Ha száz ilyen közösség lenne, a budapesti fák meg lennének mentve

Hétfő este jó húsz perccel hamarabb már ott vagyok a megbeszélt helyszínen, a Gellért-hegyen lévő Búsuló Juhász étteremnél. Egy teremtett lélek sincs még ott, ezért sétára indulok a sárgára száradt fűben és Miyawaki-erdőkhöz hasonló, egymáshoz közel ültetett facsemete-csoportokat vizslatok. Jó néhány már megadta magát az aszálynak, elszáradt ágak, földre hullt falevelek mutatják be szemléletesen, hogy hiába esett Budapesten augusztus elején 8-15 milliméter eső, még mindig közepesen súlyos az aszály a főváros budai oldalán. A pesti oldalon még rosszabb a helyzet, ott nagy területen piroslik a HungaroMet aszálytérképe.

Ha száz Attilánk lenne, meg lennénk mentve

Más budapesti helyszínekhez képest itt azonban van egy nagy különbség, a fiatal fák tányérjában zölden virít a fű, a földjük nem repedezett és szikkadt, hanem finoman porlik, és még az elszáradt fák sem haltak meg teljesen, néhány a tövéről újra kihajtott. Mindez azoknak a helyi lakosoknak köszönhető, akik június elejétől teljesen maguktól kezdték el locsolni a facsemetéket – még jóval azelőtt, hogy a Fővárosi Önkormányzat, a Főkert, a 10 millió Fa és a beeco meghirdette volna az Önkéntes Vízadó programot és a Locsolakomákat. (Előbbiről itt, utóbbiról itt olvashat riportot.)

Az étterem elé egyre-másra érkeznek az emberek, a pár éves totyogóstól az idősekig mindenki kezében van locsolókanna. Riportalanyom, Orbán Attila azonban egyelőre sehol, ezt annak ellenére tudom, hogy nem tudok mindenkinek bemutatkozni. Cserna Hajnalka, a Főkert Gellért-hegyi üzemének vezetője ugyanis a múltkori Locsolakomán részletesen leírta őt nekem: középkorú férfi egy fekete dzsippel, aminek a hátuljában egy 300 literes víztartály van, és abból öntözi rendszeresen a hegy lejtőjére tavasszal, a nemzeti faültetés napján elültetett nagyjából 180-190 csemetét, köztük virágos kőrist, mezei és korai juhart, mogyorót, galagonyát, kecskerágót, vadalmát és vadkörtét.

Ők is igyekeznek hetente egyszer végiglocsolni a fákat, de mivel a Főkert Gellért-hegyi üzemének két kerület, a XI. és a XII. kerület zöldfelületeit is gondoznia kell, és erre mindössze nagyjából harminc emberük van, Cserna Hajnalka nagyon örül annak, hogy a helyi lakók összefogtak, és mostanra egy igazi locsolóközösség alakult ki ott, de mint mondta, közülük is kiemelkedik Orbán Attila. Az ő buzgalmát és lelkiismeretességét látva még azt is megengedte neki, hogy napközben behajtson a Főkert telephelyére vizet tankolni, estére pedig kulcsot kapott a Főkert nagynyomású talajcsapjaihoz, hogy abból töltse fel a víztartályát.

„Attila a leglelkesebb locsolónk, ha száz Attilánk lenne, meg lennénk mentve.”

Ezzel arra utalt Cserna Hajnalka, hogy sokakat azért riaszt el az önkéntes locsolás, mert egy fiatal fának 50 liter vízre van szüksége nagyjából öt naponta, ez azonban az átlagos 8 literes kannákkal számolva 6-7 fordulót jelent egy csap és egy fa között, ami akár 1-200 méterre is lehet egymástól. A víztartályos autóval azonban ezt a cipelési távolságot barátságos szintre lehet csökkenteni.

Közben jobbról megérkezik Attila, ezt onnan veszem észre, hogy a várakozó, mostanra kb. két tucat ember szinte mind elindul az út másik oldalára. Miután Attila kiszáll a dzsipből két kisgyerek társaságában, azonnal belecsap: „Június közepe volt, amikor láttam, hogy emberek kannákkal, demizsonokkal, ásványvizes palackokban vagy félliteres tejfölös vödrökben cipelik fel a vizet a Ceruzás játszótérhez, de ilyen emelkedőn ez elég combos, és nem is tűnt túl hatékonynak. Informatikus mérnök vagyok, szóval szeretem a dolgokat a lehető legszakszerűbben csinálni, ezért addig kerestem, kutattam, amíg megtaláltam ezt a 300 literes tartályt, ami még épp befér az autómba, és gyorsan fel lehet vele tölteni a kannákat.”

