Milyen táskát hordjon nyáron egy férfi?
Egy férfi azért jött erre a világra, hogy dolgokat cipeljen: kibeszéletlen traumákat, a társadalom elvárásait, a maszkulinitás többtonnás súlyát, esetleg mentolos cukorkákat. Az első párat még fejben, esetleg gyomorban el lehet intézni, de amikor a cukrok mellé bekerül a töltő, a powerbank, a jegyzetfüzet, a toll, egy ilyen izé, ami majd egyszer jó lesz, a kézfertőtlenítő, a laptop, a laptoptöltő, a kulacs, az ebéd, a gyerek, a Makita sarokcsiszoló és a fülhallgató – és akkor még nasit el sem tettünk magunkkal – már nagyobb a gond. Miközben a home office lassan szorul vissza, szóval menni kell előre, tovább, örökösen vinni a komplett karrierünket és irodai felszerelésünket magunkkal.
„Milyen táskát hordjon nyáron egy férfi?” – tette fel a kérdést egy kolléga a céges levelezésben, és mint mindig, amikor egy férfi bajban van, megannyi férfi ugrott a segítségére: Semmit! Hátizsákot! Retikült! Szatyrot! Vászonszatyrot! Tornazsákot! Ne menjen sehova, és akkor nem kell vinni semmit! Az egyetlen igaz válasz persze az, mint ami nagyjából a világ összes eldöntendő kérdésére, már ha nem vesszük a tömeges népirtást, és hasonló morális pöcegödröket: attól függ. Attól függ, hogy mennyi mindent kell vinni, hova, milyen messzire, hogyan utazunk, hova, általában hogyan szoktunk öltözködni, és mennyire zavar minket, ha ruppótlannak néznek minket a munkatársaink.
Na de mik a lehetőségek? Ezeken zongorázunk most végig. Mert muszáj mindenkinek felhívni a figyelmét arra, hogy a Fila-táska őrülete már majdnem tizenöt éve volt, azzal már magára valamit adó ember nem lép ki az utcára.
ZSEBEK
„lol xd”, írtam fel a jegyzeteimbe először, mert pontosan tudom, milyen érzés azt meglátni, hogy valaki nyáron mindenféle táska nélkül közlekedik az utcán: vagy félnótás, vagy aszkéta, vagy lohol mögötte egy asszisztens az összes tulajdonával, esetleg csak kiugrott a dohányboltba az autóból, de semmiképpen sem egy munkába, vagy onnan hazafelé tartó férfi. Még ha sikerül is áramvonalas esszenciára redukálni a szükséges tárgyakat – a kulcscsomóról levesszük azt a kettőt, ami kell, pénztárcából kivesszük a pénzt, hagyjuk az iratokat a francba, úgyse tüntetni megyünk, vagy pedig pont oda –, még mindig ott van legalább a telefon kérdése.
Akármennyire is úgy tűnt húsz évvel ezelőtt, hogy a mobiltelefonok Lego-kocka méretűvé fognak töpörödni, ez sajnos egyáltalán nem így történt. Súlyban sem, egy mai mobiltelefon olyan súlyos, mintha húsz deka parizer lenne a zsebünkben folyamatosan, egy fekete obeliszk-számítógépbe összetömörítve, arról nem is beszélve, hogy a képernyők egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek – az Apple is kinyírta a kompakt telefonjait. Telefont pedig hordani kell, a New York Times munkatársa nemrég megpróbálta a techújságírói életét egy design-butatelefonnal élni pár napig, és egyrészt majdnem megőrült tőle, másrészt pedig megdöbbent, hogy életünknek annyira része a telefon, a fizetéstől a tömegközlekedési jegyek kezelésén át az otthoni készülékek irányításáig, hogy többet vesződött okostelefon nélkül, mint amennyi kikapcsolódást hozott az internetnélküliség.
Viszont akármennyire is visszajött a kilencvenes, sőt, már a kétezres évek stílusa, odáig azért nem fogunk eljutni, hogy társadalmilag újra elfogadott legyen a háromnegyedes zsebesnadrág, vagy ennek valami borzasztó mutációja, ami elbírná az összes bizbaszt. Vadászmellényt sem hord az ember munkába, csak azért, mert praktikus. Kivéve persze, ha vadász az illető, természetesen rájuk nem vonatkozik az első mondat. De ki lehet mondani nyugodtan, hogy a zseb nem megoldás. Rossz időben meg lehet úszni mindent azzal, hogy egy dzseki vagy esőkabát zsebeit teletömködjük, de amint kisüt a nap, muszáj valami hordozó.
