Légy szíves, miniszter úr, gyere le, nézd meg, mi az, hogy szegénység

„Engem nem zavar a kamera, természetesen tudok mozogni előtte”, szögezte le már az elején Oláh Józsefné Vidák Jolika, akinek mostanra valóban komoly filmes munkássága gyűlt össze. Sorolta is ezeket: főszerepet játszott Baranyi Gábor Benő Anja című diplomafilmjében, szerepelt az RTL A Nagy Fehér Főnök-sorozatában, az Anima Sound System Öltöztessél fehérbe című klipjében, és egy bank reklámfilmjében is.

A Tabánon, vagyis a monori cigánytelepen élő 62 éves asszonyt egy gyártásvezető ajánlotta Kenyeres Bálint figyelmébe, így lett ő a Cannes-ban bemutatott No.3 (The Spectacle) című rövidfilmjének egyik főszereplője. A rendező szerint Jolika a kétnapos forgatást profin, sőt betegen is gond nélkül végigcsinálta, ahogy az unokáját játszó tizenkét éves Vilmos is.

Mivel a Nemzeti Filmintézet az elmúlt években Kenyeres minden nagyjátékfilmtervét elkaszálta, kényszerűségből kezdett rövidfilmekben gondolkodni, majd egy éjszaka azt álmodta, hogy kitalált egyet: a No.3 (The Spectacle) történetét. Ezután Bartók Anna producerrel hónapokon át készítették elő a forgatást, és jártak végig többtucatnyi hazai cigánytelepet.

A mágikus realista rövidfilm ugyanis egy szuperképességgel bíró roma fiúról és a nagymamájáról szól, akikhez ellátogat egy kereskedelmi televíziós csatorna stábja, hogy rövid riportot készítsen a gyerekről. A riport el is készül, sok örömük mégsem lesz benne.

Hogy abból a kevésből több jusson

Oláh Józsefné Jolikát a Máltai Szeretetszolgálat helyi intézménye foglalkoztatja huszonegy éve, sokáig a tanodában volt egyfajta mindenes, nyolc éve annak sütödéjében dolgozik. Monoron született, egy kisebb megszakítással mindig itt lakott, és már nem is tervez innen elmenni. Negyvenhárom éve él a férjével, négy fia, hét unokája és egy dédunokája van.

Színészetre sosem gondolt, inkább óvónő vagy fodrász szeretett volna lenni fiatalkorában, de az anyja nem engedte, hogy továbbtanuljon. A nyolc általánost végezte el, majd később egy szakmunkásiskolát. Tizenkilenc évesen ment férjhez, huszonkét éves korában született meg az első fia, majd még három fiú. Azt mondja, szép a nagy család, ő is szülhetett volna „akár egy egész focicsapatot is”, de tudatosan nem akart több gyereket vállalni, hogy a meglévőknek „abból a kevésből több jusson”.

Jolika szerint az életéről regényt lehetne írni. „Azt mondják, a Földön nincs pokol, de van. Az én gyerekkorom pokol volt. Állítólag ettől lettem ilyen erős. Amit én végigküszködtem a 62 évem alatt, azt sokan nem bírnák”, mondta, és mesélt a bántalmazó anyjáról, aki már akkor se szerette, amikor a hasában volt, a négy testvéréről, akikkel egy héten legfeljebb kétszer ettek főtt ételt. És a férjéről, akivel mikor összekerült, minden kezdődött elölről, csak már nem az anyjától szenvedte el a bántalmazásokat.

Azt viszont megfogadta, hogy amíg az erejéből telik, nem hagyja, hogy a gyerekeinek ugyanaz a sors jusson, mint neki; hogy nekik legalább legyen mindig cipőjük meg főtt ételük. De mégis alakult úgy néha, hogy másnapra kenyérre se volt pénze. Meséli, egyszer nézték a tévét szilveszterkor a gyerekekkel, és amikor finom ételeket mutattak benne, fejére húzta a dunyhát, hogy a fiai ne lássák, hogy sír.

Ne onnét a bársonyszékből prédikálj

A tévében az igaz történeteket szereti a legjobban, és ki nem állhatja azokat, amiken állandóan politikai műsor megy. Szavazni azért eljár, bár úgy vette észre, teljesen mindegy, hogy elmegy-e, mert úgysem változik semmi. Politikust jó ideje nem is látott a telepen, szerinte a régebbi polgármesterek még néha kimentek hozzájuk, a mostaniak viszont ha meghallják, hogy Tabán, csak legyintenek.

A kérdésre, hogy mégis mit üzenne a politikusoknak, egy dühös gondolatmenettel válaszolt:

„Igenis lehoznám a nagy fejeseket ide, tapasztald meg a bőrödön, hogy mi folyik itt, ne onnét a bársonyszékből prédikálj. Gyere, itt a valóság.

