A bántalmazáshoz elég, ha színes a gyerek pólója

Egyre nagyobb a feszültség a gyerekek között az iskolákban, és az utóbbi években, főként az idei tanévben megsokszorozódtak a bántalmazások, amelyek egyre gyakrabban kapcsolódnak a (vélt vagy valós) nemi vagy szexuális identitáshoz. Erről számoltak be nekünk dél-dunántúli iskolákkal kapcsolatban álló mentálhigiénés szakemberek, iskolapszichológusok és pszichológusok is, akik szerint a kamaszok szorongása minden tekintetben megsokszorozódott az utóbbi öt évben.

A kormány évek óta korlátozza törvényekben az LMBTQ+ emberek jogait, legutóbb a Budapest Pride betiltásával, és miközben azt állítja, hogy a gyermekvédelem a cél, pont ezek a tiltások, tabusítások, ellenségkép-generálások azok, amik igazán veszélyeztetik a gyerekeket, állították lapunknak a mentálhigiénés szakemberek. Baross Dorottya, aki korábban iskolapszichológusként dolgozott, úgy látja, azóta, hogy az LMBTQ+ ellenes közbeszéd megjelent, tapasztalni lehet, hogy az iskolákban „buzizzák”, „pedofilozzák” egymást a gyerekek.

Törésvonal bántalmazók és védelmezők között

Bár valószínűleg vannak olyan iskolák, ahol nem fordul elő ilyesmi, és olyanok is, ahol az egyik osztályban igen, a másikban nem, a pedagógusok és a szakemberek összességében mégis úgy érzik, egyre több az ilyen eset. Az LMBTQ+ érintett gyerekek mostanában jobban meg mernék mutatni magukat, a másságukat, ugyanakkor a korosztályuk céltáblájává válnak, mesélte a Telexnek egy iskolákkal dolgozó szakember. Mindig volt ebből feszültség, de könnyebb volt az ismert módszerekkel, több körben megszervezett beszélgetésekkel feloldani, mint most. „Egész csoportok tesznek bántó megjegyzéseket, és a jelenség olyan méreteket öltött, amit eddig nem tapasztaltunk”, fogalmazott.

Úgy vélik, sokat ront a helyzeten, hogy az LMBTQ+ embereket bántására szinte engedélyt ad a hatalom, ezért sokan radikalizálódnak, és a bántalmazáshoz már elég, ha egy fiú femininebb vagy egy lány fiúsabb. Van, hogy a gyerek először a család felől kap elutasítást, és erre érkezik egy iskolai bántalmazás, ezek pedig felerősítik egymást. Találkoztak olyan esetekkel is, ahol törésvonal alakult ki két csoport, a bántalmazók, illetve a védelmezők és szolidárisak között.

A családok és az iskolák számára ezek a helyzetek önmagukban is megterhelők, különösen úgy, hogy nem kapnak segítséget. A szülők is szoronganak, féltik a gyerekeiket attól, hogyan fogja elfogadni őket a társadalom, ezért őket is legalább annyira kell támogatni, mint az érintettet, mondták a dél-dunántúli szakemberek. „Gyakran éppen az kontraproduktív, ha az iskola fellép az erőszak ellen, mert ezután az erőszak kikerül az utcára és ott folytatódik”, fogalmazott egyikük.

A bántalmazás bántalmazást szül

Baross Dorottya úgy látja, a gyerekek kíváncsiak, és azokra a dolgokra keresnek rá az interneten, amiket a közbeszédből hallanak, és gyakori, hogy épp azért keresnek rá az LMBTQ+ témákra, mert ezekkel cikizik őket. Amit találnak, az viszont nem a téma valódi vetülete, hanem például pornó, így összezavarodnak, elborzadnak, nem tudják feldolgozni.

Baross Dorottya rengeteg olyan esettel találkozott, amikor a fiúk például eljátszatták a másikkal, milyen pózban szexel két férfi, vagy más megszégyenítő mozdulatra kényszerítették a társaikat.

A homofób megjegyzések mellett gyakoriak a lányokkal szembeni trágár kifejezések, a pornóból vett szexista kifejezések.

Ilyenkor jeleznek a szülőknek, és megkérik, nézzenek utána, hogy milyen tartalmakat fogyaszt a gyerekük, néha viszont ez is visszafelé sül el, mert az apa büszkén megveregeti a kiskamasz fia vállát, amiért az pornót néz.