HASITASI
A hasitasinak, polgári nevén övtáskának az eredete nem egyértelmű. Vagy Ausztráliában találták fel, a kengurukra alapozva, vagy Ausztriában a hegyi síelők hordtak ilyesmit a hasukon, de valójában annyira magától értetődő darab, hogy a keletkezése lényegtelen. A nyolcvanas évek ikonikus kiegészítője lett, aztán egy ideig annak a korszaknak a ciki jelölője, majd teljesen váratlanul a 2010-es évek végétől dicsőségesen visszatért, mint a világ egyik tényleg legpraktikusabb hordozója – azzal a csavarral, hogy a hasán alig hordja valaki, inkább a felsőtestén átvetve, átlósan.
Nekem is van ilyen, és megunhatatlanul praktikus, ráadásul ha teletömködöm mindennel, amire szükségem van, kulccsal, telefonnal, pénztárcával, akkor már tele is van, nem lehet egy pontnál jobban megtömni. Az átlós hordás meg nem olyan kényelmetlen, mintha mondjuk egy súlyozott biztonsági öv lenne rajtunk, könnyen hozzá lehet férni, és valószínűleg a zsebtolvajoknak sem olyan egyszerű a mellkasunknál matatni, bár ehhez nem kérdeztem meg zsebtolvajt. A felsőtesti hordás pedig hatástalanítja az övtáska legcikibb részét, azaz hogy leginkább turista apukák, esetleg dílerek hordják ezt, nem pedig jóravaló polgárok.
Az övtáska legnagyobb előnye a hátránya is, mert hiába fogunk vele próbálkozni, nem fog beleférni egy 16 hüvelykes laptop, akárhogyan is hajtogatjuk. Én általában azzal is megküzdök, hogy az Airpods-tok beférjen az iratok és a kulcsok mellé. Persze ha kevésnek találjuk az űrtartalmát, akkor még mindig ki lehet egészíteni még egy táskával, esetleg egy tarsollyal is, ahogy Tóth Gabi demonstrálta a szerdai tüntetésen, de maradjunk annyiban, hogy Tóth Gabi nem feltétlenül a legjobb példa. Hiszen itt most férfiakról beszélgetünk.
Az övtáska második legnagyobb hátránya az, hogy ugyan már teljesen levetkőzte a cikiségét, és a kevésbé megbízható kereskedőkkel való asszociációt, azért még mindig akkor működik a legjobban, ha úgy öltözködünk, mint aki soha a büdös életben nem akar felnőni. A hasitasi leginkább sportswearrel működik, és nem az inges, irodai munkadivattal. Persze vannak különböző variációi, nem mindegy, hogy poliészterből, bőrből, műbőrből vagy vászonból készült, amivel lehet finomhangolni, de a tény ugyanaz lesz: valójában fejben nem sok választ el tőlünk egy Rapülők-tagtól, ha ilyet veszünk fel, és a munkaeszközeink sem férnek bele. Még akkor sem, ha mondjuk a Patagonia öt literes űrtartalmú táskáját vesszük.
A Men’s Health mindenre kiterjedő övtáskás cikke két különböző iskoláját különbözteti meg ezeknek a hordására. Az egyik az, ha praktikus eszközként tekintünk rájuk, amiben hordjuk a cuccainkat, és kész. Ilyenkor a lap azt javasolja, hogy kék, szürke vagy fekete övtáskát veszünk. A másik pedig az, ha kiegészítőként tekintünk rá, ami a nevéhez híven az egész öltözetet kiegészíti – itt már bekerülhetnek a luxusmárkák is a látómezőnkbe, amik már drágább bőrből készítik a táskákat. Ebben az esetben mindenképpen átlósan kell hordani őket.
HASITASI MUTÁCIÓK
Ha már nyitottak vagyunk arra, hogy a felsőtestünkön átvetve hordjunk valamit, akkor kinyílik a táskavilág előttünk, és jöhetnek a futártáskák, a hatalmas méretű hasitasik, a sling bagek, a crossbody bagek, és még megannyi dolog, aminek biztos van külön neve, de az én befogadóképességemnek is van határa, ha batyukról beszélünk.
