Talán még sosem volt ennyire unalmas az olasz maffia

A Mafia: Old Country papíron egy bátor vállalás, amelyben megismerhetjük az 1900-as évek szicíliai szervezett bűnözését és a maffia megszületését. Ehhez képest a kultikus videójáték-sorozat legújabb felvonása unalmas, érdektelen és egyáltalán nem szórakoztató. Hiába ígérték a készítők, hogy egy rövidebb, kompaktabb, fókuszáltabb játékkal visszatérnek az első Mafia hangulatához, az Old Country még a 2016-os játék színvonalát sem közelíti meg a legtöbb tekintetben. De legalább gyorsan ki lehet játszani, bár nekünk a végén már ehhez is alig volt kedvünk.

2002 kifejezetten erős év volt videójátékok tekintetében. Ebben az évben jelent az Elder Scrolls III: Morrowind, a Metroid Prime, az első Splinter Cell, Ratchet & Clank, Battlefield, Kingdom Hearts és Neverwinter Nights, de volt abban az évben A Gyűrűk Ura- és Harry Potter-játék is. Egy ilyen felhozatal mellett jelent meg egy addig alig ismert cseh játékstúdió, az Illusion Softworks szimplán csak Mafia nevet kapó játéka, ami ilyen konkurencia mellett nem csinált rekordeladásokat, de az évek során szép lassan kultikussá vált. Főleg annak köszönhetően, hogy ebben az évben jelent meg egy felsorolásból kimaradt, de nagyon fontos játék, a GTA: Vice City.

A 2001-es GTA 3 szinte paradigmát váltott azzal, hogy az addigi felülnézetes, nyílt világú játékmenetet külső nézetes, háromdimenziós nézetre cserélték, és ezzel egy máig igen népszerű trendet indítottak el. A külső nézetes, hatalmas térképen lófrálós, nagy szabadságot adó játékok az elmúlt 25 év legsikeresebbjei, és itt nemcsak a GTA-ra kell gondolni, hanem a Witcher 3-ra vagy a szintén rockstaros Red Dead Redemptionre. A műfajt bűnözéssel és alvilági témákkal keverni pedig annyira divat lett, hogy 2006-ban egymás után jelent meg egy-egy olyan GTA-klón, amelyet A Keresztapa és a Sebhelyesarcú című filmek alapján készítettek.

Könnyű azt mondani, hogy ez mind a GTA-játékok páratlan sikereinek köszönhető, azonban ebben biztosan közrejátszott az első Mafia is. Amíg GTA maximumra tekerte az amerikai őrületet azzal, hogy képesek vagyunk tankkal lövöldözni helikopterekre a belvárosban vagy tömegbe hajtani egy autóval, hogy aztán lángoló rendőrautók elől meneküljünk, a Mafia teljesen más hangulatra ment: egy minél realisztikusabb, komorabb hangvételű, klasszikus maffiatörténetre, ahol már a gyorshajtásért is megbüntet a rendőr, és a piros lámpán sem hajthatunk csak úgy át büntetlenül. A Mafia tényleg olyan volt, mint a legjobb gengszterfilmek, annak minden kliséjével és olasz-amerikai akcentusával.

A stúdiót gyorsan meg is vette az amerikai Take-Two Interactive, átnevezte 2K Czechre, és ezzel az egyik első olyan kelet-európai stúdióvá váltak, ami már igazán komoly játékosnak számított a nyugati játékpiacon. Még úgy is, hogy az első, majd a 2010-es második Mafia sem volt teljesen nyílt világú, azonban a korhű környezet, az autók realisztikus sérülésmechanikája, és az alapvetően izgalmas, ízig-vérig olasz maffiasztori mindezt feledtette az emberekkel, mert még a GTA-ban sem érezhette magát ennyire öltönyös gengszternek senki.

