Na, most lett elegem a ***verzumokból

Szóval fontos tudni, hogy a Peacemaker – Békeharcos első évada még a DC Extended Universe (DCEU) része volt – amit nem hivatalosan Snyderverse-nek is neveznek a rajongók, mert több DCEU-filmet Zack Snyder rendezett –, ezzel szemben viszont a második évad már az újraindított DC Universe (DCU) része, amit nyugodtan nevezhetünk Gunnverse-nek is, mert a reboot kreatív kulcsembere James Gunn.

Fontos tudni? A nagy büdös frászt.

Film- és sorozatnéző vagyok, aki amúgy bírja a képregényt mint műfajt, legyen ennyi elég. Illetve: ennyinek elégnek kellene lenni. Az a baj, hogy a Marvel és a DC producereinek ennyi nem elég, ők RandomElőtagVerzumokban gondolkodnak és ezzel túl sokat várnak el a magamfajtától. Egy kritikát nemigen lehet elválasztani a szerzőjétől, úgyhogy elmagyarázom.

Egész jó képregénygyűjteményen van, de csupa olyan sztori található a polcomon, aminek van eleje, közepe, vége. Többnyire Vertigo- és Image- kiadványok plusz néhány kisebb független kiadó cuccai, de DC- és Marvel-termék legfeljebb mutatóban van nálam (tudom, a Vertigo is DC, de azért mégsem úgy). Pedig kedvelem például Pókembert mint karaktert, de a Pókember-képregényekről évtizedekkel ezelőtt leszoktam, mert túlságosan követhetetlen volt, ahogy Peter Parker felbukkant más szuperhősök kiadványaiban is, aztán meg már nem is Peter Parker volt Pókember. Én ennyire azért nem vagyok rajongó. Én csak egy jó történetet akarok, és amikor a mesét más franchise-okhoz kell igazítani, az a mesélés kárára megy.

A szuperhősfilmekkel már jó ideje ugyanilyen a viszonyom. A Bosszúállók: Végjátékig nagyjából követtem mindent, aztán kigyógyultam ebből a Stockholm-szindrómából. Nekem ne kelljen már három másik filmet megnéznem, hogy minden részletében értsek egy negyediket és „Ezt jelenti a stáblista utáni második jelenet” cikkeket olvasnom, hogy egy mellékszál teljes legyen. Olyan sztorit akarok, aminek van eleje, közepe, vége, és legyenek képesek az alkotók elmesélni azt egyetlen filmben vagy sorozatban.

A Peacemaker – Békeharcos napokban befejeződött második évada ilyen szempontból állatorvosi ló: remek példája annak, hogyan gyengíti a narratívát a verzumozás. És óriási bravúr, hogy az évad még így is különleges és szerethető tud lenni.

Az első évadhoz viszonylag fájdalommentes volt a felkészülés, csak egy filmet kellett megnézni a teljes élményhez, a Suicide Squad filmet. Persze, nem mindegy, melyiket: nem a 2016-os Suicide Squad – Öngyilkos osztagot, hanem a 2021-es The Suicide Squad – Az öngyilkos osztagot (kabaré, tényleg). A sorozatban James Gunn egyszerre tudott vicces és komoly hangot megütni és miközben az első évad cselekménye a szokásos módon arról szólt, hogy egy csapatnak meg kellett mentenie a Földet egy veszedelemtől, azért a forgatókönyv a karakterekkel is törődött. A címszereplő például tufa verőemberből árnyalt jellemmé vált, akinek a szuperhős mivolta legalább annyira jelent terhet, mint áldást.

Aztán a második évadban Gunn az egyik kezével adott, de a másikkal elvett. Amit adott, az egy még inkább karakterközpontú, intimebb történet. A konfliktus oka itt nem egy Földet fenyegető sokadik szupergonosz, hanem maga a főhős, Chris Smith alias Békeharcos, illetve kis csapata. Indításkor az előzmények után mindenki a sebeit nyalogatja és próbálja megtalálni a helyét egy olyan világban, ami nem elég hálás azért, hogy megmentették. Békeharcos például abban a kvantumkamrában időzik, ami az első évadban még csak egy jól kinéző, csúcstechnikás fészer volt, ahol a főhős neonáci apja a kütyüit tárolta. A folytatásban viszont kiderül, hogy a kvantumkamrát mások is használják, Békeharcos pedig ráakad egy másik univerzumra.

