A Fallout-sorozat a legjobb dolog, ami egy videójátékkal történhet

Évtizedeken át tartotta magát a mondás, hogy videójátékokból nem lehet jó filmeket csinálni, elég csak a műfaj leggyűlöltebb rendezőjét, Uwe Bollt megemlíteni. Viszont minél több év telt el az ezredforduló óta, annál nyilvánvalóbbá vált mindenkinek, hogy a videójátékok a zenéhez, a mozifilmekhez vagy a tévésorozatokhoz hasonlóan a szórakoztatóipar meghatározó produktumai. A 2020-as évekre pedig felnőtt egy olyan alkotói generáció, amelynek tagjai már kifejezetten értik a műfajt és azt, hogyan kell adaptálni azt, elég csak olyan kritikai sikerekre gondolni, mint az Arcane, a The Last of Us vagy olyan animációs kasszasikerek, mint a Minecraft, a Sonic vagy az Angry Birds – az animés hagyományokat követő produkciókról (Cyberpunk: Edgerunners, Castlevania) nem is beszélve. Azonban mind közül kiemelkedik a Fallout, ami a maga módján páratlan produkció, és a most véget ért második évad ezt még inkább bizonyítja.

Jövőre lesz 30 éve, hogy elindult a Fallout videójáték-sorozat, a posztapokaliptikus szerepjáték, amelynek az évek során számtalan folytatása és spinoffja készült. Az évtizedek során a franchise szép lassan az egyik legkarakteresebb videójátékos márkává vált, és amíg az első részekből „csak” pár százezreket adtak el, az utolsó igazán nagy megjelenés, a 2015-ös Fallout 4-ből már 25 millió példány fogyott. Elképesztően kitartó rajongói bázis alakult ki a franchise körül, amelynek fiktív világát youtuberek százai elemzik, így rámutatva arra, mennyire különleges a Fallout univerzuma.

A Fallout világa a 22–23. században játszódik egy olyan Földön, amelyet elpusztított az Egyesült Államok és Kína közti háború, miután a két fél atomot dobált egymásra. A játék alternatív történelme szerint a világ áram vagy olaj helyett az 1950-es években atomenergiára állt át, és olyannyira elterjedt a használata, hogy az autóktól a mozitermekig mindent atomenergia hajtott. Ez részben felgyorsította a technológiai fejlődést, részben elkorcsosította a nyugati társadalmakat, különösen az amerikait. Nem terjedt el a tranzisztortechnológia, nem jött el a digitális forradalom, és a nagy háborúig minden az atomenergiára épült. Az ezzel járó energiaéhség olyan gyorsan elfogyasztotta a bolygó tartalékait, hogy 2077-ben a világ két vezető nagyhatalma egymásnak esett. A nukleáris háború szabályosan legyalulta az Egyesült Államokat, és csak több száz évvel később indult újra az élet, javarészt olyan nagyon spéci bombabiztos óvóhelyeken, amilyeneket a Szilícium-völgy techoligarchái építenek mostanában. Biztató, nem?

Részben ezek az óvóhelyek, illetve ez az alternatív történelmi és gazdasági háttér adja a Fallout világának egyedi ízét. A felszínen ez is csak egy posztapokaliptikus világ, ahol egykori nagyvárosok romjain a radioaktivitástól mutálódott emberek és szörnyek között próbálnak szerencsétlen sorsú emberek tömegei túlélni valahogyan. A felszín alatt viszont

az egész Fallout brutális kritikája a radikális kapitalizmusnak, a túltolt amerikanizmusnak és annak, hogy mivé válhat a jövőnk, ha hagyjuk a megacégek mögött álló szociopata milliárdosokat az országok fejére nőni.

Ez így leírva nem véletlenül hasonlít nagyon a mostani világunkra, a Fallout csak annyiban különbözik ettől, hogy ott ezt a koncepciót eltolták a falig, és a gazdagok tényleg elpusztították a Földet.

Ez már önmagában izgalmas alaphelyzetet teremt, azonban van a Fallout-játékoknak egy másik nagy erősségük: a több idősíkon érzékeltethető, mégis egymáshoz kapcsolódó történetmesélés. Nyilván semmi újdonság nincs abban, hogy egy történetet nem csupán a jelenben lehet elmesélni, de a Falloutnak valahogy sikerült ezt az évek során egészen bravúros szintre emelni.

• A múltbeli szál a nukleáris pusztulás előtti kor, amikor még működött az amerikai civilizáció, mindent atommal hajtottak, és a megacégek irányítottak. A játékban erről a korról csak analóg nyomokból, egykori városrészek romjaiból és elbeszélésekből kapunk infókat, és minél több Fallouttal játszottunk, annál többet tudunk meg erről a világról.
• A jelen a posztapokalipszis, amikor teljesen új társadalmak nőttek ki az Egyesült Államok romjain. Ezeknek a frakcióknak saját történetük, vallásuk, ideológiájuk és motivációjuk van.
• És ott van harmadik szálként az a több száz spéci óvóhely, ahová emberek százai menekültek az atomháború elől, hogy aztán még az unokáik unokái is a föld alatt éljék le a komplett életüket, mielőtt valamelyik generáció kimerészkedik az új világba. Ők konzerválják a múlt társadalmát, amit aztán egy ponton belehelyeznek a jelen világába.