Kezdjük az elején: a futártáskát értelemszerűen és jellemzően biciklis futárok használnak. Praktikus, strapabíró, és akkor nem zavar a mérete, ha éppen a biciklissávban tekersz vele. Megdöbbentően hasonlít egy yassified postástáskához, és ebbe már fér laptop, mert nagyjából tizenöt évvel ezelőtt nekem is volt ilyenem. Az tény, hogy bírta a természet viszontagságait, viszont szuper esztétikusnak semmiképpen sem mondtam volna.
A nagyobb méretű, egyterű, formájukban övtáskákra emlékeztető szütyők – a reklám elkerülése végett a magyar boltokkal nem rendelkező Uniqlót linkelem – irtó praktikusak, már ha szeretjük egy végtelen fekete lyukba dobálni a cuccainkat, hogy aztán az urbánus létből fontos másodperceket töltsünk végtelen kotorászással és tanácstalansággal. Ezekbe én már megkockáztatnék egy kisebb laptopot is belerakni, feltéve hogy a számítógép valami védőtasakban van, és kibírja, ha közlekedés közben három különböző tengelyen is kell mozognia.
A sling bag pedig egy olyan dolog, amit azután sem tudok pontosan definiálni, hogy elolvastam egy komplett GQ-cikket róla. Azért nem szégyellem magam, mert a cikk írója sem tud egy sziklaszilárd definíciót adni, azon kívül, hogy a sling és messenger táskákat inkább arra tervezték, hogy átlósan hordják őket. De a válogatás ajánlatait végigböngészve, önmagukban nézve a táskákat, nem igazán tudnám megmondani, hogy mekkorák, hogyan kell hordani őket, illetve hogy elég nagy lenne-e munkába menet egy ilyen.
Ha már szóba kerültek a válltáskák, itt lehet az a pont, hogy behozzam a designer táskákat, amit a rossz nyelvek egészen biztosan csak retikülnek hívnának. De most mondjuk meg őszintén: Jacob Elordi talán retikülöket hord? Az ausztrál színészt többször is lefotózták, hogy Louis Vuitton, Burberry vagy Bottega Veneta táskákkal közlekedik, amiket a HÉV-en nehezen tudnék elképzelni, de Kaliforniában nincsen ebből probléma. Elordi egyébként elmondta, hogy biztos úgy tűnik, mintha vagyonokat költene ezekre a táskákra (a Louis Vuitton Speedy P9 9200 dollárnál, azaz 3,2 millió forintnál kezdődik), egyszerűen ezeket ingyen kapja, csak azért, mert híres. „Egyszerűen küldenek cuccokat. Megáll tőle az eszem” – mondta szintén a GQ-nak.
Igen, én is tisztában vagyok azzal, hogy a crossbody bag definíciója megint olyan lesz, mintha totálisan keverném, hogy mikről beszéltünk eddig, de elméletben ez is egy olyan táska, amit vállon, vagy a felsőtesten átvetve kell hordani. A legnagyobb különbség az előbbiekkel szemben általában az, hogy a crossbody bagek táskarésze jellemzően négyszög alakú, és nagyjából akkora, mint egy tablet. Én leginkább kalauzokra vagy parkolóőrökre asszociálok róla, de ez legyen az én nyomorom, ahogy az is, hogy életem egy pontján szimatszatyrot is hordtam. Sötét idők! A crossbody bagek már sokkal prezentálhatóbbak, mint a poliészter batyuk, vagy a biciklis táskák, cserébe kevesebb dolog is fér bele, de jó választás lehet azoknak, akik nem akarnak sem balatoni büfésnek, sem Critical Mass-aktivistáknak tűnni, és nem is kell annyi mindent cígölniük. Itt egy válogatás a legjellemzőbb stílusokról, az 1500 dolláros Rimowától kezdve a hozzá képest filléres Carharttig. Még mindig jobb, mint az autóstáska, brr.