A 2002-es elsőt a 2010-es második követte, majd 2016-ban jött a Mafia 3, és majdnem tíz évet kellett várni a nemrég megjelent negyedik felvonásra, a Mafia: Old Countryra. Az amerikai felvásárlás azzal járt, hogy már a Mafia 2 is gyanúsan sok DLC-vel és az eredetiből kivágott, majd külön eladott küldetésekkel jelent meg, és közel sem volt akkora durranás, mint a legelső játék. 2010-re ugyanis annyira divat lett ez a műfaj a videójátékokban, hogy a True Crime- vagy a Saints Row-sorozat mellett a második résszel már meg sem tudták közelíteni az újdonságnak azt az erejét, ami annyira fontos megjelenéssé tette az elsőt még évekkel később is.

A második játék után az amerikaiak és a csehek között kezdett elmérgesedni a viszony: számos fejlesztő magától távozott, majd ezután az amerikaiak kirúgták a dolgozók negyedét, hogy egészen 2013-ig fél tucat alkalommal kezdjenek neki újra kitalálni a Mafia 3-at. A korábbi távozók között volt az első játék vezetőfejlesztője, írója és rendezője, Daniel Vávra, aki három évvel később megalapította azt a Warhorse stúdiót, amellyel pár hónappal ezelőtt összerakták az idei év egyik legjobb játékát. Vávra nem tudott együtt dolgozni a multis attitűddel működő amerikaiakkal, átírták a Mafia 2 végét az ő verziójához képest, komplett küldetéseket vágtak ki a végleges játékból, és hiába írta meg a folytatást, az amerikaiak visszadobták a forgatókönyvet.

Ebből az lett, hogy 2K Czechet végül beolvasztották egy másik stúdióba, amelyből létrejött a Hangar 13 nevű stúdió, és már ők szállították a Mafia 3-at. Ez a játék erősen eltér a korábbiaktól, és nemcsak azért, mert az amerikai olasz maffia helyett egy fekete vietnámi veteránnal játszhattunk a fiktív New Orleansban: ez volt az első teljesen open world Mafia-játék, ezzel gyakorlatilag véglegesen beálltak a GTA által elkezdett sorba ahelyett, hogy az első játékok erősségeit fejlesztették volna tovább.

A Mafia 3 sikeres lett ugyan kereskedelmileg, és vannak benne erősségek, mint az autentikus, korhű zenék és környezet, jó sztori és karakteres főszereplő, de igazából mégis kicsit olyan volt, mintha a Ubisoft próbált volna csinálni egy GTA-t. Ráadásul nagyon bugos volt, néhol penetránsan néztek ki a textúrák és a játékmenet is hamar rém unalmassá tudott válni. Annak viszont valahogy megvolt a bája, ahogy New Orleans utcáin hasított valami oldtimerrel, miközben szólt a Rolling Stones, a Creedence Clearwater vagy a Supremes. Meg merem kockáztatni, hogy a Mafia 3 soundtrackje ott van minden idők legjobbjai között. A Mafia: Old Countryról viszont garantáltan senki sem fog beszélni valószínűleg már egy hónap múlva sem.

Pizza ananász nélkül

Az Old Country (amit innentől az egyszerűség kedvéért Mafia 4-nek fogunk hívni) a készítők vágya szerint visszatér a játéksorozat gyökereihez, ezért elhagyták a nyílt világú játékmenetet a lineáris történetvezetés kedvéért. Ráadásul az eddigiekkel ellentetében nem előre mentek az időben (az első játék a 30-as, a második a 40–50-es években játszódott, a harmadik pedig a 60-as évek végén), hanem vissza egészen a kezdetekig. Olyannyira, hogy a Mafia 4 egyenesen az 1900-as évek Szicíliájában játszódik, ahonnan eredeztetik az egész amerikai olasz maffiát.