És igen, megint itt tartunk, párhuzamos valóságok ütközése, Multiverzum, satöbbi. Ez a toposz villámgyorsan lerágott csont lett a műfajban, mankó lusta forgatókönyvíróknak, csillámpor a fantáziahiány elfedésére. Engem már évekkel ezelőtt sem érdekelt, ha egyik Pókember találkozott egy másikkal a Pókverzumban vagy hogy Dr. Strange mit kavart a 616-os Földön és ez hogy befolyásolta a 838-as Földet. De Gunn megmutatja, hogy lehet ezt a toposzt jól is használni, mert akármelyik univerzumban játszódik is a cselekmény, a karakterekre koncentrál.

Chris Smith ugyanis egy olyan másik valóságba csöppen, ahol a családja harmóniában él ünnepelt hőscsapatként, sőt ahol egy olyan szerelem is kiteljesedhetne, amire az ő saját világában nincs sok esély. Az egész évad motorja az, hogy a főhős mit kezd ezzel a helyzettel és hogy miképp von be az egyre nagyobb katyvaszba mindenkit, akit kedvel. Gunn-nak, aki egyik epizód forgatókönyvét sem bízta másra, határozott víziója volt, amiben a párhuzamos univerzum alig több díszletnél, csupán egy lehetőség a címszereplő fejlődésére. A végeredmény parádés egyensúlyozás a humor és a dráma között, valamint egy esendőbb, megérthetőbb, szerethetőbb Békeharcos, akinek a változása a többiekre is hat.

A színészek meg is hálálják ezt a felállást, különösen John Cena, aki pankrátorból végképp színésszé vált ebben az évadban. De a többiekre sem lehet panasz a Békeharcos-csapatból, különösen Danielle Brooks jár be szép utat. Az újak közül pedig egy szuperhősfelügyelő szervezet ügynöke érdemel említést, akit az SNL-veterán Tim Meadows játszik.

Ezt adta tehát Gunn, amit pedig elvett, az a finálé, aminek baljós előjele volt, hogy a sztori egy pontján előkerült Lex Luthor Gunn idei Supermanjéből. Az addig kiváló, a zsáner csapdái között ügyesen manőverező évad az utolsó epizód második felére fókuszt vált és megfosztja a Békeharcost és a nézőt a katarzistól. Mindezt azért, mert Gunn-nak (és persze a producereknek) a rendes lezárásnál fontosabb volt, hogy a DCU következő alkotásait előkészítse és csupa olyan dolgot mutasson, amik más filmekben és sorozatokban nyernek majd valódi értelmet.

A Békeharcos innentől kezdve le van szarva, harmadik évadra nincs terv, és Gunn nyilatkozataiból az sejlik ki, hogy legfeljebb valami kis maszatolás lesz még a karakterekkel egy későbbi projekt mellékszálában, csak hogy szegény Chris Smith tényleg ne maradjon úgy, ahogy a második évad végén. „Most ez az egész a DCU jövőjéről szól” – összegezte a véleményét a fináléról James Gunn. Ha valamiért, ezért kellene a rajongóknak lángra gyújtaniuk az internetet, nem azért, mert a DCEU-s Igazság Ligája első évados cameóját lecserélték a második évadban a DCU-s Igazság Bandájára.

Pár év múlva persze ennek az egésznek nem lesz jelentősége, a DCU után jön majd egy DCU2 vagy DCEEU vagy bárhogy is fogják nevezni, és akkor a szemünk előtt épülő Gunnverse-t is zárójelbe teszi majd valaki. A Peacemaker – Békeharcos pedig még úgy is szórakoztató sorozat, ha az ember esetleg őrjöng a lezárásán. De megvolt a lehetősége, hogy kilógjon és ennél több legyen: hogy felülemelkedjen a szuperhősfilmek nyomorúságos sablonjain és egy olyan értékesebb alkotássá váljon, amit bármikor újra lehet nézni, ***verzumoktól függetlenül. Ezt maga az alkotó vette el tőle, és most már ez a szégyen is a Gunnverse része.

(A Peacemaker – Békeharcos az HBO Maxon elérhető.)