Alig hallom, amit mond, akkora a gyerekzsivaj körülötte, mostanra ugyanis a kocsi környékét ellepik a locsolóközösség legkisebb tagjai, akik egymást spriccelik, miközben maguk töltik a vizet a kannákba. „A következő probléma az volt, hogy hol töltsem fel, a játszótéri kútban alig van nyomás, a Búsuló Juhászban megengedték, hogy rácsatlakozzak az ő vezetékükre, de majd megőszültem, mire 40 perc alatt lejött a 300 liter. Ekkor kerestem meg Cserna Hajnalkát, aki megmutatta, hol vannak a Főkert köztéren lévő talajcsapjai, amiből három és fél perc alatt töltődik fel a tartály.”

A víz zubog a kannákba, az első locsolók már megindultak a hegyre megitatni a facsemetéket, amikor megkérdezem Attilától, hogy tök jó ez a technikai újítás, meg nagyon szép az önkéntességnek ez a nagy volumenű példája, de mégis miért csinálja. „Azt hoztam otthonról, hogy szeretjük a természetet, meg általában úgy szoktam hozzáállni a dolgokhoz, hogy ha problémát látok, akkor az egyéni felelősségemet keresem, de én már csak a jó példát követtem, csak csatlakoztam a jó fejekhez, a fanatikus locsolókhoz, Eszterékhez”, mutat oldalra egy fiatal párra. Úgy tűnik, túl szerény hozzá, hogy magáról beszéljen, vagy legalábbis kapóra jön, hogy kiürül a tartály, ezért újra a dzsipbe vágódik, hogy felguruljon a hegyre feltölteni.

Gombkötő Eszter veszi át a szót: „A párom, Bálint vette észre futás közben, hogy kókadoznak a fák. Azt gondoltuk, biztos locsolja a Főkert, de aztán továbbra is kókadoztak, úgyhogy arra gondoltunk, ezt ki kéne valahogy hirdetni, hogy mindenki észrevegye. Bálint grafikus, szóval gyorsan elkészítette és kitette azt a plakátot a természetvédelmi területet jelző tábla alá, amin az áll, hogy aki erre jár, adjon vizet a fáknak, mert minden csepp víz számít ebben az aszályban. Így kezdődött az egész még júniusban.”

Szeretek visszaadni valamit az életnek

Eszternek biológus a végzettsége, de azt mondja, az indíttatása inkább onnan van, hogy gyerekkorából emlékszik rá, amikor az apukájával járt locsolni új ültetésű fákat. „Nekem természetes, hogy róluk gondoskodni kell, mert még kis bénák az élethez.” Azt mondja, eleinte ők is csak ötliteres demizsonokkal jártak locsolni, „de aztán megláttuk, hogy Attila ezzel a víztartállyal locsol, mondtuk neki, hogy te vagy a mi mesterünk, és mi is beruháztunk két 150 literes víztartályba a kocsinkba. Így két kocsival már egy-másfél óra alatt meg lehet locsolni az itt lévő fiatal fákat.” Június óta nagyjából egy héten kétszer jönnek ki, de nem egyeztetik Attiláékkal, hogy ki mikor jön, „mert akkor már kötelességszaga lenne a dolognak. Azt viszont megbeszéltük, hogy ha valamelyikünk elmegy nyaralni, akkor szólunk a másiknak.”

Közben Attila visszaér a feltöltött víztartállyal, esténként kétszer, háromszor szoktak fordulni, „ha a három kör megvan, akkor az már jelentős mennyiség, 900 liter víz, amit ki tudunk locsolni a fákra. Csak jóval később tudtam meg, hogy van a beeco applikáció, azóta jelölgetjük a térképen, hogy melyik fa mennyi vizet kapott”, mondja. Nagyjából egy hónapja, július elején csatlakozott a locsolóközösséghez. „A gyerekek nem voltak itthon, úgyhogy volt két olyan hetem, amikor dolgoztam ugyan, de az estéim szabadok voltak. Nem kellett vacsoráztatni, fürdetni, az esti rutint csinálni, és hirtelen nem tudtam mit kezdeni a nagy szabadságommal. Kapóra jött, hogy láttam az önkénteseket a hegyen. Azt gondolom, nagyon áldott és szerencsés vagyok az élet más területein, akár ha csak a szép, egészséges és okos gyerekeimet tekintem, szóval szeretek visszaadni valamit az életnek.”