Gyakran előforduló eset, amikor az iskolai bántalmazás célkeresztjébe kerülnek a neurodiverz gyerekek, és a fel nem oldott konfliktus később is a gyerekek közt cirkulál, ha nem kapnak megfelelő eszközöket az őket körülvevő felnőttektől (tanárok, szülők) az érzelmeik kezelésére. Erre példa egy nehezebben kapcsolódó, ADHD-val és autizmussal diagnosztizált fiú esete, aki ellenérzéseket váltott ki az osztálytársaiból. Azt már megértették, hogy ezekkel a problémákkal nem szabad őt cikizni, ezért inkább úgy csúfolták, hogy „hülye buzi”. Ugyanez a gyerek fél évvel később elkezdte hasonló módon bántani az osztálytársait, azt mondta róluk, hogy melegek. „Akit bántanak, előfordulhat, hogy megküzdésként ezt a magtartást átveszi, hogy megvédje magát”, véli Baross.

Úgy látja, sok felnőttet felhatalmaz az a jogi és társadalmi hangulat, ami most kialakult. Amikor egy osztályban valakiről a társai pletykákat terjesztenek, előfordul, hogy a tanár akkor is szemet huny felette, ha hallja, sőt, tapasztalt olyan eseteket is, mikor a pedagógus maga tett homofób és kirekesztő megjegyzéseket az osztály előtt. Abban is aggasztó változást észlel, hogy még azokra az iskolai zaklatásokra is sokkal lassabban reagál a gyermekvédelem, ahol az öngyilkosság gyanúja is felmerül. Ennek hátterében az erőforrásokkal küzdő, leterhelt gyermekvédelmi rendszertől kezdve az esetszámok drasztikus megugrásán át a segítségre szoruló gyerekek nagyobb számáig számos oka lehet.

Ha közös az ellenségünk, és együtt védjük a „normalitást”, az erősíti a csoportot

Nyúl Boglárka szociálpszichológust arról kérdeztük, hogyan jut el a gyerekekig a társadalmi párbeszéd. Szerinte a csoportidentitás szerves része a mi vs. ők gondolkodás, a kormány és a hivatalos narratíva pedig egy külső, fenyegető csoportként ábrázolja az LMBTQ+ érintetteket. Az emberekben ilyenkor igény támad arra, hogy a saját csoportjukat jobb fényben tüntessék fel, a másikat pedig támadják. Ez a narratíva a gyerekekben is erősíti a „mi normálisak vagyunk, ők nem” gondolkodást. Alapvető motivációjuk, hogy tartozhassanak valahova, és ott elfogadják. Ha a társadalom vagy az iskolai közeg az LMBTQ+ ellenességet tekinti normának, akkor csatlakoznak a bántalmazókhoz. Mindegy, hogy akit bántanak, valóban köze van-e az LMBTQ+-hoz, az is elég, ha csak színes a pólója.

Azért bántják, mert a csoportban az a menő.

„Ilyenkor az, hogy zaklatnak valakit, aki veszélyesnek, nem normálisnak van beállítva, nem tűnik rossznak, sőt, helyesnek látszik, mert így képeznek egy morális kivételt, úgy gondolják, hogy ők nem érdemlik meg, hogy úgy bánjanak velük, mint a normális emberekkel”, mondta a szakember, aki szerint a közös ellenség kötődést alakíthat ki vagy erősíthet a csoporton belül, és mindegy, a csoport mi miatt válik ellenséggé.

A másik fontos jelenség a modellkövetés: a gyerekek megfigyelés alapján a felnőttek viselkedéséből tanulnak. Ha pedig az LMBTQ+ emberek nyilvános megszégyenítése elfogadott, akkor azt a gyerekek lemásolják. A modellkövetés alakulását befolyásolja az is, ha jutalmazás vagy megerősítés az azt követő reakció. Akár gyerek, akár tanár tesz csípős megjegyzéseket ilyen emberekre, majd pedig mindenki nevet, az a viselkedés megerősítése.

És minél elfogadottabb, hogy bántják az LMBTQ+ embereket, annál kevésbé valószínű, hogy valaki fel mer szólalni ez ellen.

Gyerekként különösen sokat kockáztat az, aki megvéd valaki mást, ekkor gyakran rákerül a stigma. Ez egy spirál: a hallgatás miatt a bántalmazó azt gondolhatja, hogyha nincs ellenvetés, akkor amit csinál, az jó. Ha már egy valaki felszólal, majd még egy mellé áll, az már megfordíthatja ezeket a dinamikákat.

Ezen a helyzeten csak úgy lehet változtatni, ha segítünk a gyerekeknek kapcsolódni ehhez a számukra ismeretlen jelenséghez. Lehet ez bármilyen kapcsolat a csoport tagjaival, akár kiterjesztett (van barátom, akinek van egy barátja), de elvont is, például ha filmekben, mesékben látják őket. Ha találkoznak LMBTQ+ emberekkel, és látják, hogy ők is ugyanolyanok – mondjuk nem szeretik a borsófőzeléket, és szeretnek gördeszkázni –, csökken az előítélet.

