Vannak, akik gyakorolják a hatalmat, és vannak, akik hatalmat akarnak, de nincs rá lehetőségük

Chaz Hall a szívén viseli a világ sorsát, és tudja, hogy a szakadék széle felé araszolunk. Az Elucid néven rappelő New York-i előadó hosszan és választékosan beszél, olyan zenekarokról és szerzőkről mesél nekem, akikről még hírből sem hallottam azelőtt, és a legnagyobb természetességgel, manírok nélkül használ akadémiai kifejezéseket a mondataiban. Elucid él-hal a hiphopért és az irodalomért, miközben aggódva figyeli a történelem fordulatait és visszatérő mintázatait. A rapper nyolc-kilenc éve turnézik a világ különböző pontjain, és több mint két évtizede aktív, mégis most szeptemberben fog először fellépni Budapesten a Reflektoron. Ennek apropóján beszélgettünk vele.

Elucid a tavaly ősszel megjelent, Revelator című lemezén adta ki azt a frusztrációt, ami felhalmozódott benne a világ globális konfliktusait és háborúit látva. A punkos, breakbeates, indusztriális kísérletekkel teletűzdelt, élő hangszerekkel vegyített Revelator zajos, zaklatott, és egészen más, mint minden addigi Elucid-projekt, mégis végig hű a rapzenei hagyományokhoz. Ahogy a címe is jelzi, a lemez egy reveláció: a rapper felfedezéseinek összegzése.

„Mi volt a legnagyobb felismerésed, mialatt ezt a lemezt írtad? Hiszel a hiphop látomásos természetében?” – kérdezem tőle az interjúnk elején Zoomon keresztül. „Figyelem a történelmet, azt hiszem, a dolgok ismétlődnek és folyamatos körforgásban vannak. Talán ez volt az egyik nagy felismerésem, például Octavia Butler műveiről” – meséli, utalva a sci-fi szerző Eartsheed című kétrészes sorozatára, melynek egyik darabja, a Parable of the Sower 2025-ben játszódik egy olyan világban, ahol az Egyesült Államok elnöke kísértetiesen hasonlít Donald Trumpra.

A Parable of the Sower 1993-ban jelent meg, az Axios magazin pedig idén felidézte, hogy több mint három évtizeddel ezelőtt mit jósolt meg Butler 2025. február elsejére: tűzvészeket, erőszakot, rasszizmust, függőséget, klímaváltozást és társadalmi egyenlőtlenséget, és nem utolsó sorban „Donner” elnök megjelenését, aki egy autoriter amerikai rezsimet vezet.

„A világ, amit Butler leírt, meglepően hasonlít a jelenlegi állapotokra. Az emberek sokat kérdezték tőle, de ő nem volt próféta, csupán azt írta le, ami már megtörtént a világban. A könyvét az Egyesült Államok történelmére alapozta, különösen a fekete közösségek helyzetére. Az, ahogy az Egyesült Államok a feketékkel bánt, több országnak is mintát adott, az amerikai rabszolgaság rendszerét Hitler is tanulmányozta a holokauszt előtt. Számomra ezeknek a történelmi mintáknak a felismerése volt az igazi reveláció. És jó emlékeztetni magam ezekre, miközben alkotok.”

Elucid a lemez megjelenése után egy Instagram-bejegyzésben idézte fel, hogyan írta meg a Revelatort és köszönetet mondott a közönségének a támogatásért, posztját pedig a következő üzenettel zárta: „Békét és erőt minden elnyomott népnek itthon és külföldön egyaránt”. Ez a vízió a lemezen és Elucid életében is fontos vezérfonal. A rapper a projektet a The World is Dog nevű dallal vezette fel, a címben megjelenő kutya pedig remek szimbólum volt a világban uralkodó társadalmi egyenlőtlenségekre. „A hatalmat az az alatt állók tartják fenn. Nem lehet hatalmat gyakorolni, ha nincs azt kire kiterjeszteni. Akiknek most nincs hatalmuk, azoknak talán már soha nem is lesz az életükben. A kutya szó ebben az összefüggésben számomra azt jelenti, hogy valaki életben van, de a lehető legalacsonyabb szinten. Sok kifejezésünk van erre: kutyául vagyok, olyan, mint a kivert kutya. A kutyával bármit megtehetsz, de mégis visszajön hozzád, és megnyalogat téged” – meséli.