TOTE BAG
Facebookos mémek visszatérő vicce, hogy csak onnantól számít igazi felnőttnek az ember, ha van egy szatyra otthon a szekrényben, amiben csak és kizárólag nejlonszatyrok vannak. Mint minden a Facebookon, ez is nagyjából húsz év késésben van, igazából ennek az adomának ma úgy van lényege, hogy onnantól kozmopolita felnőtt valaki, ha van egy vászonszatyra otthon, amiben csak vászonszatyra van, de szentimentális okokból egyiktől sem akar megszabadulni. Budapesten is látni kósza New Yorker vagy Shakespeare & Co. tematikájú szatyrokat, amik azt jelzik, hogy az illetője világpolgár, vagy legalább ismer valakit, aki már járt külföldön.
Magyarországon a vászonszatyrokat nevezzük tote bageknek (ejtsd: tótbeg), amik stílusosan a nevüket a cipekedésről kapták. A megkérdőjelezhető minőségű, zöldnek kikiáltott, praktikusnak tűnő, de igazából marha idegesítő szatyrok tényleg sokszor logikus döntésnek tűnnek akkor, amikor valami kevés dolgot kell hordani, és nem baj, ha mondjuk beleesik az eső, vagy letesszük egy BKK-jármű nyilvános felületére, és ettől megszabadulhatatlan foltok lesznek rajta, esetleg az se baj, hogy elhagyjuk, mert van belőle vagy tizenöt hasonló otthon. Tote bag és tote bag között is van különbség, de abban mindenki egyetérthet, hogy egyértelműen strapabíróbb reklámszatyrokról van szó, amiket mondjuk nem lyukaszt ki a benne hánykolódó, már rég kupak nélküli toll, cserébe viszont folyton igazgatni kell a vállunkon, ha nehezebbet cipelünk benne, akkor kíméletlenül megnyomja, és valahogy sehogy nem lehet őket határozottan hordani. Össze-vissza lifeg, mindenbe beleütközik, kiegyensúlyozni képtelenség, egy teljes halál.
A tote bag fogalma nem jelenti mindenhol ugyanezt, sőt. A világ egyik első számú tote bag-típusát több mint nyolcvan évvel ezelőtt találták ki az Egyesült Államokban, az L.L. Bean nevű cég a vászontáskát arra fejlesztette ki, hogy jégtömböket lehessen benne kényelmesen hordozgatni. Erre a funkcióra is teljesen alkalmas, bár ingázásra még jobb a Boat and Tote fantázianévre keresztelt szatyor, amit a New York Times a világ egyik legnagyobb hatású táskájának is választott – egyes szakértők szerint még mindig ez a csúcsa a műfajnak, és még mindig 35 dollárba kerülnek csak. Ezek a fajta, sokkal strapabíróbb tote bagek már megfelelnek annak a feladatnak, hogy a világ összes dolgát munkába vigyük vele, a variációk pedig végtelenek, a 770 dolláros, bőrből készült Frank Cleggen át a Bottega Veneta-féle, szintén bőrszatyorig, ami kétszer annyiba került – és egy ikonikus New York-i könyvesboltot is reklámozott vele.
Az amerikai értelemben vett tote bag fogalmába rengeteg minden beletartozik még, én például nehezen tudnám az olcsó vászonszatyrokat egy kalap alá venni a Topo Designs 70 eurós, állítólag szuper tote-jával, mégis ugyanaz a nevük. És ha elfogadjuk, hogy mennyi minden tartozik ide, akkor a világ nyílik ki előttünk, és végre eljutottunk a kifejezetten munkába való tote bagekig, amiket már arra terveztek, hogy laptopokat hordjon bennük az ember. Ezeknek a táskáknak általában nemcsak fogójuk van, hanem szíjuk is, amikkel vállra is kaphatjuk őket, egy komoly ember benyomását keltve.
A kifejezetten laptophoz tervezett tote bagek ugyanis megugorják azt a feladatot, hogy ne tűnjön az ember egy szatyros szerencsétlennek, vagy egy iskolás gyereknek a hátizsák miatt, amivel ráadásul rendesen le is lehet izzadni, amíg a meetingre odaér.
