A Carson Coma kibújt a skatulyából

Volt idő, amikor a magyar jobboldal régi jelszavaként köztudatba égett „Isten, haza, család” szlogen a Horthy-korszak, majd a Független Kisgazdapárt ideológiai mantrája volt. Aztán magáévá tette a Fidesz, ami több mint egy évtizede ezen a szentháromságon keresztül határozza meg az identitását és kultúrpolitikáját. Ezt a szlogent szerzi vissza és formálja saját képére a november 28-án új lemezzel jelentkező Carson Coma. A zenekar ezzel a mottóval, sőt egyenesen azzal a felütéssel indítja a Purgatóriumot, hogy szerintük Isten nem létezik, de lenne olyan helyzet (például egy halálközeli repülőút), amikor fohászkodnának hozzá. Nem mellesleg Héra Barnabásnak, a dal szerzőjének elmondása szerint nem a hittan, a Biblia vagy a szokásos istenkép, hanem ez a szlogen ugrik be, ha Isten szóba kerül – ez van, ha 27 éve Magyarországon élsz.

Annak a pártnak a szájából veszik ki ezt a szlogent, amely az elmúlt 3-4 évben többször is keresztre feszítette a Carson Comát hazaárulásért, és aminek egyik prominens véleményvezére simán lehülyefaszozta a frontembert, aki a Szigeten szúrt oda a homofób hatalomnak a pólójával. Mindez még a mocskosfidesz summer előtt történt, tehát a zenekar már akkor összetűzésbe került a hatalommal, amikor még a popelőadók közül kevesen fogalmaztak meg nyílt kritikát a kormánnyal szemben.

Volt már a Carson Comának utolsó pillanatban lemondott brüsszeli fellépése Fekete Giorgio kecskeméti kifakadása (idézem: Milyen kibaszott ország ez?) miatt, daluk amiben zsarnok apaként ábrázolták a miniszterelnököt, és volt Feldobom a követ is, benne Orbán Viktor nevének direkt kicenzúrázásával. Meg ilyen és ilyen reakciók Szentkirályi Alexandra csomagtartós agymenésére, illetve az azóta parkolópályára tett ellehetetlenítési törvényre.

A 11 dalos Purgatórium gerincét mégsem a rendszerellenes kiállások, és nem is annyira a társadalomkritika adja, és ez üdítő. A cím is sokatmondó: azért nem olyan jó itt, mint a paradicsomban, de annyira nem is szar, hogy pokolnak hívjuk, és egyszer még talán eljöhet a mennyek országa. Maradnánk, de mennénk is (lásd a címadó dalt), ugyanazok közt az érzések közt libikókázunk egyszer élettel telve, egyszer az életet utálva, hol menekülve egy kapcsolat elől, hol menedéket keresve egy kapcsolatban. Bár vannak kifejezetten boldog és felszabadult pillanatok a lemezen, az összhatás keserédes, miközben az is érezhető, hogy a tagok a fény felé tartanak.

Egy rakás problémával a hátuk mögött most épp egész jól érzik magukat, és a mindannyiunkat összenyomó nagy egész helyett elkezdtek befelé figyelni a kinti világ helyett, és ezeket a tapasztalásokat gyúrták dalokká. Ahogy azt Fekete Giorgio a hvg360 interjújában kifejtette, már nem konkrétan arról akartak írni, hogy mik a problémák, hanem arról, hogy ők hogyan érzik magukat a korábban már olyan részletesen megénekelt problémáktól. Vagy úgy általában: hol tartanak épp az életben.

Ez több szájbarágós közéleti kiállástól is megment minket, nincs direkt politikai himnusz (helyette inkább a vegetáriánusoknak kedveskednek eggyel), de még olyan gesztus sem, mint az LMBTQ-közösséggel szolidaritást vállaló Pók volt 2021 márciusában. A Purgatóriumon sokkal inkább jól megírt dalok szerepelnek pár érzékeny zenész lelkiállapotáról, és mindez jobban is csúszik egy bindzsisztános nyár után, amikor – több, vagy inkább kevesebb sikerrel – mindenki görcsösen nagyot akart mondani arról, hogy mi a baj Magyarországon, és miért szar az élet.