Azt meséli, hogy azóta már legalább 20-szor volt locsolni, hol a feleségével, hol a gyerekeivel, de általában nincsenek sokáig egyedül, mindig csatlakozik hozzájuk valaki.

„Nagyon motiváló volt látni, hogy egy-egy olyan tetszhalott fa, amiről úgy látszott, hogy kész, vége van, alulról elkezdett zöld hajtásokat hozni. Ott van benne az élet, és ezek a kis új hajtások már a mi munkánknak köszönhetőek.”

A 93 éves nagymamám észre sem venné a világvégét

Közben kiürül a második tartály is, ezért meginvitál, hogy üljek be a dzsipbe, és menjünk fel újra a csaphoz. Miközben elindulunk azt mondja, hogy „nagyon megkedveltem Eszteréket, tulajdonképpen ez egy önkénteskedésből kialakult barátság”. Amerre nézek, mindenhol emberek cipekednek és locsolnak, de van olyan is, aki leroskad a fűbe, úgy tűnik, neki elég volt mára a „súlyzózásból”. Attila is látja ezt, ezért a kocsiból kikiabál a többieknek, hogy „a piros és a narancssárga kannámhoz ragaszkodnék, majd figyeljetek rá, léci”. A tartály jó nagy helyet foglal el a kocsiban, belóg a hátsó ülés közepére, mellette Attila két gyereke csücsül.

Útközben, a hegytetőn meglátjuk a 10 millió Fa által ültetett gyümölcsfákat, ott már szép zöld a fű, és terem a füge, az alma. „Itt jobban megmarad a víz, nem folyik le a hegyoldalon”, kommentálja Attila. Azt mondja, korábban is sokat sétáltak a Gellért-hegyen, mert itt laknak a közelben, és szeretnek minél több időt tölteni a szabadban, és minél kevesebbet a képernyő előtt. „Egyelőre a gyerekeim még abban a korban vannak, hogy nincs telefonjuk, tabletjük, és tévénk sincs. Ezt szeretnénk sokáig fenntartani, mert azt látom manapság, hogy a Maslow-piramis legalsó szükségletei közé, az étel és a víz szintjére került fel a wifi. Ha elmenne az áram meg az internet pár napra – ahogy az történt áprilisban Spanyolországban –, akkor az emberek nagy része világvégét kiáltana.”

De őt is sokat foglalkoztatja, hogy mit csinálna az informatikus diplomájával egy haváriahelyzetben, ezért „olvastam el olyan könyveket és végeztem el olyan tanfolyamokat, amikhez egyébként közöm sincs, aranykalászos gazda lettem, vadász- és méhésztanfolyamot csináltam, és a 93 éves nagymamámat kértem meg, mutassa meg, hogyan készül a kenyér. Ő például észre sem venné a világvégét, tud szappant főzni, vissza tud tölteni egy disznót a beleibe, egy életrevaló ember. De emiatt tartottunk például csirkéket is három évig a társasházunk udvarán, amíg a róka meg a nyest el nem vitte az összeset. Pedig csináltam nekik fűthető pipipalotát ultrahangos riasztóval, mozgásérzékelős vízágyúval, kamerákkal. A 150 forintos naposcsibékre végül nem is akarom kiszámolni, mennyit költöttem”, mondja nevetve.

Miközben mesél, már a rózsakertnél lévő talajcsapnál állunk, és hirtelen azt látom, hogy Attila telefonján pont olyan számláló megy, mint az enyémen, ahogy vesz a diktafon. Egy pillanatra azt hiszem, ő is veszi a beszélgetést, de ekkor hátraszól a válla felett a gyerekeinek, hogy „szóljatok, ha tele a tartály”, majd felém fordulva hozzáteszi, hogy „itt olyan nagy a nyomás, hogy általában 3 és fél perc alatt kitol 300 litert, muszáj figyelni, nehogy eláztassa az autót. Ezért nem kapnak illetéktelenek hozzá kulcsot, mert ha úgy felejtik, szétáztathatják a hegyet.”