Mernék én szólni az Orbán Viktornak is. Miért, kicsoda ő? Ő is ember.

Köszönje meg, hogy a nép őt választotta. És igenis, ki kéne jönni megtapasztalni azt, ami van. Mit mondanék neki? Hogy légy szíves, miniszter úr, gyere le, nézd meg, mi az, hogy szegénység, hogy nincs hol lakni, nincs csatorna, soknak nincs vécéje, vagy nincs folyó víz, mert neked ilyen gondod nincs. Vagy miért van a szerencsétlen kisgyerek egész nap a tűző napon az utcán? Nem elvitetni kell az intézetbe, meg adni egy kiló krumplit. Hanem munkát adni és megfizetni az embereket, hogy meg tudjanak élni”, mondta, és hozzátette, hogy ha nem a pénz meg a hatalom körül forogna a világ, hanem „a szeretet mozgatná a rugóit”, akkor szerinte nem lenne háború és nyomor sem.

Mindezek ellenére ő mégis főleg a kitartásban, a becsületben és a szorgalomban hisz, és úgy gondolja, hogy mindenki maga dönti el, hogy hogyan akar élni. „Mert az embernek szabad akaratot adott az Isten azért, hogy használja”, bár szerinte néha az sem árt, ha valaki megfogja a másik ember kezét.

A rendszerben bőven lenne annyi, hogy ez ne így legyen

Kenyeres Bálint azt mondta, Jolika tényleg sok szempontból kivételes karakter a telepen, az ő hozzáállását és erejét viszont nem lehet mindenkitől elvárni. „Ezek az emberek folyamatosan a víz alá nyomva élik az életüket, és nemhogy egyről a kettőre nem tudnak jutni, de örülnek, ha képesek néha feljönni levegőért.

A túlélésre megy el az energiájuk 99 százaléka.

A cigánytelepeken – nem szeretem eufemisztikusan szegregátumoknak hívni ezeket – ténylegesen bezárva élnek ezek a cigány emberek: rájuk zárták a kaput, eldobták a kulcsot, és néhány megszállottat leszámítva senkit nem érdekel ezután, hogy mi történik ott velük. Ami vérlázító, mert meggyőződésem, hogy a rendszerben bőven lenne annyi, hogy ez ne így legyen”, fogalmazott a rendező, aki az elmúlt időszakban viszonylag gyakori vendég volt ugyan a monori Tabánon, szerinte lehetetlen megszokni a kilátástalan nyomor látványát.

Kenyeres szerint ha már megjelentek a telepen „egy cirkuszi bagázsként”, az alapvetés volt a részükről, hogy próbáljanak a lehető legetikusabb módon eljárni a helyiekkel. „Úgy voltunk vele, mint az orvosok:

ha már segíteni nem tudunk, legalább ne ártsunk.

Ne hazudjunk, és ne ígérjünk olyat, amit nem tudunk betartani. Azt remélem, hogy rosszabb senkinek nem lett az élete a mi jelenlétünktől, de attól tartok, hogy jobb sem.”

Visszatetsző lenne panaszkodni

A 16 perces rövidfilm előkészületei öt hónapon át tartottak, a stáblistán százas nagyságrendben szerepelnek a nevek. A rendező szerint egy rendes rövidfilmes forgatás is egy nagyjátékfilmre elegendő energiát mozgat meg, a különbség annyi, hogy itt az emberek idejét és tudását csak néhány napra veszik igénybe. Mivel a No.3 (The Spectacle) sem nyert állami támogatást, független finanszírozásból, és meglehetősen alacsony költségvetésből készült. Bár Kenyeres úgy látja, alacsony költségvetésű film nem létezik, csak olyan, ahol nem fizetik ki rendesen a munkatársakat. Ők is baráti szívességekből és változatos természetbeni juttatásokból hozták össze a projektet.

„Pénz nélkül filmet csinálni kizárólag ön- és közkizsákmányolással lehet.

De arra azért figyeltünk, hogy a helyszínért és a szereplőknek tisztességesen fizessünk – nem akartunk az elesettekbe még mi is rúgni egyet. Cserébe a barátainkkal és családtagjainkkal maximálisan megtettük ezt. Ennek a fenntarthatatlanságáról és a perspektíva hiányáról viszont talán visszatetsző lenne egy ilyen látogatás után panaszkodni”, mondta Kenyeres már a város egyik éttermében. Szóval szerinte ha még adná is magát, hogy párhuzamot vonjon a kiéheztetett magyar filmesek és a szociálisan leszakadó társadalmi csoportok közé, az nem lenne túl ízléses.

Kenyeres Bálint a cannes-i fesztiválon, egyetlen magyar alkotásként bemutatott No.3 (The Spectacle) című filmje szerepelt a Friss Hús programjában is, legközelebb várhatóan ősszel látható majd Magyarországon.