Ha ez így túl komplikált, képzeljük azt el, hogy vannak olyan sztorik, amelyek a múltban kezdődtek, az ilyen óvóhelyeken konzerválódtak, majd a posztapokaliptikus világban sikerült rá megoldást találni. Ez a leírva komplex, a játékokban mégis egyszerűen működő narratíva olyan egyedi történetvezetési lehetőséget ad a játékoknak, hogy a Fallout a nagyon kevés videójátékok egyike, ahol egy üresen álló viskónak a sivatag közepén pont annyira izgalmas lehet a története, mint kötelezően teljesítendő küldetéssel járó sztorinak.

Amikor az Amazon bejelentette, hogy készül a Fallout-sorozat, a rajongók okkal ijedtek meg. A Fallout-játékoknak nincs lineáris történetük, a sztorinak sokféleképpen vége lehet attól függően, hogyan dönt a játékos bizonyos helyzetekben. Így egy csomó esetben nincs konkrét kánon. Amíg a Last of Us egyszerűen adaptálta a játékok sztoriját, az Arcane pedig kibővítette a már létező világot, a Fallout-sorozat egy közel sem lineáris történetbe helyez egy új sztorit a kánonhoz igazodva.

A projekttel az Amazon Christopher Nolan öccsét és alkotótársát, Jonathan Nolant, illetve az ő feleségét és szintén alkotótársát, Lisa Joyt bízta meg, ami egy ilyen kaliberű produkciónál kézenfekvőnek tűnt. A Joy–Nolan-páros már bizonyított az HBO-nál a Westworlddel, amelynek első évada remek volt, és a második – de leginkább harmadik – évadtól brutális színvonalesés történt ugyan a produkcióban, azt nem lehet tőlük elvenni, hogy izgalmas világot kreáltak az eredeti, 1973-as western sci-fiből.

Joy és Nolan láthatóan nagyon értik, mi a Fallout lényege, ahogy azt is, hogy a mai világban már nem lehet a művészi szabadság oltárán teljesen újraértelmezni harmincéves franchise-okat. Már az első évadnál is érezni lehetett, hogy az alkotók nagyon alaposan megvizsgálták a Fallout világát, hogy minél hitelesebben adják vissza a hangulatát a játékból ismert zenéktől a videójátékok 3D modelljeiből készült kellékeken át a játékok sajátosan kegyetlen, mégis humoros hangvételéig. Ennyire hű adaptáció nemcsak a videójátékok, de úgy általában a hollywoodi szórakoztatóipar világában már-már párját ritkító, éppen ezért a Fallout-játékok rajongójaként én már azt sem tudom rendesen megállapítani, hogy laikusok mennyire élvezik, amit látnak. Mert én nagyon-nagyon.

Amíg az első évad jó felvezetése volt a világnak azzal, hogy bemutatta a múltat és a jelent Walton Goggins ghoulján, illetve az óvóhelyek világát Ella Purnell és Kyle MacLachlan karakterein keresztül, a második évad már sokkal merészebbet húzott: elvitte a történetet New Vegasba, a Fallout-játékok kultkedvencének, a Fallout: New Vegasnak a helyszínére. A New Vegas fontos a Fallout-történelemben, mert ezt nem a Bethesda, hanem az Obsidian készítette, és a hangulata, a humora, a színvilága és cselekménye eléggé elütött a többi Fallouttól. Éppen ezért lett akkora közönségkedvenc, hogy a rajongótábor egy része máig a legjobbak között emlegeti.

A második évad végén kijelenthetjük, hogy a készítők kikerültek majdnem minden csapdát, mert sikerült úgy tálalni a történetet, hogy azzal a videójáték többféle befejezése közül nem kellett egy konkrétat kikiáltani kánonnak, így voltaképpen a második évad végéig homály fedi, hogy mi történt Caesar légiójával, az Új-kaliforniai Köztársasággal, Mr. House-szal meg úgy általában New Vegasszal. De közben az évad ezer szállal kötődik a játékokból megismert világhoz, minden gusztustalan élőlény, jelmez, helyszín, fegyver vagy akár csak apró háttérzene jól felismerhető a videójátékokból, és bevallom, gyermeki lelkesedéssel mutogattam DiCaprióként a képernyőre minden alkalommal, amikor felismertem valami apró utalást a korábbi Falloutokból.

