Nem az a gyerek fog szenvedni, aki meglát két férfit vagy két nőt kézen fogva sétálni, hanem az, akit naponta bántalmaznak azért, aki lenni szeretne

Gyerekekkel és serdülőkkel foglalkozó pszichológusként minden egyes héten szembesülök azzal, hogy társadalmunk legkiszolgáltatottabb rétege, a gyerekek szenvednek, miközben az ország vezetése éppen őket szeretné megóvni, megvédeni. Hogyan fordulhat elő ez mégis?

Az LMBTQ-fiatalok olyan intenzív fizikai, verbális és érzelmi bántalmazásnak, kirekesztésnek az áldozatai, hogy a járulékos tünetek miatt előbb-utóbb pszichiátriai diagnózist kapnak, kórházban kötnek ki, romlik a tanulmányi eredményük, kitaszítják őket a kortársaik, amely az elsődleges szocializációs közeg lenne számukra. Pszichológusként azt vallom, hogy az ő védelmük és képviseletük érdekében felelősségem és kötelességem is szakértői szerepből felszólalni, mert hiszek a párbeszédben, abban, hogy ha csak egyetlen szülő, egyetlen pedagógus megérti, mi történik ezekben a gyerekekben, akkor már megérte.

Zavaros fogalmak a fejekben

Az egyik gyakori probléma, hogy nem ismerjük a fogalmakat, vagy ha találkozunk is velük, nem tudjuk értelmezni, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk a tudomány álláspontját. A Háttér Társaság szószedete segíthet eligazodni a témában, de számos szervezet és cikk foglalkozott már ezzel, ezért én ebben az írásban minderre nem térnék ki, ugyanakkor látom és tapasztalom, milyen nehézségeket hordoz már az is önmagában, hogy például összekeverjük a nemi identitást és a szexuális orientációt, hogy a társadalmi nem (gender) szót nemhogy nem értjük, de egyenesen szitokszóként használják sokan.

Minderről eszembe jut, amikor 20 évvel ezelőtt drogprevenciós foglalkozásokat tartottam iskolákban, vagy éppen szülőknek, és találkoztam azzal a félelemmel, amit az ismeretek hiánya szült, és az információ hiányának következtében a fű, a kokain és a heroin egyetlen veszélyes drogként volt kezelve. Ráadásul a diákok nagy része biztosan állította, hogy az ismereteik kielégítők, és csak a drogtotó, valamint a drogok csoportosítása gyakorlatnál szembesültek azzal, mennyire nem ismerik mindazt, amit esetleg használnak (megjegyzem, mindez a nikotinra és az alkoholra éppúgy igaz volt). Ha tisztában vagyunk a saját hiányosságainkkal, és van önreflexiónk, önismeretünk, akkor remek beszélgetések indulhatnak el gyerekek és felnőttek között egyaránt. Ha azonban félünk, megszégyenítünk és gyűlölködünk, az nemcsak a másiknak, de nekünk magunknak sem tesz jót.

Önmagát egy színhez hasonlította, amit ki akarnak radírozni

A korábbi cikkeimmel ellentétben most egy konkrét gyerekről is fogok írni, aki hozzám jár terápiába, természetesen a szülő és a gyerek beleegyezésével teszem mindezt úgy, hogy felismerni még a közvetlen környezetének se lehessen. A nevét megváltoztattam és az életkorát sem fogom közölni. Azért tartom mindezt fontosnak, hogy az olvasó találkozhasson valódi élettörténetekkel, és megértse, miért írom azt a bevezetőben, hogy a gyerekek szenvednek. És annak ellenére, hogy ez a szakmám, sokféle problémával találkozom, a rendszer elégtelen működése és a környezet abuzív reakciói miatt ilyenkor én is egy kicsit szenvedek. Ebben az esetben talán még jobban, mint korábban.

Péter általános iskolás, és szorongásos tünetekkel érkezett hozzám. A bemutatkozásunk után az első találkozást végigsírta, és a negyvenedik percben tudott arról beszélni, úgy érzi, rossz testbe született, ő valójában nem lány, hanem fiú. Az ülés végén odaléptem hozzá és megkértem, mutatkozzunk be újra egymásnak. Rám nézett és döbbenten megkérdezte: „Bármilyen nevet mondhatok?” „Persze – mondtam –, ahogyan szeretnéd, hogy szólítsalak.” „Péter” – mondta. Kifelé menet még megállított és megkért, hogy a szülei előtt ne mondjam ki a választott nevét, de ne hívjam az anyakönyvezett nevén sem. Itt kezdődött a kapcsolatunk, ami most – közel másfél év terápiás munka után – éppen ott tart, hogy úgy érzi, nincs valódi segítség a számára, ezért szeretné az alkalmakat ritkítani, a folyamatot lezárni. Ez teljesen érvényes érzés a részéről, várható volt, hogy valamikor bekövetkezik. És bár Péter jelenleg nincs olyan pszichés állapotban, hogy a terápia lezáruljon, fontos az érzésének validálása, valamint a terapeuta részéről a folyamatos támogató, megtartó közeg, hogy ezzel az érzéssel idővel képes legyen megküzdeni, új kapcsolatokat alakítani egy számára biztonságos közegben.