Szakértők és külső segítség kellene

A cikkünkben nyilatkozó szakértők szerint a jelen társadalmi közeg mindent „befagyaszt”, senki nem mer mozdulni, hátha megsért egy jogszabályt. Az iskola gyakran érzi eszköztelennek magát, szakértőkhöz fordulna, de ez szinte lehetetlen. Korábban voltak szexuális felvilágosító programok, lehetett külső szervezeteket hívni, akik szakszerű segítséget tudtak adni ezekre a helyzetekre, három és fél éve pedig jogilag is bizonytalanná vált, ki mehet be az iskolákba.

„A gyerekek kíváncsiak és érdeklődők, de ha magukra maradnak ezekkel a kérdésekkel, akkor szorongani kezdenek”, véli Peer Krisztina gyerekpszichológus, aki szerint a statisztikák alapján osztályonként körülbelül két tanuló személyesen is érintett. „Születéstől kellene foglalkozni a szexuális neveléssel, a felvilágosításon és menstruáción túl, külön teret biztosítva a nemi és szexuális identitás problémájának, de ezt kiszorították az intézményekből, és az LMBTQ témákról sem beszélgetnek a gyerekekkel”, magyarázta Peer.

Felvilágosítást vagy más, érzékenyítő programot viszont csak az iskolák dolgozói tarthatnak, de ez egy olyan összetett tudást igénylő téma, amihez külön képzettség, kompetencia kell. Baross Dorottya szerint kevés az iskolapszichológus, és a meglévők között is nagy fokú a kiégés. „A gyerekek szintjén, tabuk nélkül kellene kommunikálni ezekről a témákról, éppúgy az érzelmi, mint a testi változásaikról, a nemi és szexuális identitás kialakulásáról, és arról, milyen folyamat részeként ébred rá valaki arra, hogy transz vagy meleg, mennyire nehéz ez számukra”, mondta.

A jelenség azért is igényel körültekintést, mert gyakran azok is problémákkal küzdenek, akik maguk is kirekesztően viselkednek. Ha viszont szakemberek foglalkoznának velük, gyakran kiderülne, hogy ők is áldozatok.

Ezért a túlreagálás és a bagatellizálás sem jó megoldás, vélik a szakértők.

A tabusítás szorongáshoz vezet

Peer Krisztina szerint a gyerekek is találkoznak a közbeszédben forgó társadalmi, politikai témákkal, de nem tudnak úgy védekezni ellenük, mint a felnőttek. Ha pedig a kérdéseik megválaszolatlanok maradnak, egyre jobban szorongani kezdenek. „Azt tapasztaljuk, hogy otthon a családok keveset beszélgetnek egymással és a gyerekekkel, és erről a témáról gyakran azért nem, mert tabunak számít, és a saját, szülői viszonyulásuk sem tisztázott”, mondta a pszichológus. Itt pedig nem pártpolitizálásról lenne szó, csak arról, hogyan értsék meg a gyerekek a körülöttünk lévő világot.

„Az, hogy ez nem lehet téma, már önmagában emeli a kortárs bántalmazás előfordulásának veszélyét, amely – ha kezeletlenek maradnak – gyakran súlyos mentális zavarokhoz is vezethet. Az érintett gyerekeknek nincs kivel beszélniük az érzéseikről, és ha a kortárs közegük is kitaszítja őket, akkor elmagányosodnak. Pont akkor, amikor a legerősebb a kortárs kapcsolatok és az elismerés iránti vágy. Ennek a folyamatnak lehetnek olyan járulékos tünetei, amelyek idővel elvezetnek a depresszió vagy szorongás állapotához, és máris kitermeltünk közösségi szinten egy pszichiátriai diagnózist. Szakemberként előfordul, hogy már csak akkor találkozunk ezekkel a fiatalokkal, amikor túl vannak egy öngyilkossági kísérleten. Ilyenkor látjuk, hogy a megoldás – az egyéni segítségnyújtáson túl – a prevenció lehetett volna”, fogalmazott Peer Krisztina.

Szerinte azokat a helyzeteket már egyre jobban kezelik a pedagógusok, amikor kamaszkorban megjelennek a külvilág számára gyakran megbotránkoztató változások a viselkedésben és a külsőben egyaránt, mint a színes haj, a feltűnő testékszerek – értik, hogy ez az identitásalakulás része. Ha viszont ez a változás egy nemi identitás kapcsán jelenik meg, akkor leblokkolnak, tűzoltással, bagatellizálással akarják eltolni maguktól a problémát.

Amikor a gyerekek egymást olyasmivel csúfolják, amiről nem tudják, hogy micsoda, azt könnyebben bagatellizálják a felnőttek is, mondván, úgysem érti a gyerek.

Hiszen ez sokkal kevésbé szembetűnő, mint a verekedés. A bántalmazás ilyen formájának hatása mégsem kisebb.

(Az Amnesty International Magyarország útmutatót is készített az iskolai biztonságos terekről, a pedagógusoknak szóló kiadvány itt olvasható.)