„Közel négyezer ember halálos dermedten, elevenen menetelt a sírja felé. Ördögien gonoszul, raffinált gazsággal színpadi rendezésben felvonultatott tömegben” – írta 1944. július 12-én Boros István, Pécs későbbi főispánja a város történetének egyik legszomorúbb napjáról a Magyar Kommunista Párt helyi lapjába, az Új Dunántúlba. Július 4-én a város szinte teljes zsidó közösségét feltették a csendőrök az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor felé induló vonatra.
Alig néhány pécsi zsidó kerülte el a deportálásokat. Schweitzer József, a 2015-ben meghalt országos főrabbi teljes monográfiát írt a pécsi izraelita hitközségről. Az 1966-ban megjelent A Pécsi Izraelita Hitközség történetében nemcsak a pécsi zsidók letelepedését, hanem a fasizmus éveit, a munkaszolgálatot és a deportálásokat is részletesen bemutatja. A korábbi országos főrabbi kutatásai szerint egy pécsi család azért menekülhetett meg, mert a családfő hadirokkant volt, két idősebb házaspár Budapestre szökött, egy idősebb férfi és egy lánygimnáziumi tanuló pedig szintén Budapesten volt, amikor a németek megszállták Magyarországot 1944 márciusában. Három kiskorú testvért helyi keresztények rejtettek el.
775 férfi azért kerülhette el az Auschwitzba induló vonatot, mert munkaszolgálatot teljesítettek. Abból a 906 férfiből, akinek fel kellett szállnia a koncentrációs tábor felé induló vonatra, mindössze 12 élte meg a világháború végét. Mauthausenből kicsit többen, 25-30-an tértek vissza.
Schweitzer szerint a pécsi zsidóság majdnem 90 százaléka a holokauszt áldozata lett. A hivatalos népszámlálási adatok szerint 1940-ben 3486, 1949-ben viszont már csak 711 zsidó élt a városban. Pontosabbnak tartja viszont az adatok összevetését a pécsi hitközség A Könnyek Könyve című kiadványával, ami 3022 ember nevét sorolja fel, akik egytől egyig vagy munkaszolgálatban, vagy a deportálásokban vesztek oda. Ezt összevetve a népszámlálási adatokkal Schweitzer szerint csak 464-en tértek vissza Pécsre, vagyis a helyi zsidóság 86,7 százaléka halt meg a holokausztban.
Istállóból Auschwitzba
1944. május 9-én kezdték a pécsi zsidókat a gettóba költöztetni. A pécsi gettót a város Ispitaalja részén alakították ki, a MÁV-bérház lett a központi épülete. A május 8-án megnyitott gettó a bérház körüli családi házakra is kiterjedt, egészen a Kassa utcáig és délen az akkor Bánffy Dezső utcának nevezett, ma már – a holokauszt áldozataira emlékezve – Mártírok útjaként ismert útig.
„A kijelölésnél a kormányintézkedéseken kívül figyelembe jött az a körülmény is, hogy a gettó céljára kijelölt terepet le lehet zárni, a város szélén van, azon kívül a vasúthoz és repülőtérhez való közelségét is figyelembe vették” – írta a Dunántúl 1944. május 6-án.
A későbbi események tükrében különösen dermesztő hangulatú cikkben 3400 zsidó gettóba költöztetéséről írtak. Miközben a cikk szerzője megjegyezte, hogy „egy-egy lakószobába öt zsidó jut”, a gettó területén korábban élő keresztényeket azzal nyugtatták, hogy másnap megkapják a polgármester határozatát arról, melyik „zsidók által elhagyott lakásokba” költözhetnek be. Azt írták, a zsidók pár napon belül „megkezdik az összeköltözést, hogy mindjárt az első nap minél több zsidólakás szabaduljon fel a keresztény átköltözködők számára”.
A szögesdróttal körülvett gettóban a hatósági felügyeletet a rendőrség gyakorolta, de a belső ügyeket a Zsidó Tanács végezte. Ők tartották a kapcsolatot a rendőrséggel és a városi hatóságokkal. Külön gettórendőrséget is szerveztek, az étkeztetésre közös konyhákat állíttattak fel. A gettó területét csak külön engedéllyel lehetett elhagyni. Voltak, akik fizikai munka miatt mehettek ki, pár orvoscsalád pedig azért kapott mentesítést, mert az orvoshiány miatt szükség volt a munkájukra. Közvetlenül a deportálások előtt viszont őket is a gettóba vitték. A beköltözés végső időpontja 1944. május 20-a volt, a Dunántúl cikke szerint este hatkor zárták le a pécsi gettót.