Amikor a kutyául festő világ állapotáról kérdezem, Elucid sóhajt, majd keserédesen nevet. „Vannak, akik gyakorolják a hatalmat, és vannak, akik hatalmat akarnak, de nincs rá lehetőségük. Ez az emberiség soha véget nem érő küzdelme, így van, amióta csak élek, és már évezredekkel előttem is így ment. A dolgok változnak, de az emberek nem tudnak. Hatalmat az elnyomott népeknek” – mondja, utalva ezzel a CCTV című dala záró soraira is, ahol szintén feljött ez a gondolat. A lemez egyik legsúlyosabb darabja mégis a Slum of a Disregard, ahol minden addig gyűlő feszültség a zárómondatban csúcsosodik ki, amikor Elucid azt mondja: „A főbérlőm cionista.” A dal a rapper szerint valós történeten alapul, nem csak egy újabb szimbólumról van szó.

„New Yorkban élek, ahol sok amerikai zsidó és zsidó bevándorló él. A ház, ahol laktam, egy zsidó tulajdonban lévő kezelőcégnél volt. Volt egy probléma itt, amit rendezni kellett volna. Amikor kapcsolatba léptünk a cégükkel, Izrael már bombázta Palesztinát. A főbérlő azt mondta, hogy most nem fogjuk tudni elérni, mert Izraelben van – ott önkénteskedett, adományozott, szendvicseket készített, támogatta a cionista mozgalmat. Boldog volt. Néha van olyan, hogy csak hagyod beszélni az embereket, és hallgatod őket. Ő folyamatosan óriási lelkesedéssel beszélt azokról a szörnyű dolgokról, amiket én a hírekben láttam. De számára ez mégis győzelem volt. Én pedig nagyon furán éreztem magam. Ekkor már készült a lemez, így ezt az élményt beleírtam a szövegbe.”

A dalban Elucid egy szelet görögdinnyét is megemlít, amit a mosollyal köt össze („I smile like watermelon slice”). Mint mondja, a gyümölcs itt összetett kulturális szimbólumként jelenik meg, a jelentése pedig kettős. A görögdinnye egyrészt egy visszatérő palesztinpárti jelkép, de Elucidnak emellett mást is jelent: „Itt Amerikában a görögdinnye egy rasszista sztereotípia a feketék ellen. Amikor kivágsz egy szeletet a dinnyéből, az egy szögből úgy néz ki, mint egy mosolyra konyuló száj. A kettő mindenesetre határozottan összefügg: az én álláspontomat tükrözi, mint afroamerikai férfi az Egyesült Államokban, aki szolidaritást vállal Palesztinával.”

Elucid New Yorkban nőtt fel, zenész szülők gyermekeként. Apja basszusgitáros, anyja pedig énekes volt, akik otthon gazdag lemezgyűjteményt halmoztak fel, ami a család több generációján öröklődött tovább. „Mindig is nagyon sokféle zenét hallgattam. Így nőttem fel, hamar kialakult bennem ez a kíváncsiság” – meséli Elucid, aki elmondása szerint soulon, funkon és természetesen rapen szocializálódott, a sok élő hangszerrel vegyített Revelatorön hallható indusztriális és punkos hatások csak később, már felnőttkorában érték őt utol. Amikor inspirációiról faggatom, a Company Flow, az Atari Teenage Riot, a Nine Inch Nails és a Bad Brains neve is előkerül, nem véletlenül. „A Bad Brains volt az első punkzenekar, amivel azonosulni tudtam: fekete srácok csináltak őrült dolgokat hangszerekkel, miközben úgy néztek ki, és onnan jöttek, mint én.”

Hiába a Revelator nehezen kategorizálható műfaji fúziója, Elucid szerint felesleges görcsösen felcímkézni az előadókat, de érti ennek az okát. A tengerentúli zenei sajtóban az ő zenéjét absztrakt rapnek, avantgárd hiphopnak és indie hiphopnak is nevezték már. „Megértem, egyesek miért érzik úgy, hogy szükség van ezekre ahhoz, hogy megkülönböztessük az előadókat egymástól. Igen, Elucid nem úgy szól, mint Travis Scott. Elucid underground, tehát nem mainstream, de nem úgy underground, mint mondjuk a Suicide Boys. Én szeretek magamra egyszerű rapperként hivatkozni. Az emberek sokszor kategóriákat aggatnak előadókra, és már nem mondják azt, hogy rapper, hiába indult valaki annak. Mintha feladnák és elfelejtenék, hogy honnan jött valójában. De én imádom a rapzenét. Ez mind rapzene.

A rapzene a 20. századi zene teljes szintézise.

És az Egyesült Államok legnagyobb kulturális exportcikke az elmúlt 100 évben. Büszke vagyok rá, hogy ennek én is részese lehetek.”