Azért kell kis idő, míg a relatíve rövid, 36 perces Purgatórium felfedi az igazi értékeit. Sorrend szerint az első két dal a lemeznek megágyazó két single, az Isten, haza, család, illetve a nagy magyar popzenei generációváltás bosszúállóit – Krúbit és Beton.Hofit – felsorakoztató Purgatórium. Bár utóbbinál nagyobb fan service-t nehéz elképzelni, nem tudatos stratégia volt meghívni ezt a párost a dalra, Fekete szerint egymástól függetlenül mindketten ennek a demójára böktek rá, hogy szerepelnének benne.

Ezek még a Feldobom a követ, az Immunissá válunk, a Kék hullám kemping vagy a Frida Kahlo iskoláját követik több zúzással, sablonosabb dallammenettel és egyhangúbb refrénekkel. A tracklisten lejjebb haladva viszont új, puhább, muzikálisabb utak nyílnak, aminek két abszolút csúcsa a Rengeteg rossz közül a legjobb és a lemezt záró Pörgök – utóbbi egyszerre meleg ölelés és végzetes tőrszúrás a szívbe. Egyúttal párja is a korábbi lemezek szomorkás epilógusainak (Porszem, Nem a te dolgod), a bizonyíték arra, hogy a Carson Coma még mindig nagyon érti, hogyan kell pontot tenni egy album végére.

Régóta van egy olyan teóriám (ami nagyban táplálta is a korábbi fenntartásaimat a Carson Comával szemben), hogy Fekete Giorgióék ügyesen összegyúrtak maguknak egy nagyon sajátos dallamvezetést és pár dalstruktúrát, és ezt hasznosítják újra dalról dalra. Emiatt több számuk összefolyt a fejemben, és sokszor előre meg tudtam saccolni, hogy hova futnak ki a dalaik. Ezzel szakít most a Purgatórium, amin ha nem is értelmezi magát újra teljesen a zenekar, az új hangszerek és a bátrabb műfaji kísérletek friss lendületet adnak a hangzásnak. Ezúttal minden hangszert ők játszottak fel, és nem sessionzenészekkel dolgoztak, ahogy ők mondják, ez a leginkább DIY-lemezük eddig, a műhelymunka áldásos hatása pedig érezhető a dalokon.

Talán a Bokáig érő vízben (ez az a dal, amiben a lemez arculatát adó gyufamotívum is megjelenik) hangvétele áll legközelebb a 2023 júniusában kiadott IV hangzásához, ami még meglepően karcos, dühös és zúzós lemez volt, nem is emlékeztem, mennyire kevés azon a dallamosabb pillanat. Érződik, hogy a Carson Coma következetesen építi a diszkográfiáját, eltelt több mint két év a IV óta, az ötödik lemezükhöz pedig a tagok elmondása szerint több dalt írtak meg eddig, mint korábban bármikor. Nagy volt a merítés, és nem lett elsietve semmi, született is pár olyan emlékezetes szám, ami simán ott van 2025 legjobb magyar popzenéi között, és új korszakot nyit a zenekar életében.

Még úgy is, hogy a régi gyerekbetegségek továbbra is ott vannak a zenekar körül: a Carson Comától sosem állt távol egy pici cringe-faktor, sőt talán bele is mertek állni ebbe és felvállalták, hogy nem ők a legkeményebb, legkúlabb zenészek Magyarországon.

Talán épp ezért írtak most ironikus dalt a toxikus maszkulinitásról, amit elég rizikós úgy lehozni, hogy ne forduljon legalább egy kicsit kínosba. Fel-felszisszentem, amikor a Szegény öreg Tóth úr című countryparódiában gyors egymásutániban hangzanak el az elfbar, a toxikus maszkulinitás, a podcast és a Tubi szavak, egészen konkrétan az, hogy „A tévében is bemondták: csak páleszt nem Tubit, mert mi férfiak vagyunk és nem buzik”. A Szegény öreg Tóth úrban emellett Bródy János előtt hajt fejet a zenekar, akit azért hívtak a számhoz, mert a tagok szerettek volna egy slide gitár szólamot a dalba. Bródy húsz másodpercre énekesi szerepet is kap a fiktív Tóth urat a kocsmából kitessékelő csaposként. A kameó rövid, de önmagában aranyat ér, mintha egy meséből kilépő bölcs szólna hozzánk a tesztoszterontól fűtött tivornya végén. Korábban Kollár-Klemencz Lászlónak járt hasonló süvegelés a zenekartól, őt nem csak beleírták a Feldobom a követ dalszövegébe, hanem fel is léptek vele a Budapest Parkban a minifesztiváljukon.