Schweitzer írt arról, hogy a pécsi hitközség irattárában őrzött gettókönyv szerint a deportálások előtt 2711-en laktak a gettóban. Nagyjából kétszer annyi női lakó volt, mint férfi, utóbbiból 906-an, előbbiből 1805-en voltak. 177 tíz év alatti gyerek is lakott ekkor a gettóban, ahol a létbizonytalanság, a borzalmas lakhatási viszonyok, a zsúfoltság és az élelmiszerhiány miatt nagyon feszült volt a légkör. A Dunántúl 1944. május 21-i cikke szerint „érdekes és jellemző” módon perpatvar kerekedett ki abból, hogy a gettó szegényebb lakói a gazdagabbak szemére hányták, hogy a kapzsiságuk, gőgjük miatt „ők az okai a zsidórendeletek kirobbanásának”.
Csondor Soma irodalomtörténész, a pécsi zsidó holokauszt, a vészkorszak emlékezetének kutatója írta a Telexnek, hogy mindössze egy olyan emberről tud, akinek sikerült megszöknie a pécsi gettóból. Wiesenberg Klára zongoratanárnő, Martyn Ferenc festőművész akkori menyasszonya Martyn segítségével szökött meg. A tanárnőt Martyn az egyik barátja, Szücsi Géza Ágoston téri lakásában bújtatta napokig. Wiesenberg csak akkor hagyta el a lakást, amikor a rendőrök átkutatták Martyn Zrínyi utcai házát és további helyszíneket is.
Később fény derült arra, hogy Szücsi bújtatta a nőt, ezért le is tartóztatták, majd internálták. Wiesenberg tovább bujkált, Kaposváron, Martyn nővérénél talált menedéket. Táviratozott az akkor Budapesten tartózkodó vőlegényének, hogy várja a dombóvári vasútállomáson. A váróban aztán igazoltatta egy csendőr, aki magával is vitte az őrsre. Így került vissza Wiesenberg Klára a pécsi gettóba, ahonnan július 4-én Auschwitzba deportálták. Végül a maroknyi túlélő egyikeként visszatérhetett, egykori férje, Martyn pedig, ugyan nem zsidó származású, mégis a helyi izraelita temetőben nyugszik.
A pécsi gettó nem sokáig létezett. 1944. június 23-án hivatalosan közölték a Zsidó Tanáccsal, hogy a lakóknak június 29. estig át kell költözniük a Lakits-laktanyába, és csak a legszükségesebb ruhákat vihetik magukkal. Minden mást, bútorokat, élelmiszereiket, az összes pénzüket ott kellett hagyniuk a gettóban. Indulás előtt mindenkit megmotoztak, kirendelt bábaasszonyok segítségével az idősebb nőket és a fiatal lányokat is. A gettótól nem messze lévő Lakits-laktanyáig mind gyalog kellett menniük, az öregeket és a betegeket kocsin szállították. Az út egy részén túl egy csendőrtiszt még nekik is azt parancsolta, hogy szálljanak le, és folytassák az utat gyalog.
A beszámolók szerint a lemaradó, magatehetetlen öregeket és betegeket ütlegelték a menetet kísérő csendőrök és rendőrök. Amikor megérkezett a menet a Lakits-laktanyába, a gettóban tapasztaltabbaknál is embertelenebb körülmények várták őket. A laktanyában nemcsak a pécsieket gyűjtötték össze, ide kerültek a zsidók a mohácsi és pár kisebb környékbeli gettóból is. Így összesen nagyjából négyezren gyűltek össze. A laktanya mocskos, takarítatlan lóistállóiban helyezték el őket. A szemtanúk szerint 5-7 embernek kellett lennie egy-egy lóállásban, tisztálkodni sem tudtak, mert a két istállóépületben csak egy-egy vízcsap volt. Latrinákat kellett WC-nek használniuk, enni csak rossz minőségű és kevés hatósági élelmiszert kaptak. Itt is megmotozták, rendszeresen verték őket a csendőrök.
A pécsi zsidók deportálása 1944. július 4-én történt. A csendőrök felügyelete mellett, kihalt utcákon, zuhogó esőben vonult végig a pécsi és a környékbeli zsidóság, hogy aztán a pécsi pályaudvaron felszálljon az Auschwitz-Birkenau felé induló vagonokra.
„Üresen áll a pécsi gettó”
– ennyit írt július 6-án a helyi napilap, a nyíltan antiszemita Dunántúl arról, hogy a zsidó közösség majdnem teljes egészében eltűnt Pécsről.