Elucid sok kísérletezéssel, a hangokkal játszadozva írta meg a Revelatort, amit össze sem lehet hasonlítani a korábbi kiadványaival. A lemez készítése alatt a rapper rengeteg hangot rögzített a városban járva a telefonjával: az autók és a forgalom zaját, a parkban éneklő embereket, amiket aztán az album fő producerével, Jon Nellennel bontottak ki, szálaztak szét és értelmeztek újra a stúdióban. A sajátos hangzást közösen fejlesztették ki, Elucid amolyan kreatív rendezőként ötleteket adott, Nellen pedig kibővítette azokat, emellett Luke Stewart jazz-zenész is beszállt a folyamatokba.

„A karrierem azon pontjára értem, ahol tudom, hogy mit akarok hallani. Van egy vízióm arról, hogy mit szeretnék, és azt csak én tudom úgy megcsinálni. Szerencsés vagyok, hogy olyan emberek vesznek körül, akik segítenek ebben” – meséli a rapper, aki öt dalnak maga volt a producere a lemezen, egyben pedig társproducerként segített, a Revelatort pedig egy csapatmunkából született DIY-projektnek tartja.

Otthon a zene szeretete mellett volt valami más is, amit Elucid magával hozott: a vallásos neveltetés, amivel a rapper sajátos viszonyt alakított ki, végül pedig a saját képére formálta az egyház tanításait. „Gyerekkoromban anyám elkezdett templomba járni, egy episzkopális gyülekezetbe itt, New Yorkban. Bizonyos tanítások jó ideig alakították az életemet. Az biztos, hogy sosem voltam az a gyerek, aki csak úgy elfogadja, amit elé tesznek. Ez a vallásos környezet inkább megerősítette bennem azt, hogy mindent meg kell kérdőjelezni. Megerősítette bennem a kritikus szemléletet, és azt, hogy a dolgokat magamtól kell megértenem, nem simán elfogadnom, csak mert mert valaki azt mondja róluk, hogy igazak. Ez mindig jelen volt, így nőttem fel.”

Amikor tovább faggatom, Elucid sejtetően, de őszintén beszél a fiatalságáról. „Kétségtelenül voltak szép és örömteli pillanatok. De akadnak olyan emlékek is, amikre ma, szülőként visszagondolva azt mondanám: ezt soha nem ismételném meg a saját gyermekeimmel és soha nem hoznám őket ilyen helyzetbe. A fiatal szülőknek azonban nem adnak kézikönyvet az élethez. Ha pedig kevés pénzetek van, és olyan közösségekben éltek, akkor olyan élmények érhetnek, amikkel más gyerekek csak később találkoznak. Néha, amikor azokról mesélek, amik hat-, hét- vagy nyolcévesen történtek velem, mások csak értetlenül néznek: Hogyan? Miért? Miért voltál egyedül?A gettóban élő gyerekek sokszor előbb tapasztalnak meg bizonyos dolgokat, mint mások.”

New York Elucid egész életét végigkísérte: a középkorú rapper első kézből figyelte a város változásait, és ma már nem biztos benne, hogy egy-egy város külön hangzással bír a hiphopban, hiába volt ez régen alapvetés. A gyakran eszményített New Yorker-lét pedig közel sem annyira idilli, mint a mozivásznon. „Attól függ, New York melyik részén nőttél fel és melyik részén élsz. Vannak olyan környékek, ahol még nem érezhető ennyire erősen a változás. New York mindig is drága hely volt, most pedig még inkább az. Sokan elmentek, sokakat kiszorítottak, másokat egyszerűen felvásároltak innen” – meséli. „Már más típusú emberek élnek és nőnek fel itt. De még mindig vannak részei a városnak, ahol érezhető a régi, igazi New York-hangulat.”

Az internettel szerinte eltűntek a regionális különbségek. „Gondolj azokra az időkre, amikor A$AP Rocky felbukkant: ő egy harlemi srác volt, de olyan zenét csinált, mintha Houstonból jött volna, és közben olyat is tudott, mint Drake. Minden kiegyenlített lett. Hallgatsz egy zenét, és már nem tudod megmondani, hogy honnan jött. Ez bizonyos szempontból menő, ugyanakkor tök jó érzés, ha hallasz valamit, és rögtön tudod, hogy ez Atlantából, vagy New Orleansből származik.” Szerinte az internet a szubkultúrákat is kiradírozta, ez pedig egyebek mellett a helyi klubéleten is meglátszik. „Láttam, hogyan törlődnek ki bizonyos dolgok. A klubok egyre inkább arról szólnak, hogy 500 dolláros pezsgőket adjanak el, ahelyett, hogy egy bizonyos hangulatot, vagy színteret reprezentálnának. Amikor ez átvette a főszerepet, a dolgok tényleg kihaltak” – mondja, hozzátéve, hogy a graffitis színtér is kezd felszámolódni.