Az egyik legmegrázóbb élmény a terápiában az volt, amikor a világ sokszínűségéről beszélgetve Péter önmagát egy színhez hasonlította, amit ki akarnak radírozni.

A radír a hasonlatban az iskola volt, majd hosszan fejtegette, milyen az, amikor vannak egyező színek és különböző színárnyalatok, és van a „maszatolás”, amikor újjal szeretnénk eltüntetni a színt, de a „színfolt mégis ott marad”. Szerinte ez a radír (iskola) kifejezetten a színek radírozására van kifejlesztve, de mégsem tudja azokat teljesen eltüntetni, mert „nyomot hagynak”.

Amikor a rendszer a terápiás munka ellenében dolgozik

A közös munkánk során Péter rengeteg bántást és megaláztatást szenvedett el, miközben egyre bátrabban vállalta saját nemi identitását. A kezdeti változások a külsejében egyre jobban szemet szúrtak a környezetének, egy idő után már nemcsak a szüleinek, de az iskola pedagógusainak is, nem beszélve a kortársakról, akik éppúgy nem tudtak mit kezdeni a változással, mint a tanárok. A tapasztalataim azt mutatják, hogy középiskola vége felé egyszerűen azért könnyebb egy nagyon kicsit a helyzet, mert a kamaszok kognitív és szociális szinten érettebbek, ami eggyel elfogadóbb attitűdöt is eredményezhet. Természetesen ezzel nem azt szeretném mondani, hogy az idősebb serdülők nem ütköznek nehézségekbe, őket nem bántalmazzák, inkább azt, hogy ha az előbújás ebben az életkorban történik, nagyobb eséllyel kap támogatást és elfogadást is.

Péter egyre jobban szenvedett a lánykeresztneve miatt, ezért először a családjában próbálta a választott nevét elfogadtatni. Ha egy érintett fiatalnak testvérei vannak, akkor nemcsak a szülőknek kell támogatónak és elfogadónak lenniük, de a különböző életkorú testvéreknek is, ami – bármilyen szerető és támogató egy család – kezdetben szinte lehetetlen. Meg kell küzdeniük az első sokk élménnyel, majd a saját érzéseikkel, a bűntudattal és azzal, hogy a családjuk eddigi egyensúlya teljesen kibillent a helyéről. Ha egy család diszfunkcionálisan működik, akkor egy érintett kamasznak a saját nehézségein túl a szülők elutasításával és az ezzel érkező negatív érzésekkel is meg kell birkóznia.

Péter esetében végül mindkét szülő elfogadta nemcsak a választott nevét, de a nemi identitásával járó változást is, mely egyelőre leginkább a külsejében mutatkozik meg. Persze a terápiás munka része a szülőkonzultáció is, amelynek során az érzések feldolgozásán túl edukáció történik. De a terápia része az iskolával, a pedagógusokkal, és más szakemberekkel (iskolapszichológus, gyógypedagógus, szociális munkás stb.) zajló folyamatos kommunikáció, egyeztetés.

A szakmai megbeszélések során gyakran tapasztalom, hogy egyrészt a pedagógusok saját viszonya is tisztázatlan, másrészt meg vannak ijedve, eszköztelennek és tehetetlennek érzik magukat, így pedig biztosan nem lehet segíteni. Pedig ők azok, akik a gyermekkel a családon túl a legtöbb időt töltik. Az LMBTQ-gyerekek esetében nagyon hamar megjelenik az a gondolat, hogy mindez a család dolga, nem akarnak beavatkozni. Miközben zajlik a bántalmazás a kortársak felől (Péter esetében a pedagógusok irányából is megjelent verbális és érzelmi bántalmazás), amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A bántalmazás ugyanis kimeríti a gyermek veszélyeztetését, és minden érintettnek jelzési kötelezettsége van a gyermekvédelemnek. És kialakul egy patthelyzet: nem akarunk foglalkozni a nemi diszfória, a homoszexualitás stb. kérdésével, mert az a „szülők dolga”, miközben ezzel párhuzamosan nem foglalkozunk a bántalmazással, ami nemcsak erkölcsileg, de törvényileg is kötelezettségünk. Így pedig a rendszer magára hagyja a gyereket, és a gyerekkel együtt a családot.