Ehhez a vonalhoz tartozik a lemezen még a Horváth Áron jazzcimbalmossal közös, vicceskedő Rántott sajt is, ami a vegáknak már most himnusza lehet, mégis nehéz komolyan végighallgatni. Ez a felszín alatt egy szakítós dal, de Héra Barnabás szerint „bemutatja azt is, hogy milyen vegetáriánusként rendelni egy magyar csárdában”. A magyarságtudat és egy jó öreg jobber szlogen itt is kap egy csavart: „De mi vegetáriánusok vagyunk, nem turisták, szomorú magyarnak bús magyar rántott trappistát”. A hangzás kellemes, az ironizálgató hang kevésbé, így azzal nyugtatom magam, hogy két nagy kedvencem, az AJJ és a Mountain Goats is megengedne magának egy-egy ilyen húzást, csak angolul kevésbé fáj ilyen sorokat hallani.

És ez csak egy geg a sokból, visszatérő szerepjátékok és a nézőpontok közti gyakori váltás helyezi keretbe a Purgatóriumot. A Grund hierarchiája című dalban például még fociultrákat utánoz a vokál, a lemez végén pedig már a toxikus maszkulinitást kritizálják. Mintha a boomer vs. zoomer konfliktus lenne a lemez egyik fő témája, de valahogy mégis a valóságot eggyel szárazabban és életszerűbben leképező csupasz, intim pillanatok működnek jobban a lemezen. Mint a Kun Bálint szakítását feldolgozó, Indigóval közös Rengeteg rossz közül a legjobb, amely egy mindenki számára ismerős helyzetet ír le az utolsó szó kimondása utáni megbékélésről.

Egyértelműen felfedezhető több, a 60-as és 70-es évek magyar gitárzenei aranykorát idéző hatás a lemezen, de meglepő dolgok is eszembe jutottak a Purgatóriumot hallgatva. A Libikóka néhol például olyan, mintha egy Szabó Balázs Bandája dal lenne, és ez végképp nem szitokszó. Azt, hogy épp mennyire jó szériája van a zenekarnak, a Szemüveg egyszerű akkordmenete is igazolja, aminek papíron nem kéne ennyire működnie, mégis van benne valami extra íz. Ez a szám a Fleet Foxes klasszikusait idézi, és még azt is kihallani belőle, ahogy a midwest emo egyik legnagyobb alapművét keverik össze egy fagottszólóval.

Megkockáztatom, hogy a Purgatórium a leginkább passzoló élethelyzetben és a legtökéletesebb mélyponton talált meg, és ezért talált be nálam ezzel a lemezzel a zenekar annyi év ódzkodás után. A Purgatórium azt is bizonyítja, hogy a Carson Coma a 2020-as évek elején végbement magyar popzenei generációváltás egyik legnagyobb sikersztorija. Hét évvel a megalakulásuk után ott lebegett a kérdés, hogy mennyi lehet még ebben a projektben, vajon belesimul-e a Carson Coma abba a közönségkedvenc tinizenekari szerepbe, ami olyan népszerűvé tette – és kicsit dobozba is zárta – őket, vagy elkezdenek zeneileg kinyílni úgy, hogy közben nem mennek szembe a rajongói igényekkel sem. A Purgatóriummal a zenekar mintha érettebb korszakába lépett volna, ami után nem a pokol, hanem a mennybemenetel a következő lépés.

A Telex After lemezkritikáiban magyar és külföldi lemezmegjelenésekből válogatunk. A korábbi lemezkritikáink itt érhetők el.