Ez papíron kifejezetten izgalmas ötletnek tűnt, hiszen már az előző Mafiát is inkább a hangulat adta el, ráadásul ennyire régen, pláne Olaszországban játszódó gengszterjáték nem is igazán készült az évtizedek alatt. Aztán szép lassan jött pár baljós jel, mint például az, hogy eredetileg nem akartak a készítők olasz szinkront a játékba fél tucat másik mellé, amire annyira kiakadtak az emberek az interneten, hogy végül egyenesen szicíliai (!) szinkront kapott játék. Ami ennél is beszédesebb volt azonban, hogy a 2K „mindössze” 50 dolláros árat jelentett be a játékra, ami jóval alacsonyabb a szokásos 70 dollárnál, amennyibe általában a legtöbb nagy költségvetésű játék kerül. Ezzel gyakorlatilag beismerték, hogy az új Mafia-játék közel sem lesz akkora horderejű, mint az előzők. Az becsülendő, hogy legalább meg sem próbálták ezzel átverni az embereket, mert az egész játékot 13 óra alatt végig lehet vinni, de a 100 százalékos kijátszáshoz sem kell 25 óránál több.

Itt most engedjen meg a kedves olvasó némi személyes megjegyzést: az első Mafia-játék egy nagyon fontos részlete volt a gyerekkoromnak, máig hatalmas szeretettel gondolok rá, de a második és harmadik részeket is élveztem a hiányosságaik ellenére. Most már a 40-hez közelítve, állandóan elfoglalt családapaként egyre jobban megijesztenek az akár több száz órás játékok, így részemről még vártam is, hogy végre egy nagyon kis kompakt gengsztersztorit kapjak egy olyan világban, amelyről még a maffiafilmekben is csak komor fejjel anekdotáznak a veterán olasz bűnözők. Amíg az amerikai olasz maffiáról azért bőven lehetnek elképzeléseink a több tucat kultikus gengszterfilm miatt, az 1900-as évek szicíliai alvilága a legtöbbeknek valószínűleg teljesen ismeretlen.

A gond csak az, hogy a végeredményt látva az az ember érzése, hogy a Hangar 13 túlságosan ragaszkodott ehhez a környezethez, és mintha elfelejtették volna, hogy egy videójáték lényege elsősorban a szórakozás, és nem az, hogy minél hitelesebben nézzen ki a fadeszkákon száradó paradicsomszósz az átvezető videókban. Persze, tudjuk, hogy az olaszok készek online háborúba menni, ha a nemzeti ételeikről van szó, de én alapvetően izgalmas alvilági drámára, lövöldözésekre és autós üldözésekre vágyom, és csak bónusz, ha közben megismerem Szicília történetét. Van olyan, hogy valaki őszintén szereti a pizzán az ananászt annak ellenére is, hogy jobb helyeken nyilvánvalóan istenkáromlásnak minősül.

Túl sok a bicskanyitogatás

Az alaphelyzet kicsit hasonló, mint az előző három Mafia-játékban.

• Egy olasz-amerikai taxisofőr akaratán kívül belekeveredik a szervezett bűnözésbe (Mafia 1).
• Egy szicíliai bevándorló a börtön helyett az amerikai hadsereget választja, és a második világháború után Amerikába visszatérve tényleg rács mögé kerül, ahol beszervezik az egyik helyi maffiacsaládba (Mafia 2).
• Egy vietnámi veterán a hazatérése után belekeveredik egy hatalmas maffiaháborúba, amelyben vannak olaszok, írek, feketék, haitiak és dixie-k (Mafia 3).

Itt most egy Enzo nevű szegény bányászfiút alakítunk, aki szinte rabszolgaként dolgozik, és egy bányaomlás következtében két rivális család között találja magát. Amíg az előző játékokban igyekeztek alaposan felvezetni, hogy hősünk hogyan lesz része egyre inkább a szervezett bűnözésnek, és hogyan lépked az ottani ranglétrán, Enzo egyik pillanatban még túrja a ként a föld alatt, majd alig egy-két órával később már a helyi kiskirály lányával enyeleg, hogy egymagában küldjék el leszámolni a rivális családdal. A gyönyörű szicíliai táj, építészek és ruhák ellenére már itt elveszít szinte mindent a játék a védjegyévé váló realisztikusságból, és sajnos a sztori többi része is olyan, mintha egy gengszterfilmes kliségyűjteményből ollózták volna össze.