Arra a kérdésemre, hogy ő szorong-e a klímaváltozás miatt, azt mondja, hogy igen, mert melanómája van, ezért a ruha alatt is 50 faktoros naptejjel kell bekennie magát. „Az orvostudomány mai állása szerint ezeket a rosszindulatú bőrös elváltozásokat a káros ultraibolya sugárzás okozza, ezért nagymértékben összefügg azzal, amit az ember tesz a környezetével. Szóval kaptam egy wake up callt az élettől, hogy segítsek, ahol tudok, felelősséget érezzek a környezetünkért, és a passzív szorongás helyett próbáljak aktívan jelen lenni és tenni.”

Az aszálynak nincs pártpreferenciája

A másik lelkes lokálpatrióta, Mag Gabriella, már többször kiírta a helyi Facebook-csoport oldalára, hogy „ma nagy a forróság, gyertek locsolni, nálam vehettek vizet, én meg sütök sütit”. Az étteremtől pár házra lakik, az ELTE TTK-n 40 évig dolgozott könyvtárosként, most már 14 éve nyugdíjas, 3 éve aktív tagja a Gellért-hegyi közösségnek. Cserna Hajnalka jelezte neki, hogy segítségre van szükségük a locsolásban, mert akkora a szárazság, hogy ők nem győzik.

„Erre mondtam, hogy fizikailag ugyan nem tudok segíteni, mert a lábam nem engedi, nemsokára műteni fognak, de vizet nagyon szívesen biztosítok. A mi házunknak rögtön a bejárat mellett van egy kerti csapja, onnan lehet venni a locsoláshoz. Írtam a társasházunk összes lakójának, hogyha valaki úgy gondolja, hogy ettől nekünk nagyobb lesz a vízszámlánk és emiatt neheztel, akkor én szívesen befizetem azt az összeget, amit a locsolásra elhasználnak az önkéntesek. Eddig egyetlen lakó sem kifogásolta ezt, mindenki megértette, hogy erre szükség van”, mondja, majd hozzáteszi nevetve, hogy reméli, ez így is marad, mert azóta még nem jött vízszámla, és nem tudja, mennyi lesz a különbözet.

„Én mindig azt mondom, hogy ha meghalnak a fák, akkor utána mi is, szóval igyekezzünk, hogy életben tartsuk őket, mert szimbiózis van a létezésünk között.”

Az első locsolást július elején hirdette meg a saját háza elé, nagyjából húsz ember jelent meg kannákkal, mint most, hosszú méterekre állt a sor a csapjukig. „Akiknek nem volt kannájuk, azoknak gyűjtöttem másfél literes palackokat, és akkor ők azokba csapolták a vizet, és úgy mentek locsolni.” Azt mondja, a ma esti már a harmadik alkalom, amit meghirdetett. „Semmi rendszeresség nincs benne. Amikor úgy találom, hogy régen esett az eső, nagyon nagy a forróság, és szükségük van a fáknak a vízre, akkor posztolok egyet a Facebook-csoportba, hogy aki tud, van ideje és ereje rá, az jöjjön locsolni, mert azért erre a dombra felcipelni a vizet, az nagy munka.” Éppen ezért az ő szervezésében lévő locsolások csak az első útig tartanak, a Citadella közelébe már nem cipelik fel a vizet.

A háznál most is sor áll, hogy feltöltsék a kannákat, így van időm megszólítani egy fiatal férfit, akit korábban képviselőnek neveztek, ezért a közösségi locsolás miatt azt hiszem, hogy ő egyik környékbeli ház közös képviselője. Mint kiderül, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, a férfi ugyanis Újbuda fideszes képviselője, Szabó László. Azt meséli, „amikor Gabi először meghirdette, hogy locsoljuk a fákat, kiderült, hogy nem volt elég locsolókanna. Arra gondoltam, ahhoz, hogy a lakók gördülékenyen és hatékonyan meg tudják oldani a fák locsolását, kannák vásárlásával tudok a legjobban hozzájárulni, ezért vettem 100 darab locsolókannát.”