Elucid 2002-ben adott ki először szólóban zenét, de a neve a 2013-ban alakult Armand Hammer rapduó megjelenése után lett egyre ismertebb, amiben régi barátjával és zenésztársával, Billy Woodsszal alkotnak közösen. Eddig egy EP-jük, egy mixtape-jük, és hat nagylemezük jelent meg, legutóbbi projektjük, a 2023-as We Buy Diabetic Test Strips karrierjük eddigi legkiforrottabb és legkomplexebb darabja, ami több fontos tengerentúli zenei magazin (Vulture, Paste, The Ringer, Crack) évösszegző, legjobb lemezeket gyűjtő toplistáján is szerepelt.

Az Armand Hammer különös helyet foglal el a kortárs hiphopszíntéren. Egyesek minden idők egyik legjobb rapperének tartják Billy Woodsot, a duó pedig egyszerre tűnik egy szűk kör által ismert rejtett kincsnek, illetve hiphopzenei alapvetésnek is, amiről a sajtó is ódákat zeng. Elucid szerint ez a kettősség csak az interneten él, a saját megélésük teljesen más. „Azon a pontján vagyunk a karrierünknek, amikor már felismernek minket egy szupermarketben. Az emberek keresik a zenénket, országszerte turnézunk, nemzetközi szinten is sok helyen jártunk. Az Armand Hammer nagyobb, mint a két szólókarrierünk együtt” – meséli, hangsúlyozva, hogy a sokak által generációs legendának tekintett Woods elismerése a legfontosabb számára, ennél jobb helyen nem is lehetne. „Mégis ki tudna lépést tartani Billy Woodsszal? Ő egyszerűen nagyszerű. Nincs még egy olyan rapper, aki ennyit tett volna, vagy felül tudta volna múlni őt. És most nem egóból beszélek, mi egymást inspiráljuk. Nekem elég, ha tudom, hogy a zeném inspirálja őt, mással nem kell törődnöm.”

Woods és Elucid apák, mindketten két gyereket nevelnek. Szerinte az apaság tovább tudta mélyíteni a kettejük közti alkotói és baráti viszonyt is. „A gyerekeink hasonló korúak, így sokszor párhuzamokat látunk: az enyém most ezt csinálja – igen, emlékszem, amikor az enyém is pont ilyen volt. Ez egy közös élmény, ami összeköt bennünket, mert értjük, min megy keresztül a másik. És persze szülőként az is közös tapasztalat, hogy mindez hogyan befolyásolja az időnket, az energiánkat, a munkánkat. A család miatt bizonyos dolgok előtérbe kerülnek, és ezt mindketten megértjük. Szóval ez biztosan erősíti a köteléket közöttünk.”

A duó sokszínűségét talán a Benjamin Bookerrel közös Doves című dal mutatja be a leghangsúlyosabban: egy maratoni, közel kilencperces katartikus élmény, ami a puha, melankolikus kezdés után őrült, mindent felemésztő sötét darálásba csap át. Mint Elucid mondja, Billy Woods eleinte szkeptikus volt Booker és Kenny Segal befejezetlen dalkezdeményével szemben, és túl furcsának találta az Armand Hammerhöz, pedig a határfeszegetés nem idegen tőlük. Elucid mégis nagy potenciált látott a dalban, a felvétel után pedig minden kikristályosodott. Tudták, hogy valami egészen mást alkottak meg, mint azelőtt bármikor. „Ez más. Ez egy őrült dal. Produceri szempontból az egyik legkísérletezőbb szám, amit az Armand Hammer valaha kiadott. Érzelmileg olyan hangot üt meg, ami szinte páratlan a diszkográfiánkban. Ezért nagyon fontos nekünk, egy csomagban összefoglalja mindazt, amiért az Armand Hammer mágikus dolog.”

Eluciddal egy nappal Ozzy Osbourne halála után beszélgettünk. Mint a rapper mondja, neki is volt egy korszaka, amikor csak klasszikus rockot hallgatott, ezért a Black Sabbath frontember halála őt is megérintette. „Volt egy klasszikus rockkorszakom. Imádtam, hogy milyen gonoszan szólt a Black Sabbath. Ozzy pedig egy igazi rocksztár volt. Olyasvalaki, akit ki nem állhatott a rendszer. Akitől a szüleid is óvtak. Úgy voltam vele, hogy nekem erre van szükségem. Aztán a rock után rácsavarodtam a bluesra, és rájöttem, hogy minden abból indult ki. A Black Sabbath is blues, csak lassabb és sötétebb. Szóval éljen Ozzy Osbourne. Ez a figura lenyűgöző dolgokat vitt véghez.”