A terápia fókusza soha nem a nemváltás

Szeretnék egy tévhitet eloszlatni. A terápiás munka fókuszában nem az áll, hogy a hozzánk érkező fiatal milyen nemű, milyen nemű szeretne lenni, milyen a szexuális orientációja, hanem mindig az, hogyan érzi magát a bőrében, a kortársai között, a családjában, mik foglalkoztatják, mi okoz neki nehézséget. Persze az őt érintő kérdések, dilemmák vezetik a közös folyamatot, de sosem cél, hogy döntse már el, milyen identitást választ magának, mert attól biztosan jobban lesz. A kamaszkori identitáskeresés időszakában sok minden foglalkoztatja a terápiába érkező serdülőket, de a tapasztalatom az, hogy

ezek a fiatalok elsősorban azzal szeretnének foglalkozni, hogy elfogadják őket. Hogy ne kelljen szorongva bemenniük mindennap az iskolába, hogy ne tegyen negatív megjegyzést a „normalitás” fogalmába burkolva a pedagógus, hogy tudjanak barátkozni, hogy tudjanak örülni egy újabb napnak.

A pszichológusnak a probléma feltárásán túl az a feladata, hogy ezeket a fiatalokat támogassa a mindennapok küzdelmeiben, de pokoli nehéz ezt a munkát úgy végezni, hogy közben a környezet éppen a munkája ellen dolgozik, a serdülőt körülvevő rendszer akadályozza a folyamatot.

A terápiás munkában különösen fontos az affirmatív szemlélet, amely nem egy külön módszertanra utal, sokkal inkább egy beállítódásra a terapeuta részéről. Erre a szemléletre azért van szükség, mert ezeknek a fiataloknak – élethelyzetükből, az őket körülvevő környezet válaszaiból adódóan – olyan speciális szükségleteik vannak, amely megköveteli ezt a specifikus tudást a segítő szakembertől is. Az affirmatív szemlélet egy olyan elméleti keret, amely folyamatosan és tudatosan reflektál arra, hogy a kliens szexuális orientációjához és nemi identitásához a társadalom alapvetően negatívan viszonyul, ez őt hátrányos helyzetbe taszítja, és számos – negatív – járulékos következménnyel jár a mentális egészségüket illetően. Rendkívül fontos a segítőmunka során annak a tudatosítása, hogy mindezért nem ő a felelős, hanem a társadalom és az őt körülvevő intézményrendszer (iskola, sportegyesületek stb.) nem megfelelő válasza.

A Péterrel való közös munka során egyre inkább előtérbe kerültek a szociális kapcsolódási nehézségei, amelyek miatt fokozottan ki volt téve az iskolai bántalmazásnak. A nemi diszfória nemcsak a bántalmazásról, de a – terápiás térben is megjelenő – autisztikus tüneteiről is elterelte a fókuszt, viselkedését tévesen értelmezték, így sem ő, sem a szülők éveken keresztül nem kaptak megfelelő segítséget. A neurodiverzitás tünetei ugyanis sokkal korábban láthatóvá váltak az esetében – bőven azelőtt, hogy „fiús” ruhákat kezdett viselni. A terápia során önsértés és öngyilkossági gondolatok is megjelentek konkrét tervvel, így sürgősséggel került be egy gyermekpszichiátriára, ahol a komplex vizsgálat nyomán végül autizmus spektrumzavar (korábban Asperger-szindróma) diagnózist is kapott a szorongásos zavar és a közepesen súlyos depressziós epizód mellett. A fel nem ismert atipikus fejlődés és a súlyos bántalmazás végül kitermelte a pszichiátriai diagnózist, ami meglátásom szerint elkerülhető lett volna.

A kényszerítés nem segítség

Az úgynevezett reparatív terápia egy olyan nem tudományos beavatkozási forma a pszichológiai, valamint a pszichiátriai munkába, folyamatba, amelynek célja elsősorban az érintettek szexuális orientációjának, nemi identitásának a megváltoztatása. A változtatás ugyanakkor egyirányú: a homoszexuálisokat heteroszexuálissá, a transzneműeket ciszneművé formálnák, mert a nemi vonzalmuk és ennek következtében a viselkedésük nem megfelelő. Azaz le kell őket szoktatni róla, meg kell őket „gyógyítani” és a megfelelő útra terelni. Mindezt teszik a megértés és az empatikus segítségnyújtás jegyében, mert akik alkalmazzák, tudni vélik, hogyan jó a másiknak. A módszer nemcsak hogy tudománytalan, de szembemegy a pszichológusi etika egyik alapelvével, miszerint a pszichológus elfogad mindenféle nemi identitást, szexuális orientációt, vallási és faji hovatartozást.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) szerint nemhogy nem segít, de egyenesen árt, ha egy gyerekre rákényszerítjük a nemének megfelelő viselkedést. Ez ugyanis olyan pszichés károkat okozhat, amely aztán elvezet különböző érzelmi zavarokig, önbántásig, öngyilkossági gondolatokig, öngyilkossági kísérletig.

