A miniszterelnök március 15-i beszéde alapján úgy tűnhetett, hogy április 12-én Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij között választhatunk, a legnagyobb kérdés Ukrajna jövője, a választás tétje pedig az, hogy Magyarország gyarmattá válik-e. Alig három órával később Magyar Péter egyórás beszéde közepén egy hosszúra nyúlt, negyedórásnál is tovább tartó, helyenként kissé csapongó gondolatmenettel a feje tetejére állította ezt az orbáni narratívát. A választás tétje szerinte is Magyarország szabadsága. De nem megóvni kell a fenyegető gyarmatosítástól, hanem felszabadítani Orbán Viktor megszállása alól.
Orbánt, akit beszéde első felében nem nevezett nevén, csak „öreg császárként”, „a múlt embereként” hivatkozott rá, a török, osztrák, kommunista elődökhöz hasonlította. De ahogy „a Bach-korszak, a Kádár-korszak se fogott rajtunk, az Orbán-korszak se fog”, húzott újabb párhuzamot a magyar történelem gyűlölt megszállói és jelenlegi kormánya között. Nemhogy felfestette az orosz beavatkozás rémképét, tényként közölte, hogy Orbán „a KGB legképzettebb ügynökeit” hívta be az országba, „elárulta a magyar szabadságot”.
Szégyen! Szégyen! Szégyen! – harsogta a beszéd retorikai csúcsán,
majd azt ígérte, hogy a Tisza Párt akkora győzelmet arat, hogy azt „a Kremlből is látni fogják”. Miközben Orbán az ukránokkal riogatta sajátjait, Magyar rendezvényén rendszeresen felzendült a „ruszkik, haza” skandálás. Ennek a tömegnek, egyben az oroszok felé kacsingató kormánynak is szólt, hogy Magyar már beszéde első perceiben a Nyugat, az EU és a NATO részeként határozta meg Magyarországot a csurig telt Hősök terén, ahonnan a Kodály köröndig megszakítás nélkül töltötte be az Andrássy utat teljes széltében a tömeg, ami aztán az Oktogonon is folytatódott.
Persze a Kossuth téren is rengetegen voltak, ahogy előtte a Békemeneten is. De akármennyi embert is mozgatott Orbán és a Fidesz tömegek mozgatásában tökéletesre edzett gépezete, ezt a versenyt valójában napra pontosan két éve elvesztették. Addig 2006 októbere óta fel se merülhetett a kérdés, hogy kié a nagyobb. Azóta minden nemzeti ünnepen ezt kell méregetniük.
Magyar tehát hatalmas tömeg előtt szónokolhatott, de beszéde másik érzelmi csúcspontján azokhoz szólt, akik ma a másik rendezvényt választották. Megbékélést hirdetett. „Nemcsak leváltani egy korszakot, hanem felépíteni egy újat” – adta ki a jelszót, miután arra szólította fel hallgatóságát, hogy „higgyetek egymásban, magyarokban”.
„A széthúzás április 12-én este 7 órakor mindörökre véget ér” – ígérte, ahogy azt is, hogy azt sem fogják bántani, aki nem a Tiszára szavaz. Ekkor nevezte Orbán egyik fő bűnének, hogy 2010-ben, amikor győzelme után betemethette volna az árkokat, inkább tovább szította a megosztottságot „őfelsége hűséges ellenzéke” segítségével. Orbán tehát szerinte azért is „áruló, mert nem az országot, hanem az uradalmát építette”.
A beszéd összességében kicsit olyan volt, mint egy műkorcsolyázó versenyprogramja. A kűr és a rövid program előtt letudta a kötelezőket. Választási programjukból kiemelte a legnépszerűbb, az elmúlt két évben leginkább felépített témaköröket, az egészségügyi ellátás javítását, az oktatás rendbetételét. Felemlegette a „pedofil rémeket”, a hatalmaskodó politikusokat, „a milliárdosokat érintő vagyonadót” és a Samsung gödi gyáráról szóló cikkünk nyomán a kampány elmúlt heteiben rendkívül felkapottá vált „szennyező gyárak” témáját.
Választói célcsoportjai közül külön is megszólította elsőként a fiatalokat – akik körében a közvélemény-kutatások szerint nagyon vezet a Tisza, de akik legendásan inaktívak vagy legalábbis sokkal kevésbé aktívak a választás napján, mint az az idős korosztály, melyben a Fidesz van hasonlóan nagy előnyben. Másodikként pedig a nőket, akik körében a kezdetekben a Tisza alulteljesített.
Végül, ami a mozgósítás szempontjából talán a leglényegesebb, a választást ismét népszavazásként értelmezte, amelyen az ország jövőjéről kell dönteni a Fidesz és a Tisza, vagy ahogy ő jellemezte, a háborús uszítás és a szeretetország között.
Beszéde zárásaként Magyar szó szerint felesküdött a győzelemre, és leplezetlen fricskaként a Fidesz előző négy választási eredményváróját idézve felhívta maga mellé a színpadra pártja minden egyéni képviselőjelöltjét, hogy együtt énekeljék el a Nemzeti dalt. A kontraszt nem is lehetett volna nagyobb. A miniszterelnök kivételesen nem egyedüli szónoka volt a március 15-i ünnepségnek, beszédjükkel Szijjártó Péter és Lázár János támasztották meg, majd a végén a színpadra lépve a szó szoros értelmében is ezt tették.