De ha leszedjük ezt a rajongói réteget a második évadról, akkor sem igazán tudok belekötni a semmibe. Az Amazon szerencsére rájött, hogy az első évaddal ellentétben nem szabad a komplett évadot egyben feltölteni, és igenis hagyni kell egy hetet az új részek között, hadd bogarásszon a Redditen az ember nyomok és utalások után. Erre szükség is van, mert nem elég, hogy a történet egyszerre ugrál a múlt, a jelen és a már megismert óvóhely cselekményei között, még a főhősök is több részre szakadtak, mindenki saját motivációval:

• Cooper (Goggins) még mindig a családját keresi;
• Hankről (MacLachlan) végre kiderül, hogy mi is a valódi célja Vegasban;
• Lucy (Purnell) természetesen megy az apja után;
• Maximus (Aaron Moten) próbálja megtalálni a helyét a Testvériségben;
• Norm (Moises Arias) és Stephanie (Annabel O’Hagan) pedig a bunkervilág hétköznapjait hivatott reprezentálni; illetve
• Macaulay Culkin (!!!) is feltűnik egy, a sorozat végére fontosnak tűnő szerepben.

Mr. House karakteréről pedig külön kell beszélni. A New Vegas videójáték központi karaktere esszenciális volt a minél hitelesebb adaptációhoz, és itt olyannyira nem lőttek mellé, hogy nem elég, hogy Justin Theroux személyében a tökéletes Robert House szerepelt minden alkalommal a képernyőn. Ha valaha lesz Fallout: New Vegas 2., akkor nem kérdés, ki legyen a 2019-ben elhunyt René Auberjonois utóda a szerepben. Theroux már-már komikusan hiteles a nyájas, de titokzatos kaszinótulajdonosként, és szinte bánom, hogy nem szerepelt még ennél is többet a történetben.

A sok visszaemlékezés ellenére nagyon konzisztens végig a cselekmény, még azt is meg merem kockáztatni, hogy sokkal könnyebben lehet követni a történéseket, mint az első évad esetében. Miután képbe hozott minket az első évad ezzel a világgal, valahogy sokkal befogadhatóbb az első részek road movie-s történetvezetése, hogy rendre egy-két karakter lassú haladásán keresztül ismerjük meg az új környezetet, miközben az atomháború előtti világról sokkal többet tudunk meg, mint eddig.

Walton Goggins továbbra is nagyon menő élőhalott cowboyként. De tényleg, néha azon kaptam magam, hogy órákig el tudnám nézni, ahogy a poros Mojave-sivatagban közeledik felém lassú léptekkel cowboykalapban, miközben a csípőjén meg-megmozdul egy indokolatlanul nagy shotgunnak látszó pisztoly. A tévétörténelemből nagyon kevés olyan nem emberi karaktert tudnék mondani, akinek a jelenléte ennyire fontos, de Cooper Howard nélkül a Fallout inkább egy viccesen véres posztapokaliptikus kalandfilm, és nem egy meglepően mély dráma lenne. Howard szent célja változatlan, miközben folyamatosan küzd az érzéketlen ghoul renegát és az egykori emberi mivoltával, amire egyre nagyobb hatással van alkalmi párja, a bunkervilág naivitását részről részre levetkőző Lucy (Ella Purnell).

Lucy és Cooper párosa remekül kiegészíti nemcsak egymást, hanem a Fallout két jellegzetes tónusát is, mert ez a világ nyomasztó, veszélyes és már-már élhetetlen, de közben mégis van benne némi naiv reménykedés és rengeteg humor. Cooper Lucyt így a túlélésre tanítja, Lucy pedig láthatatlanul az emberi érzéseket próbálja kihozni élőhalott partneréből. Hasonlóan izgalmas karakterfejlődésen esik át Maximus is, akit én az első évadban nem annyira szerettem, mert nem tudtam eldönteni, hogy a készítők őt tényleg ennyire agyalágyult idiótának akarták megalkotni, vagy csak a színészből süt valami ostobaság. A második évadra viszont világossá válik, hogy tényleg nem kell minden hősnek okosnak lennie és jó döntéseket hoznia, a Fallout világában egy rossz döntés nem feltétlenül jelenti a történet végét. Ahogy a videójátékokban sem, ugyebár.

Az is sokat dob a sorozaton, hogy remekül néz ki, a megépített díszletek baromi sokat hozzátesznek a részek hangulatához. A Fallout egyszerre a legjobb videójátékos sorozat, a legjobb metamodern történetvezetési technika streamingen, és még hű is az alapművekhez, parádés a castingja és a végén olyan szinten összeér majdnem minden történetszál, hogy az évadzáró utolsó fél órájában már csak tátott szájjal bámultam a képernyőt.

Az Amazon aranyat talált a Fallouttal, és az sem véletlen, hogy a sorozat óta brutálisan megnőtt az aktív játékosok száma is Steamen, így a Microsoft alá tartozó Bethesdának is sürgősen ki kéne találnia valamit, hogyan tudná meglovagolni ezt a trendet, mert a Fallout 4. már 11 éve kijött, és egyelőre semmi hír a folytatásról. Bár addig a többség valószínűleg bőven beéri a sorozattal, ha az ennyire ötletes, kreatív és autentikus marad.

A Fallout mindkét évada elérhető az Amazon Prime-on.