Kiket vesztett el Pécs?
„Világos, hogy a veszteség beláthatatlan” – írta a Telexnek Csondor, kiemelve, hogy nemcsak a kulturális élet jelentős szereplői vesztek oda, hanem majdnem az összes pécsi zsidó gyerek is. 350 gyerekből mindössze ketten élték túl a haláltábort. Négy pécsi festőművész is Auschwitzban halt meg. A fennmaradt alkotásaikból előbb 2014-ben, a deportálások 70., majd 2024-ben, a 80. évfordulóján rendezett kiállítást a Janus Pannonius Múzeum és a Pécsi Zsidó Hitközség.
- Király Lajos Budapesten volt, amikor elkezdődött a vidéki zsidóság deportálása, a híreket hallva hazautazott Pécsre. Anyjával és nővérével, Erzsébettel együtt deportálták. Erzsébet túlélte a holokausztot, ő, majd a fiai tudták megőrizni Király alkotásait.
- Roder Judit jelentkezni akart a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, a zsidótörvények miatt erre nem volt lehetősége, de így is szerepeltek a művei pécsi kiállításokon. 1944-ben szüleivel és nővérével együtt deportálták. Családjában csak egy ember élte túl a holokausztot: Judit nővére. Révész Györgyné (Roder Anna) húga hagyatékának egy részét a Janus Pannonius Múzeumnak és a Pécsi Zsidó Hitközségnek adományozta.
- Károly Ernő szintén Auschwitzban halt meg. Középiskola után a Mintarajziskolán tanult, a Műcsarnokban is kiállították a képeit. Később külföldön, Albániában, Boszniában és Hollandiában is alkotott, tájképeket, figurális képeket festett. Képeinek nagy része megsemmisült, 2014-ben csak két ismert festménye volt, 2024-re viszont már öt műve is a Pécsi Zsidó Hitközség tulajdonába került.
- Kellermann Emilt 1924-ben avatták orvossá. A pécsi belgyógyászati klinikán volt gyakornok, később Dorogon, majd Tatán, végül megint Pécsen gyógyította a betegeket. Orvosi hivatása mellett autodidakta festő is volt, rendszeresen kiállították képeit Pécsen és Budapesten. Feleségével és két középiskolás gyerekükkel együtt deportálták Auschwitzba, ahol később mindannyian meghaltak.
A pécsi izraelita elemi iskola igazgatóját, Danziger Zsigmondot és több tanárát is Auschwitzban gyilkolták meg. Ebből az iskolából indult több világhírű pécsi, zsidó származású művész és tudós pályája. Itt tanult például a Bauhaus-tag építész, Forbát Alfréd, akiről utcát is elneveztek Pécsen. Ő azért úszhatta meg a holokauszt borzalmait, mert 1938-ban Svédországba emigrált.
Pécsről deportálták a város egyik legfontosabb mecénásának, Jánosi Engel Adolfnak több leszármazottját is. Jánosi Engel Adolf rengeteget adott Pécsnek, a Régi Pécs Blog szerint ő építtette 1858 nyarán az első pécsi uszodát, az 1993-ig működő Balokány fürdőt. Az ő segítségével nyithatott meg nagyjából a mai Árkád területén a Czindery-kert, de ő építtette a Széchenyi téri Lóránt palotát is.
Engel Adolf mellett a másik kiemelkedő zsidó származású mecénás Schapringer Joachim volt, aki többek között segítette a Pécs–Budapest, illetve a Pécs–Barcs vasútvonalak kiépítését is. „Több mint negyed évszázadon keresztül látta el a pécsi izraelita hitközség elnöki teendőit, amely idő alatt felépült a helyi zsinagóga és létrejött a hitközség iskolája” – írta róla Csondor.
A ma ismert pécsi zsinagóga 1868–69 között épült. A pécsi zsidóság történetéről részletesen író Schweitzer József megjegyezte, hogy a zsinagóga legnagyobb művészettörténeti értéke az orgona, ami Angster József első műve. Angster később európai szinten is keresett orgonagyártó lett.
Ugyan a helyi zsidóság nagy része a vészkorszak áldozata lett, a Pécsi Zsidó Hitközség ma is működik, számos kulturális beszélgetést, szabadegyetemi előadást szerveznek. Tartottak már önállóan is Pécsi Zsidó Kulturális Fesztivált, illetve idén először kapcsolódott be Pécs az egyébként budapesti Zsidó Kulturális Fesztivál programjaiba.