A Mafia 4-nek ugyanis még csak nem is az a legnagyobb baja, hogy lineáris és voltaképpen semmi újat nem csinál. Nem, a legnagyobb bűne az, hogy rém unalmas. Olyan 6–7 óra játék után azt éreztem, hogy mintha még mindig csak valami felvezetőt játszanék, miközben egy pillanatig sem érdekel sem Enzo, sem a többi karakter, és igazából követni sem tudom már, hogy melyik olasz akcentus melyik karakterből szól. Konkrétan a játék első harmada alig áll másból, mint hogy sofőrként fuvarozgatok mindenféle figurákat, akik totál érdektelen anekdotákkal fárasztanak, vagy lóháton ügetve flörtölgetek egy lánnyal, aki teljesen úgy néz ki, mint Isabela a Dragon Age 2-ből. Tisztán emlékszem, hogy az első Mafia-játékban az első küldetéseknél még csak fenyegetőzni, behajtani vagy verekedni kell, és csak szép lassan válunk fegyveres bűnözővé, aki aztán majd bankot rabol.

Itt a kénbányából szinte azonnal ott találjuk magunkat, hogy a helyi don kérésére voltaképpen teljesen egyedül kell betörnünk a nagy rivális főhadiszállására. Nem a maffiafőnök jobbkeze és más katonák, hanem a csóri bányászgyerek, aki pár nappal ezelőtt még kormányt sem fogott a kezében, nemhogy fegyvert. Egy bizonyos ponton eljutottam ráadásul oda, hogy nekem semmi kedvem ezt a játékot végigvinni. Még úgy sem, hogy tényleg ledarálható 13 óra alatt a lényegi rész. A játékmenet ugyanis általában a következő:

• menjél el kocsival vagy lóval A-ból B-be, eközben valakik folyamatosan beszélnek hozzád, de ezek a dialógusok se nem viccesek, se nem mélyek, és egyáltalán nem jók arra, hogy bármilyen karaktert közel hozzanak;
• ezután nagyon lassan sétálva követünk valakit, aki vázolja az éppen aktuális helyzetet;
• majd lopakodnunk kell egészen addig, amíg le nem bukunk, és ha a játék engedi, kezdődhet a lövöldözés;
• hogy a vége szinte mindig késelésbe meg bicskázásba torkolljon.

Utóbbi nem vicc, a játék fontos része az, hogy egy az egy elleni késpárbajokon veszünk részt, amelynek a szórakoztató ereje nagyjából a harmadik alkalomnál végleg megszűnik, és repetitív nyűg lesz belőle. A készítők viszont ezt valamiért nem így látták, ezért még a legutolsó küldetés legutolsó felvonása is az, hogy egy 80 éves maffiafőnökkel nekiállunk összeszurkálni egymást. Ez a szurkálás pedig csak annyiban különbözik egy egyszerű quick time eventtől, hogy nincsenek a képernyőre írva, hogy épp melyik gombot kell nyomni. Döbbenetesen unalmas, súlytalan és fantáziátlan az egész.

De még ez is beleférne, ha nem érezném nyűgnek a játék minden más részét. Autót vezetni és versenyezni jó, de az első Mafia egyik védjegyének számító, realisztikus autóroncsolódás olyannyira hiányzik, hogy szinte egy karcolást nem látni a kocsinkon, ha 50-nel belehajtunk egy sziklafalba. A lövöldözés a már ezerszer lerágott módszert követi, vagyis fedezékek között mozogva, nem túl sok fajta lőfegyver közül válogatva irtjuk a nem túl okos ellenfelet. A lopakodás pedig már a Mafia 3-ban is fárasztó volt, de amíg ott mégis csak egy vietnámi veteránt láttunk vadászkéssel, itt egy nyeszlett bányászfiú fojtogat a sötétben full vakon nézelődő maffiózókat, hogy aztán törpejárásban jusson el a következő célig.

