Ma már nem szexi a zenekarozás

Az indie zene egyértelműen a 2010-es években élte az aranykorát, amikor a londoni Camden füstös klubjai hétről hétre megteltek Martens-bakancsos, túlméretezett bőrdzsekis fiatalokkal, a színpadon pedig jobbnál jobb zenekarok adták egymásnak a mikrofont. A Wolf Alice együttes is innen, ebből a közegből és időszakból indult. A kezdeti camdeni fellépések után gyorsan elkezdtek felfelé lépkedni a ranglétrán, 2015-re már egy önálló nagylemezzel jelentkeztek, aminek a My Love Is Cool lett a címe. A legtöbben valószínűleg mégis a 2017-es slágerük, a Don't Delete the Kissesről miatt emlékeznek rájuk. A dal klipje magába foglalja azt a gondtalan életérzést, amit sokan az indie zenéhez társítanak.

Ezek az idők minden tekintetben elmúltak: a közösségi média és az általuk megváltozó fogyasztási szokások teljesen átalakították a popzenét, ami ma már hatalmas gépezetként okádja magából a szólóelőadókat. A popsztárok mögött több tucat főből álló menedzsmentek állnak, amik azon fáradoznak, hogy komplett arculatot adjanak az előadónak. Miközben a világ elment ebbe az irányba, ezzel párhuzamosan háttérbe szorultak a klasszikus értelemben vett zenekarok. Ilyen környezetben tudott releváns maradni a londoni indie-hullámot jó ütemben elcsípő Wolf Alice. Idén augusztusban már a negyedik albumukat adták ki The Clearing címmel, illetve nagyobb kiadóhoz szerződtek: idéntől már a Columbia Records segíti a megjelenéseiket.

Az együttes két tagjával, a frontember Ellie Rowsell énekessel és Theo Ellis basszusgitárossal beszélgettünk a zeneipar átalakulásáról, az új lemezükről, és arról, hogyan érinti a zenekart, hogy mindannyian beléptek a harmincas éveikbe. Az is szóba került, hogyan hatott rájuk a Beatles: Get Back dokumentumfilmje és hogy miért nem kedvez a mai világ a zenekaroknak.

Több, mint egy évtizede vagytok a zeneiparban, mi változott leginkább a Wolf Alice működésében a debütálásotok óta?

Theo Ellis: Azt hiszem, a négyünk közötti dinamika egyáltalán nem változott, ami talán furcsa is. Büszkék vagyunk arra, ha van egy ötletünk, amit be kell vinni a stúdióba vagy a színpadra, akkor azt nagyon gyorsan meg tudjuk valósítani. Ha egy ötlet kipattan a fejünkből, úgy vagyunk vele, hogy csináljuk meg a lehető legjobb módon, mert mindannyiunkban megvan a képesség az alkotásra. Ez hülyén hangozhat, de ez a pont akkor jön el, amikor valaki egyre többet és egyre jobban játszik a hangszerén. A Wolf Alice pontosan az a zenekar, amiről mindig is álmodoztam gyerekként, hogy ilyen együttesben szeretnék zenélni, úgyhogy elég menő, hogy ez összejött.

Az augusztus végén megjelent albumotok, a The Clearing, ezt már nem a Dirty Hit lemezkiadónál írtátok, hanem egy nagyobb kiadóhoz, a Columbia Recordhoz szerződtetek. Hogyan befolyásolta ez a zenekar eszköztárát, és a dalszerzési folyamatot?

Ellie Rowsell: Ezek a környezetbeli változások nem igazán hatnak az írás folyamatára. Persze természetes, ha nagy kiadónál vagy, akkor sokkal több eszköz áll rendelkezésre. Nagy bízott bennünk a Columbia Records, és megengedték, hogy elmenjünk a végletekig az új lemezzel, és azt is, hogy privát módon dolgozzunk a producerünkkel, Greg Kurstinnel (kilencszeres Grammy-díjas producer, aki dolgozott együtt Miley Cyrussal és Halsey-val is – a szerk.) ami nagy kiváltság volt. A Dirty Hit iránt sem vagyunk rossz szájízzel, nem váltunk el rosszul, nagyon szeretjük az ottani embereket, és hálásak vagyunk nekik, mert általuk jutottunk el idáig. Az egyszerű oka a váltásnak, hogy most már szélesebb körben adhatjuk ki a zenénket. Erősebb így a hátországunk, mert egy nagy vállalkozás van mögöttünk, amin rengeteg ember dolgozik, jól esik, hogy ennyien bíznak a művészetünkben.