HÁTIZSÁK
Hát megérkeztünk. Aki már idáig eljutott ebben a cikkben, az már biztosan felkiáltott legalább egyszer, hogy hé, a hátizsák, a hátizsák a megoldás, mit tépem a számat már ennyit. Igen, a hátizsák, amit iskolás korukban levettünk, arra gondoltunk, hogy örökre, aztán azon kapjuk magunkat, hogy még mindig ott van a hátunkon az a szerencsétlen kiegészítő, amitől vagy túrázóknak, vagy iskolásoknak érezhetjük magunkat, de semmiképpen sem felelős embereknek. Természetesen túlzok, a hátizsák a világ egyik legjobb találmánya, ha hajlandóak vagyunk például tömegközlekedésen levenni, illetve nem párnázzuk ki annyira vizes palackokkal, hogy az agglomerációból vonatozni felérjen egy kéktúrával.
Van egy még rosszabb megoldás, ami az utóbbi években felütötte a fejét, egyszerre mint releváns hordozó, és mint infantilizáló eszköz: a tornazsák. A mindenféle tartás nélküli, két barátságtalan zsinórral egyben tartott zsák gond nélkül visszahoz minden, régóta elnyomott emléket az iskolai tesiórákról, ráadásul egy dolgok szállítására teljesen alkalmatlan tárgyról beszélünk, felveszi bárminek az alakját, feltéve, hogy az az alak egy hátkínzó-eszköz. A tornazsáknak nagyjából maréknyi teljesen legitim használati feltétele van, az egyik az, hogy egy háztartási balesetben megsemmisült minden más táskánk és szatyrunk, esetleg még elfogadható az, hogy nyaralni megyünk, és kell valami olyan szütyő, amit akár meg is ehetnek egzotikus állatok, és nem fogjuk bánni. Akármire is használjuk, például tornaórára járásra, a vége úgyis az lesz, hogy alig várjuk, hogy ledobhassuk a sarokba, és valami hűsítő krémet kenjünk a barátságtalan zsinóroktól vörösre dörzsölt vállunkra.
Tisztességes, laptop cipelésére tervezett hátizsákot vásárolni nem olcsó dolog, a Wirecutter által ajánlott legjobb például majdnem 250 dollár, ami minden lehetséges szempontból túlzásnak tűnik. Kivéve, ha elolvassuk a leírását, és rájön az ember, hogy mikre kell még odafigyelni egy hátizsáknál, ami nem az a feltétel, hogy „dolgok férjenek bele”. Legyenek párnázott vállpántjai, hogy ne dögöljünk meg tőle, hálós hátrésze, hogy lehetőleg ne izzadjunk bele az első pillanatban, lehessen esetleg palackot vinni vele az oldalán, legyen külön párnázott rész a laptopnak, ahol biztonságban lehet, legyenek más rekeszek, ahova a maradékot be lehet tenni, és ne nézzen úgy ki, mintha még mindig isibe járnánk, bírja az időjárást, ne bénázzon a cipzárja, sőt, általában a legtökéletesebb hátizsák legyen a világon, olcsón. Azt hiszem, hogy az Árukereső kiröhögne, ha megpróbálnám egyszerre az összes paramétert megadni neki.
Minden morális és esztétikai ellenérzésem ellenére a hátizsák a tökéletes megoldás mindenre: a kezünk szabadon marad, nem lifeg össze-vissza, és ha tényleg annyira kedvesek vagyunk, hogy tömegközlekedésen levesszük, akkor még nem is tudunk vele tudtunk nélkül orrba verni vele embereket. Én amúgy a hátizsákhoz nem kiegészítőként, hanem praktikus eszközként állok: évek óta azt használom leginkább, amit a laptopomhoz kaptam, a gyártó logóját letakartam egy magyar posztpunk zenekar felvarrójával, és megpróbálok úgy pakolni bele, hogy ne próbáljam meg mélységében szétfeszíteni. Szóval megint ott vagyok, mint ötödikes koromban, csak nem attól félek, hogy kakaó fog felrobbanni benne, hanem a becsomagolt ebédem.
Vagy talán váltani kellene aktatáskára, ahogy az Esquire javasolja? A lap szerint a hátizsáktól csak úgy néz ki az ember, mint egy gyakornok, ha komolyan vehetőek szeretnénk lenni, akkor egy több száz dolláros táskát kell venni, ami mondjuk legalább nem hasonlít a szocializmus potentátjainak állandó kellékéhez, cserébe viszont soha a büdös életben nem fog nekünk mondani, hogy „úristen, de jól néz ki ez a praktikus és véresen komoly táska, amit hordasz magaddal munkába.” Valamit valamiért, gondolom – ez a felnőtt élet lényege.