A reparatív terápia hatásmechanizmusát vizsgáló kutatások nagy része kimondta, hogy a beavatkozások, kezelések csak átmeneti ideig működnek (például átmeneti ideig érezheti az érintett azt, hogy csökken, esetleg megszűnik a szexuális vonzalma az azonos neműek iránt), aminek aztán egyéb, a mentális egészséget negatívan befolyásoló következménye lesz (szorongás, depresszió, szerhasználat stb.).

Mi segíthet?

Egy korábbi kliensem, aki ma már felnőttkorú és a Képzőművészeti Egyetem hallgatója, TRANSformation projektjével a probléma megismertetésén túl saját szenvedését és tehetetlenségét is igyekezett kompenzálni. Szeretne reményt adni másoknak és a „diszfóriában szenvedő transz embereket validálni a művészeten keresztül”.

A képzőművészeten túl az irodalom is működik egyfajta kapaszkodóként, amelynek egyik lényege, hogy általa olyan világokba juthatunk el, ahová a való életben nem, és olyan embereket és sorsokat ismerhetünk meg, amelyeket könyvek nélkül lehetetlen lenne megismernünk. Tehát a lényege épp a másság közvetítésében van. Azért is olvasunk könyveket, hogy megváltozzunk, mi magunk is másokká váljunk. Persze ezek nem radikális változások, hanem inkább lassú morális csiszolódások.

Éppen ezért gondolom, hogy az LMBTQ-fiataloknak egy olvasmányélmény is sokat tud segíteni egy olyan világban, ahol magukra vannak hagyva, ahol ki vannak rekesztve. Egy vers vagy egy novella nem fogja mindezt feloldani, de az esztétikai értéken túl tud támogatóan hatni.

Ha más nincs, el kell menni

A napokban találkoztam egy pedagógus ismerősömmel, aki örömmel újságolta, hogy az a fiatal, aki a gimnáziumi évek alatt nemet váltott, és akinek a családjával én is dolgoztam korábban, külföldön fog egyetemen tanulni. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ez hír most nemcsak a kamasznak, de a családjának is megnyugtató lehet. Nem hiszem, hogy minden esetben valódi segítség a környezetváltás, de azt gondolom, hogy van olyan helyzet, amikor nincs más választás. És ezzel szembesülni szakemberként is elég megrázó.

Péter végül költözés okán iskolát váltott – amikor felcsillant a remény bennem is, hogy a korábbi bántalmazó közeg és elégtelen pedagógiai beavatkozások helyett most végre elfogadó közösséget találhat magának. A hetekig tartó iskolakeresés és elutasítás után végül egy szakmailag felkészültebb, iskolapszichológusi segítséggel is megtámogatott általános iskolába került, ahol újra kezdődött a kortárs bántalmazás. Jelenleg is pedagógusok, pszichológusok, szülők dolgoznak azon, hogy Péternek támogatást, hatékony segítséget tudjanak nyújtani, de ha az őt körülvevő gyerekek kirekesztők, érzelmileg, verbálisan és fizikailag bántalmazzák, akkor nincs az a professzionalitás, ami azt megfékezi. Mert egyetlen szakember sem tudja a családi normarendszert felülírni. Ezért szülőként óriási felelősségünk van abban, hogy a gyerekünk milyen értékeket vall magáénak, hogyan bánik a másikkal és képes-e kiállni azokért, akiket bántanak. A másik ember elfogadásának értéke, a közösségi gondolkodás és a közösségért vállalt felelősség mindannyiunk, de elsősorban gyermekeink érdeke.

A gyerekek valódi védelme

Péter az egyik terápiás ülésünkön arról beszélt, hogy szeretne visszamenni a gyerekpszichiátriai osztályra, mert ott elfogadták őt olyannak, amilyen, ott tudott más, hasonló nehézséggel küszködő fiatalokhoz kapcsolódni.

Egy gyerek, akinek szerető családja van, arra a pszichiátriára vágyik vissza, ahol egyetlen hetet töltött.

A társadalom és a politika értünk, emberekért van. Az is a feladata lenne, hogy csökkentse a szenvedés mértékét a világban. Mert nem az a gyerek fog szenvedni, aki kimegy a Pride-ra és meglát két férfit vagy két nőt (sok-sok családot) kézen fogva sétálni, hanem az, akit naponta bántalmaznak azért, aki lenni szeretne.