Nincs egyetlenegy olyan részlete sem az új Mafiának, amit ne láttunk volna már korábban jobban, élvezhetőbben más játékokban.

Szicília, te csalódás

Hiába az elképesztő környezet, ha közben szinte semmi közünk hozzá. A kis olasz falucskák, a köves földutak és más érdekes helyszínek mind csak díszlet, igazából alig tudunk velük interakcióba lépni. A készítők bejelentették ugyan, hogy később kiadnak egy korábbi játékokból ismert Free Ride módot, amivel a játék vége után megnyílik és szabadon bejárhatóvá válik a térkép, de meglepne, ha erre tömegek lennének még kíváncsiak.

Érezhető, hogy valahol igenis van lelke a játéknak és a csehek ismét nagyon alaposan utánajártak annak, hogyan tudnak egy idegen helyet igazán autentikussá tenni, de akkor már inkább feltúrom az internetet régi olasz gengszterfilmek után. Enzo és a Torrisi família története az ég egy adta világon nem ad semmi olyat, amit ne láttunk volna ezerszer, és bevallom, az öreg maffiafőnökön kívül, egy karakter nevét nem tudnám visszaidézni a játékból. Őt is csak azért, mert pont olyan hangon beszél, mint Don Corleone, ami annyira elhasznált klisé már évtizedek óta, hogy hangosan felröhögtem, amikor először meghallottam a hangját. Itt jegyzem meg, hogy a szicíliai szinkron abszolút élvezhető, de a párbeszédek ettől még tartalmilag nem lesznek jobbak.

Az is nagy baj, hogy amikor végre kezdene beindulni a játék, akkor egyszerűen véget ér. Két-három küldetés volt összesen, amelyek tényleg valamennyire izgalmasak, de ezek szinte mind a sztori utolsó harmadában találhatók, ahol már szinte szenvedés volt folytatni mindent. Egy regénynél sem szerencsés, ha csak a vége élvezhető, mert odáig a többség el sem jut.

Egyszerűen kevés a Mafia: Old Country 2025-ben. Az olcsóbb árképzés szimpatikus húzás volt a forgalmazótól, de igazából ők is tudhatták, hogy ez erős túlzással is csak egy bántóan közepes játék, ami jóval kevesebbet ad a játékosnak, mint eddig bármelyik Mafia. Sajnos viszont az van, hogy amíg a Mafia 3 egyhangúságán segített a hangulat, a Mafia 4 döbbenetesen unalmas történetvezetésén, fantáziátlan küldetésein és jellegtelen karakterein nem segít, hogy olyan szicíliaira sikerült a végeredmény, amennyire csak lehetett. Benne van a pakliban, hogy ezzel jó időre lőttek a Mafiának mint franchise-nak, és lehet, hogy ez nem is baj.

Az eredeti játékért felelős fejlesztők túlnyomó része már rég mást csinál, ezért sosem lesz már olyan Mafia-játék, mint az előzők. Újítani a Hangar 13 pedig semmit nem tudott, és hiába van egyre kevesebb ilyen típusú játék manapság, ennél még mindig jobb, ha elővesszük a már 12 éves GTA 5-öt, és megyünk vele még egy kört. Lehet, hogy nem olyan valósághű Michael De Santa története, mint a napfényben szárított paradicsomszósz egy szicíliai deszkán, de legalább ott tényleg jól megírt karakterekkel csinálhattunk egy rakás őrültséget, nem pedig a fejünket fogjuk az ezredik késpárbaj előtt, amit igazából nem is tudjuk, hogy kivel vívunk. És sajnos már nem is érdekel.