbbi években. Többek között ilyen támadások közé sorolható például a 2021-es Plymouth-i lövöldözés és a 2024-es Sydney-i késelés.
Az, hogy matematikai mintán keresztül elemeznek bonyolult, soktényezős folyamatokat, nem új felfedezés, a 80–20 szabály alapjai például a Pareto-elven nyugszanak, miszerint a következmények 80 százaléka a cselekedetek 20 százalékából származik. Az elnevezés Vilfredo Pareto olasz közgazdász nevéhez fűződik, aki 1906-ban megfigyelte, hogy az olasz lakosság 20 százaléka birtokolja az ország vagyonának 80 százalékát. Ezt a felosztást aztán az üzleti világon kívüli területeken is elkezdték alkalmazni, például társadalmi jelenségek elemzésében, majd az incelkultúra is felkarolta a saját elméletéhez.
Ugyan a Pareto-elv hasznos iránymutató lehet különböző elemzéseknél, de természetesen nem egy törvényszerű jelenségről beszélünk, inkább egy tapasztalatokon alapuló megfigyelésről, ami sokféle területen érvényes tud lenni valamilyen formában. A 80–20-as felosztás az incelkultúrában viszont semmilyen tudományos háttéren nem alapszik, nincs olyan kutatás, ami az incelek által megalkotott elméletet bizonyítaná.
Így gondolja a Telexnek nyilatkozó Kovács Asztrik tanácsadó szakpszichológus, az ELTE PPK Pszichológiai Intézetének adjunktusa is, aki több szempontból értelmezhetetlennek tartja ezt a szabályt. Az egyik legszembetűnőbb problémát abban látja, hogy statisztikai tényként határozzák meg a nő–férfi vonzalmat, miközben az elv alapját adó felvetést semmilyen statisztikai adat nem támasztja alá, arról már nem is beszélve, hogy módszertanilag is nehezen elképzelhető egy ilyen kutatás megalkotása.
Az elmélet nem tér ki arra, hogy pontosan milyen fajta vonzalomról van szó, ami lehetne akár párkapcsolati, rajongói, idealizáló, intellektuális vagy szimpátiaalapú is. A sorozatban megjelenő utalásokból kiindulva arra következtethetünk, hogy ez szexuális vonzalmat jelent, ez azonban sokkal árnyaltabb folyamat, csakúgy, mint egy párkapcsolat kialakulása. Emellett utóbbinak sem feltétlenül elsődleges követelménye az erős szexuális vonzalom, ezt viszont nem veszi figyelembe ez az elmélet.
Nem foglalkozik azzal a kérdéssel sem, hogy a vonzalom életkoronként és élethelyzetenként, kultúránként, társadalmi csoportonként is változhat, általános igazságokat tehát nem lehet felsorolni. Fiatalabb életkorban például könnyebben idealizálunk másokat, ezért a külső megjelenés fontosabb lehet. Ez később, akár egy párkapcsolat kialakulásánál vagy az érettséggel változhat. Bizonyos társadalmi csoportokban a párválasztás más alapokon történhet, például a biztonság és a megbízhatóság válik a legfontosabb tényezővé.
A szakpszichológus szerint az emberek közötti vonzalom kialakulása bonyolult folyamat, aminek a feltételei többfélék és egyénenként különbözőek lehetnek. Ezek közé tartozik a fizikai közelség, az ismerősség, a közös érdeklődés, a hasonlóság, a feltűnőség és egy vágyott tulajdonság birtoklása. Való igaz, hogy vannak társadalmilag kívánatos tulajdonságok, például az anyagi jómód, az ápolt kinézet, az egészség, amik több embernek is vonzó tulajdonságok lehetnek, de ezek nem kizárólagosak. Azt, hogy milyen benyomást akarunk kiváltani másokból, mi is alakíthatjuk a viselkedésünkkel, az önmagunkkal való munkával, megjelenésünkkel.
„A 80–20 szabály tehát túl általánosító, nem veszi figyelembe a személy értékeit és preferenciáit. Habár a külső megjelenés valóban szembetűnő, és az az egyik első információ, amit kapunk a másikról, ez a benyomás korántsem kizárólagos és könnyen változhat, sőt, változik is”
– foglalta össze Kovács Asztrik.
Úgy véli, hogy az, hogy ennek ellenére a 80–20 szabály mégis elterjedt hipotézissé vált, azért lehetséges, mert ez a hibáztatás sok fiatalnál a valós vagy vélt kudarc okozta frusztráció elviselésére lehet alkalmas. A sorozat főszereplője is egy önmagában bizonytalan kamasz, aki az iskolában sem népszerű, bullyingolják, incelnek nevezik. Egy 13 éves fiút azzal bullyingolni, hogy nem volt és nem is lesz soha szexuális kapcsolata, külső szempontból értelmetlennek tűnhet. A néző fejében is megfordulhat a gondolat, hogy a főszereplő 13 éves, jóképű fiú miért tartja magát csúnyának és visszataszítónak. Kamaszként és elszenvedőként azonban nem merülnek fel ezek a kritikai, énvédő kérdések: az ebben az életkorban amúgy is érzékeny és képlékeny énképre rombolóan, torzítóan hathatnak az ilyen megjegyzések, alááshatják az önbizalmat.
Az identitáskeresés, az érzékeny énkép, a kortársak bántó megbélyegzése, a félelem attól, hogy sosem leszünk elég jók, az ébredező szexuális vágyak, az ebben való megszégyenítés hosszú távú károkat tud okozni az önértékelésben, a kapcsolatokban és a pszichés jóllétben egyaránt – teszi hozzá a szakpszichológus, aki szerint a kapott bántásokkal, a bullyinggal egyedül nem tud az egyén megbirkózni, nem tud védekezni a negatív jelzők és a megbélyegzés ellen.
„A 80–20 szabály belevési ezeket a jelzőket az önértékelésbe, társadalmi problémaként kezeli, ami – az elv szerint – a nők hibája miatt van. A bullying, a többiek támadása átkerül az önértékelésbe, és átszínezi azt, ahogy a gyerek látja a világot. Ez ugyanakkor el is lehetetleníti a helyzet realisztikusabb kiértékelését és a megküzdést, ami az önfejlesztést, a kapcsolódássá alkalmassá válást, a valós szükségletek és vágyak megismerését és egy kapcsolat kialakítását jelentené” – mondta Kovács Asztrik.
Elmondása szerint kamaszok nagyon érzékenyek mindenféle szexuális ingerre, megszégyenítésre, az énképük pedig még képlékeny. Ezért különösen nagy hatással lehetnek rájuk az ilyen hangzatos szlogenek, mint a 80–20 szabály, amit többek között Andrew Tate is terjeszt, aki egy exküzdősportoló, izmos, sikeres, és társadalmilag erősnek ábrázolja magát. Nagyon határozottan, agresszíven kommunikál, egy nyertes, küzdő, ellentmondást nem tűrő férfi benyomását próbálja kelteni – olyan szabályokat, magyarázatokat és tanácsokat osztva, amik kiszolgáltatott, bizonytalan, frusztrált állapotban megnyugtatóak lehetnek, ám nagy károkat tudnak okozni mind a személyes fejlődésben, mind a másokkal való kapcsolatokban, mind társadalmi szinten. Ennek a jelenségnek a hatását pedig már felmérésekben is igazolták.
A Kamaszok című sorozatról és annak hatásairól az After+-ban is beszélgettünk:
