Egy időre felejtsük el a zenészlegendák megfilmesítését

Zenei legendák megfilmesítéséből már láthattunk jó párat az elmúlt pár évből (az Elvis, a Bohém rapszódia vagy a Teljes ismeretlen című film Bob Dylanről), a recept pedig majdnem minden esetben ugyanaz.

• Szüksége van a filmrendezőnek egy olyan zenei ikonra, aki mára már érinthetetlenné vált az emberek szemében, mert annyira tehetséges;
• kell hozzá egy olyan háttér sztori, amin keresztül látszik a zenészóriás esetlensége, mindennapi küzdelme, és az üzenet, hogy ő is csak egy közülünk, és ő is hétköznapi problémákkal küzd;
• és általában ezekben a filmekben szerepel egy dögös nő is bőrdzsekiben, aki többnyire a férfi motivációját szolgálja a filmben.

Így van ez a Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől című filmben is, ahol A mackóból ismert Jeremy Allen White játssza a sejtelmes, sokszor depresszióval küzdő, és az élet értelmét csak a zenében látó Bruce Springsteent.

A filmet Scott Cooper (Fekete mise, Ellenségek) rendezte, akinek produkciója annyiban mindenképpen eltér a már említett életrajzi filmektől, hogy az ismert előadó 1982-es albumának, a Nebraskának a keletkezését örökítette meg, elkerülve ezzel a Wikipédia-szerű történetmesélést, ami sajnos néha jellemző erre a műfajra. A lemez felvételeinek körülményei legendásak, Springsteen a New Jersey-i hálószobájában egy négysávos magnóval, az E Street Band közreműködése nélkül rögzítette a dalokat, így született meg a nyers, akusztikus lemez, amelyen Springsteen a gyerekkorával is szembe néz.

Springsteen gyerekkorának nehézségeit teátrális módon fekete-fehérben meséli el a rendező. Az elején kiderül, hogy a zenész meg kellett küzdenie iszákos apjával, aki édesanyja terhére volt, és neki kellett kiimádkoznia a kocsmából esténként.

Stephen Graham (A kamaszok, Blöff) alakítja a zenész apját, akinél szinte érezni lehet, hogy árad belőle a piaszag. Ahogy félelmet kelt a kis Bruce-ban, megértjük, miért kíséri el őt végig a rezignáltság és a depresszió zeneszerzői pályáján. A film a gyerekkora és a Nebraska lemezének alkotói folyamata között ugrál, tehát ahogy látjuk a filmben Springsteent, már túl van az első sikerein, sőt a kiégésein is.

Springsteen az első menedzserével, Mike Appellel a hetvenes évek elején találkozott, és az ő segítségével szerződött a Columbiához. Rockegyüttesével, az E Street Banddel 1973-tól már arénákat töltöttek meg, ekkor jelent meg bemutatkozó albumuk is Greetings From Asbury Park címmel. A film azonban rámutat arra, hogy Springsteen nagyon hamar kiégett az arénás koncertekkel járó stressztől.

Ez a bizonytalanság jól megjelenik a filmben is, Jeremy Allen White karaktere végig örlődik és szorong azon, hogy a sikeres zeneszerzői lét olyan kötelezettségekkel jár, mint az interjúk, turné, slágerek írása, és valamiféle imidzs megalkotása, majd ennek az eladása. Ez az érzés a film cselekményéből nem, inkább csak White játékából derül ki, nézőként semmit sem lehet megtudni Springsteen életéről azon kívül, hogy szorongó a természete, és párkapcsolataiban elkerülő kötődő (tehát fél a traumái miatt a mélyebb érzelmi kapcsolódásoktól) az apjánál látott viselkedési minták miatt.

A film szerelmi szála ettől függetlenül teljesen érthetetlen, nulla kémia van a két szereplő között, valószínűleg azért, mert egyáltalán nincs felépítve, hogy miért is csavarta el Springsteen fejét a dögös, kócos, szőke hajú pincérlány Faye, akit Odessa Young alakít. A filmben Springsteen egyik klubkoncertje után találkozik a pincérlánnyal, aki néhány perc kellemetlen flörtölés után csak azért is odaadja a számát a bőrdzsekiben szexin ácsorgó Springsteennek, annak ellenére, hogy a zenész világosan elmondja, nem lesz köztük semmi.

Majd néhány jelenettel később Faye ajtaja előtt megjelenik boci szemekkel Springsteen, hogy randira vigye a pincérnőt, akinek egyébként van egy kislánya is. A romantikus estén a zenész beszökteti a vidámparkba a nőt, akit lenyűgöz azzal, hogy éjszaka ráülhet egy műanyag lóra. Itt pedig elég kínos párbeszéd zajlik le kettőjük között, mire White megcsókolja Youngot, aki beletúrva a zenész hajába csak annyit mond, tudja, hogy hibát követ el.

Innentől pedig kezdetét veszi az éretlen huzavona Springsteen és a szerencsétlen pincérnő között, ahol a zenész gyakran eltűnik. Ilyenkor arra hivatkozik, hogy Faye az elejétől fogva tudta, milyen ember ő. Hogy milyen, az nem derül ki, talán ezért intézi el maga Faye is annyival a filmben, hogy maga is sejtette, kockázatos lesz anyakén egy ilyen elfoglalt zenésszel járni.

A filmben egyedül a menedzser szemszöge miatt tudhatunk meg többet Springsteenről, kettőjük kapcsolatán keresztül tudunk a zenésszel együttérezni. A menedzser, Jeremy Strong (A Trump-sztori, Úriemberek, Utódlás) végig higgadtan kezeli a zenész eszement ötleteit. Látszik rajta, hogy egyedül ő képes kapcsolódni az érzelmileg nehezen megközelíthető Springsteenhez, ő óvja meg mindenáron a művészetét a kiadóval szemben is. Amikor ketten szerepelnek a filmben, akkor látszanak Springsteen gyengeségei is, az apai elhanyagolásból fakadó önbizalomhiány, és a tettvágy, hogy valami tényleg értékeset csináljon.

Az album dalszerzési folyamata a filmben kimerül annyiban, hogy White tökéletesen belőtt séróval fetreng hol a kanapéján, hol a szőnyegén, miközben töpreng a Nebraska dalain. Az már feltáratlan marad, miért volt ekkora jelentősége a lemez megvalósításának azon túl, hogy a menedzser spórolásból azt javasolta, hogy a stúdióba már kész anyaggal érkezzen.

Strong karaktere szócsőként működik a történetben. A zenész személyiségének titkaira akkor derülhetne fény a nézőnek, amikor Strong az aggályait a lemez merészségéről és Springsteen addig szokatlan dalszerzéséről a feleségével osztja meg, de végül inkább csak az jön le az egészből, hogy Strong egyébként milyen jó színész, és mennyire elhisszük neki, hogy a szívén viseli a labilis Bruce-t.

Bár Stephen Graham a zenész apja szerepében nem sokszor tűnik fel a filmben, a produkció végén ez mégiscsak egy apa-fia kapcsolatot bemutató forgatókönyv. Kettőjük között egyébként történik egy megható feloldozás is, ami ugyan széppé teszi a filmet, de így még feleslegesebbé válik az életrajzi jelző: nem a képernyőn elmesélt történet alapján rakhatja össze a néző, hogy milyen ember és művész valójában Springsteen, hanem stáblista előtti kiírásokból, egyes színészek játékából és pár apróbb momentumból, miközben maga a forgatókönyv egyáltalán nem tud ezzel az emberrel rendesen mit kezdeni.

A Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől film a casting alapján ígéretesen indult, de a végén csak kapargatja a felszínt azzal kapcsolatban, hogy Bruce Springsteen miért is szenvedett ennyire a sikertől, és mitől tartott ennyire. Ezen pedig Jeremy Allen White amúgy meggyőző alakítása sem segített.

Egy időre lehet, hogy el kéne felejtenie a rendezőknek, hogy zenészlegendák életét filmesítsék meg aktuális, nagy népszerűségnek örvendő színészekkel, mert bár remek alakításokat láthatunk, és valóban az utolsó mimikáig leveszik a zenészek gesztusait a színészek, de közben ez a film (és még más többi hasonló) nem ad semmit a nézőknek pláne úgy, hogy a megszokott recept is nagyon unalmassá vált már.

Egy életet nem lehet belesűríteni két órába.