Ellie, említetted egy interjúban, hogy nagy hatással volt rád Peter Jackson Beatlesről szóló dokumentumfilmje, mesélsz arról, hogyan inspirált téged?

Ellie Rowsell: Egyszerűen csak élveztem nézni azt a csapatot, akik annyira híresek, hogy elfelejted, hogy egyáltalán emberek, inkább olyanok, mintha rajzfilmfigurák lennének. Ez a négy ikonikus, csodálatos zenész csak ül egy szobában és együtt alkotnak. Négy stréber, akik jól érzik magukat és dalokat írnak olyan lányokról, akiket kedvelnek. Azt gondoltam, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Én is zenélhetnék a strébereimmel. Ez a film eszembe juttatta, hogy nincs bevált képlet a zeneszerzésre, csak bemész egy szobába a barátaiddal és csinálsz néhány dalt, ennyi az egész.

Hogyan foglalnátok össze a The Clearing lemez alkotói folyamatát?

Theo Ellis: A koncepció az volt, hogy egymás erősségeire építsünk, ne csak úgy a falhoz dobáljunk mindent, legyünk megfontoltabbak és tömörebbek a dalok terén. Legyünk kicsit játékosabbak és vidámabbak. Imádjuk a pop- és a rockzenét, ezért gyakran úgy csináltuk, hogy kiadtunk egy popdalt, és ezt követte egy rockdal. Ezúttal azt akartuk elérni, hogy a popzenéink úgy hassanak, mintha azokat egy rockzenekar írta volna.

Ellie, az új lemezen a hangod erőteljesebb, mint valaha. Több dalnál is meglepődtem, hogy milyen rekedtes hangod tud lenni, illetve sokkal jobban előtérben volt a hangod a lemezen, mint bármelyik anyagnál. Ezt te is így érzed?

Ellie Rowsell: Le voltam nyűgözve az album írásánál attól, hogy minden társam a zenekarban egyre jobb és jobb a hangszerével. Ez pedig nem minden zenekarban evidens, hogy a zenész fejlődni akar a saját hangszerén. Úgy is leélhetsz egy életet, hogy senkit sem nyűgöztél le a játékoddal.

Az éneklést nehéz gyakorolni, mert tök lúzernek érzed magad, miközben épp a szobádban énekelgetsz. Pedig teljesen normális újra és újra átmenni zongorával az énekes részeiden. Persze, ha tanárral csinálja ezt az ember, már nem is annyira kínos. Én most fedeztem fel, milyen jó móka egyedül is gyakorolni a részeimet, jó kaland volt, és sokat jelent, hogy te is észrevetted, mennyivel erőteljesebben szól a hangom ezen a lemezen.

A The Clearing több dala is azzal foglalkozik, hogy beléptetek a harmincas éveitekbe, a Rolling Stone-nak és a Guardiannek is meséltetek erről, hogyan élitek meg ezt?

Ellie Rowsell: Az öregedés kiváltság, bárcsak fizikailag ne történne meg. Csak viccelek, tényleg csodálatos dolog ez a folyamat. Nagyon érdekes, mert csomó ember nekem esik, hogy „egyáltalán miért beszélsz öregedésről? Nem vagy öreg”, de közben mindig idősebb vagy a tegnapi énednél. Mindig meg tud lepni mennyivel másképp érzem magam bizonyos élethelyzetekben, mint mondjuk egy éve. Művészként pedig nem úgy érzékeled az időt, mint bárki más, te is említetted, hogy már egy évtizede vagyunk a zeneiparban, én ezt úgy látom, hogy de közben csak négy albumot adtunk ki. Néha azon tűnődöm, tulajdonítanánk-e egyáltalán jelentőséget az öregedésnek, ha nem beszélnénk róla ennyit.

Sok feltáratlan téma van még a zeneiparban, ilyen az idő múlása is. Nagyon érdekelne, ha egy férfi meglátásai lennének ezek az idő előrehaladásáról, akkor is öregedés címkét ragasztanának-e rá? Ha egy nő énekel ezekről a megélésekről, egyből azt gondolják az emberek, hogy ó, ez arról szól, hogy öregszik. A zeneiparban valahogy mindig is féltek arról beszélni, ami másról szól, mint a huszas éveid.

Romantizálják a felnövést, romantizálják, hogy milyen fiatalnak, vadnak, vagy depressziósnak lenni, de a harmincas évekről nem énekelnek a zeneiparban. Az irodalomban persze ez más, de ott alapból minden szuper romantikus.