Arra a kérdésre, hogy ezt önkormányzati büdzséből tette-e, azt feleli, hogy „dehogy, az kicsit bürokratikus és bonyolult lett volna, saját pénzből vettem. De ez minimális hozzájárulás ahhoz képest, hogy milyen munkát végeznek itt a Gellért-hegyi civilek önként és saját szervezésben. Azóta én ezeket a locsolókannákat hozom magammal, és szívesen odaadom állandóra is azoknak, akik vállalják a közterületi fák locsolását. Egyeztettünk a Búsuló Juhász étteremmel, hogy hat kannát tárolnak, és meg is töltik vízzel az önkénteseknek. Ezt most fogjuk meghirdetni, hogyha bárki erre jár, és kedve van, akkor ott tud felvenni kannákat és mehet locsolni a hegyre, nem kell előre rákészülnie.”

Amikor meglátja valamelyik Facebook-csoportban, hogy meghirdetnek egy közösségi locsolást, akkor ő is reklámozza azt a saját oldalán, sőt elhívja pár barátját is, most is itt van kettő. „Ha már jön 10-15 ember, akkor nagyon hatékonyan végig lehet locsolni a területet. Amikor azzal jönnek nekem, hogy ez a Főkert dolga kellene hogy legyen, mindig elmondom, hogy nekik egyszerűen nincs ennyi fiatal fára kapacitásuk. Meg azt elvárni, hogy majd megcsinálja valaki más helyettünk, szerintem hiú ábránd egy ilyen nehéz helyzetben. Nekünk, itt lakóknak is tenni kell azért, hogy a saját lakókörnyezetünk rendben legyen.

Kijövök egy este, felhozok 100 liter vizet, szerintem ez egy alapvető hozzájárulás kell hogy legyen, ha azt szeretnénk, hogy a lakókörnyezetünk zöld és fenntartható legyen.”

Amikor jelzem, hogy a Fővárosi Közgyűlés hangulatával ellentétben milyen megértő a Főkert nehézségeit illetően, azt mondja, hogy „ez természetes, az aszálynak nincs pártpreferenciája. Az előző locsoláson például az MSZP-s képviselőtársam volt kint, ez nem pártpolitikai kérdés, és igyekszünk is a csatározásokat az ilyen alkalmakon kívül tartani, az a lényeg, hogy az itt lakóknak minél jobb legyen.”

Nem szeretnénk a hős szerepében tetszelegni

Miután elbúcsúzunk, egy középkorú férfit szólítok meg, aki mint kiderül, most jött ki először locsolni. Gábor azt mondja, azért jött, mert „szomorú látni, hogy még az idősebb fáknak is pöndörödik össze a levelük a szárazságtól, ezért fontos, hogy a sokkal érzékenyebb, kisebb gyökérzetű kis fák ne száradjanak ki az első nyáron, ha már elültették őket. Meg azért is, mert a születésem óta itt lakom a Gellért-hegyen, és azt veszem észre az újonnan beköltözőknél, hogy iszonyatosan zavarja őket a zöldövezet, és elkezdik kiirtani a fákat a saját kertjükben.”

Visszasétálunk a rétre, ahol közben elfogyott az Attila által szállított 900 liter víz utolsó cseppje is. Eszter párja, Bálint jön oda hozzám, aki eddig nem akart megszólalni.

„Azért jöttem most ide, hogy elmondjam, mi csak reprezentáljuk itt azokat az embereket, akik ide rendszeresen feljárnak, akár csak egy vagy két palackkal kilocsolnak, vagy földet hoznak fel, mert kilóg egy fa gyökere, de nem tudnak ma itt lenni. Én előttük tisztelgek most ezzel.

A mi szempontunkból csak az a lényeg, hogy kedvet csináljunk, nem szeretnénk a hős szerepében tetszelegni. Csak az a fontos, hogy tudatosuljon mindenkiben, hogy ne várjon másokra, hanem adjon egy órát az életéből, mert felelősök vagyunk a környezetünkért, nélkülünk a fiatal fák meghalnának”, mondja.

Miután elbúcsúzunk és elindulok lefelé a hegyről, az jár a fejemben, hogy igaza volt Cserna Hajnalkának az attilás mondatát illetően, de úgy módosítanám, hogy ha száz ilyen közösség lenne, Budapest meg lenne mentve.