Theo Ellis: Szerintem természetes velejárója az idősödésnek, hogy lelassulsz, és számomra ez a kulcs. De nem negatív a lelassulás, csak befogadod a dolgokat. Régebben a média úgy viszonyult a korhoz, ha betöltötted a húszat, akkor onnantól max huszonnyolc évesnek mondhatod magad, de ez a teteje, ennél idősebbé nem válhatsz. Ez őrület. Szerintem ez most valamiképpen változóban van, ma már iszonyatosan kellemetlen hazudni a korodról, nem is olyan régen ez még teljesen normális dolog volt. A lemez dalai is az elfogadásról és a felfedezésről szólnak: el kell fogadnod, hogy hány éves vagy, és hogyan érzed magad. Nem szabad ettől visszariadni, mert akkor történnek a rossz dolgok. Tehát mindannyian izgatottak vagyunk attól, hogy mivé formál minket az öregedés.

Ellie, van egy dal a lemezen, a Play It Out, aminek a szövegével sok nő tud azonosulni, arról énekelsz benne, mi történik akkor, ha már nem lesz képes a tested arra, hogy gyereket szülj. Ráadásul a dal hangszerelése nagyon szép, a zongorajáték egy esti altatóhoz hasonlít. Mesélsz arról, milyen volt megírni ezt a dalt?

Ellie Rowsell: Ahogy elkezdtem arról mesélni a barátnőimnek, milyen érzés betölteni a harmincat, úgy arról is elkezdtünk beszélni, hogyan viszonyulunk az anyasághoz, ez valahogy kéz a kézben jár azzal, hogy töprengek a harmincas éveimen. Természetesnek éreztem, hogy dalban is meséljek erről az érzésről. Lassan írtam meg, mert ismerkedtem a zongorával, úgyhogy nem jött egyből, időbe telt, mire megírtam a szöveget, de nem siettem sehova, örülök, hogy összeért.

Legfrissebb klipetek, a Just Two Girls néhány hete jelent meg, ráadásul Lucy Boynton színésznővel forgattatok, aki a valaha volt egyik legjobb indie filmben, a Sing Streetben szerepelt. Mi volt a klip koncepciója, milyen volt Boyntonnal dolgozni?

Ellie Rowsell: Lucy Boyntont megkerestük, ő pedig nagyon nyitott volt. A koncepciót maga a dalszöveg adta, ami elég egyértelmű, hogy miről szól: a barátságról. Nyilvánvaló volt, hogy a klipben is két lány barátságára helyezzük a hangsúlyt, a rendezőnk, Colin elbűvölő képekben mutatta be, hogy hogyan áll meg a világ két barátnő körül, ha együtt töltenek időt, és jól érzik magukat.

Több interjúban meséltek arról, hogy amikor a 2010-es évek elején kezdtétek a zenei pályafutásotokat, akkor London kedvező klubszíntere miatt sokkal könnyebb volt bekerülni a köztudatba. Manapság pedig küszködnek a zenekarok, és nehezen is kapnak teret az új együttesek. Milyen okok állhatnak a változások hátterében?

Ellie Rowsell: Őszintén, egyáltalán nem fizet jól, ha dalokat adsz ki, a streaming létezése óta pedig még inkább bebizonyosodott, hogy mennyire nem kifizetődő, ha kiadsz egy teljes lemezt. Természetes, hogy egyre több szólóénekest láthatunk, hiszen a zenekarozás ma már nem szexi. Egy zenekar sokszor négy vagy öt emberből áll, akik több hangszerrel és holmival utaznak, ez már eleve drágábbá teszi a turnézást. Nagyon nehéz ma már turnézni, az európai körutak különösen nehézzé váltak az olyan dolgok miatt, mint a Brexit vagy az infláció.

Azt hiszem, a Covid alatt méginkább trenddé vált, hogy az emberek egyedül zenélnek, mivel sok időt töltöttek egyedül. Mindezek mellett azt gondolom, hogy a gazdasági nehézségek ellenére, amiket mindenki érez, még mindig vannak nagyszerű zenekarok, és csodálatos, új előadók.

Theo Ellis: Mindig örömmel látjuk, ha egy zenekar a legjobb tudása szerint próbálkozik, mert ma ez nehéz terep. A legtöbb ember akit ismerek, hiába szerződött le egy nagy kiadóhoz, mellette van másik munkája is, mert nem tudnának megélni csak a zenélésből. Emiatt meg főleg szerencsésnek érezzük magunkat, hogy mi nem szorulunk másodállásra, és ezen a szinten tudjuk folytatni a zenélést. Ma tényleg nehéz zenésznek lenni, de zenekarban játszani meg főleg.