Talán nem is gondolnánk, amikor egy-egy elhagyatott, növényekkel benőtt budai telek mellett sétálunk, hogy tőlünk pár méterre akár egy egész vaddisznócsalád is lehet épp a cserjésben. Ezek a telkek kiváló életteret biztosítanak a vaddisznóknak, jut nekik búvóhely és élelem is, és ragadozóktól vagy vadászoktól sem kell tartaniuk.
Az elmúlt hetekben nagy visszhangot kaptak a XII. kerületi vaddisznók, az ezzel foglalkozó Facebook-csoportban napi szintűek a beszámolók az utcákon masírozó kondákról, a kerület vezetése pedig több posztban is magyarázta, hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet, és mit lehet tenni ellene. Bár azt gondolhatnánk, hogy a probléma oka, hogy a városrésznek sok közvetlen kapcsolata van erdőkkel, ahonnan bejárnak a vaddisznók, ez nem így van. Korábbi kutatások már igazolták, hogy olyan vaddisznóállomány él Budán, ami szinte soha nem hagyja el a várost, sőt, ezek az állatok már genetikailag is különböznek az erdei vaddisznóktól.
Heltai Miklós, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének igazgatója szerint általános, de téves elképzelés, hogy a vaddisznókat az ember kiszorította az élőhelyükről, ezért jönnek be a városokba. Ezzel a gondolkodással szerinte két komoly probléma van. Egyrészt ha az ember zavar egy állatot, akkor az az állat kerülni fogja a közelségét, nem pedig olyan helyre költözni, ahol még több ember van. „Szeretném jelezni, az állat nem hülye” – mondta Heltai.
Másrészt az elgondolás azt feltételezi, hogy a vaddisznók csak időszakosan mennek emberek közé, de ez sem igaz. Heltai szerint már három különböző vizsgálattal is igazolták, hogy a vaddisznók alig hagyják el a várost, ha egyszer beköltöztek. Az egyik kutatásuk szerint a Budán élő vaddisznók a városhatártól kifelé átlagosan csak 74 méterre távolodtak el, befelé azonban több mint egy kilométert is mozogtak.
Egyébként a vaddisznó igazi túlélő, szinte bármilyen környezethez képes alkalmazkodni. Általában az állatok nem szeretik a városi környezetet, ha tehetik, elkerülik a forgalmas, emberek lakta helyeket, de van pár kivétel. A vaddisznó mellett ilyen a róka, a varjú, a csóka, de még az őz is, aminek a jelenléte az utóbbi időben szintén gondot okoz Budapesten – mondta Heltai.
Most már az is látszik, hogy valójában mennyire jó túlélő is a vaddisznó. Heltai és a vele együtt dolgozó kutatók igazolták, hogy a budai vaddisznók genetikailag is adaptálódtak a városi léthez. A vizsgálatuk során városi és városon kívül élő vaddisznóktól is vettek mintát, és arra jutottak, hogy a városi vaddisznóknak eltért a 18-as kromoszómájuk az erdei vaddisznókétól. Ez azért fontos, mert ez a kromoszóma felel a stressztűrését és az alvásért, tehát a változása pont olyan megváltozott viselkedést okoz a vaddisznóknál, ami a városi életet segíti.
A budai vaddisznóállomány viszonylag belterjes, alig hagyja el a várost, és keveset vegyül az erdei vaddisznókkal. A városon belül ezért folyamatosan zajlik egy olyan evolúció, ami stressztűrőbbé teszi a vaddisznókat az emberi környezetben. A városi élet stresszel jár, de ezek a vaddisznók már jobban tűrik a zajokat és az emberek közelségét, egyszóval adaptálódtak, alkalmazkodtak a városi élethez.
Abban azonban kár reménykedni, hogy egyszer békésen fogunk majd együtt élni a vaddisznókkal Budán. Heltai azt mondta, egyszer már megtörtént, hogy a vaddisznó barátságosabbá és embertűrőbbé vált: ebből lett a házi sertés. Azonban még a sertés sem teljesen veszélytelen állat, és nem véletlenül nem járja szabadon a településeket. Heltai szerint egyébként az együttélés is rossz kifejezés, mert pozitív vagy semleges kapcsolatot jelent: „együtt élni a házastársammal, élettársammal szoktam”. A vaddisznó és az ember kapcsolata viszont nem pozitív, de még csak nem is neutrális, mert a vaddisznó az emberre közvetve vagy közvetlenül veszélyt jelent. Megrongálja a környezetét, kifuthat az autók elé, vagy életveszélyes sérülést okozhat.
Ezért is fontos Heltai szerint megérteni, hogy a vadgazdálkodásnak fontos szerepe van. Sok állatvédő lelövés helyett a ketreces befogást és az elszállítást támogatja, de ezzel szerinte két gond van. Egyrészt, bár az állatvédőket az a szándék vezérli, hogy ne okozzanak felesleges szenvedést, be kell látni, hogy a vaddisznó nem való a városba. Az viszont mindig kérdés az áttelepítésnél, hogy hova lehet vinni az állatokat. „Senki sem szeretne a kertjében együtt élni velük”.
Másrészt az állatok szállítása rendkívül veszélyes és kínzó, Heltai szerint gyakorlatilag állatkínzás. Ráadásul a megszokott környezetükből egy általuk nem ismert helyre viszik őket, ahonnan mindenáron vissza szeretnének jutni. Idézett egy lengyelországi vizsgálatot, ahol 40 kilométerre szállítottak el jeladóval megjelölt vaddisznókat, amik 24-48 óra alatt visszatértek az eredeti helyükre.
„Viszonylag rövid lábú állatról van szó. Ahhoz, hogy ezeken a rövid lábakon 40 kilométert 24 óra alatt meg tudjon tenni, ahhoz neki folyamatos mozgásban kell lenni. Eközben átszalad utakon, városokon, más egyebeken, ez mind potenciális életveszély. A vaddisznónak is, akit valaki meg akart menteni, és az embereknek is, akik ebben a térségben autóznak vagy élnek.”
A megoldásban mindenkinek van felelőssége. A lakosok gyakran tudtuk nélkül szoktatják a városba a vaddisznókat, amikor nem megfelelően szállíttatják el a zöldhulladékot, vagy nem gondozzák a telküket, így élelmet és búvóhelyet is teremtenek nekik. Az önkormányzatok felelőssége pedig az elhagyott telkek, parkok gondozása vagy felszámolása, mert az ilyen helyeken növő cserjések kiváló helyet biztosítanak a vaddisznóknak. Emellett egyébként a már megtelepedett vaddisznók irtásáról is az önkormányzatoknak kell gondoskodniuk, mert vadászati tevékenységet belterületen nem lehet folytatni.
A vadgazdálkodás feladata Heltai szerint az, hogy ne egyes egyedek sorsát nézze, hanem az egész populációét. Az ő felelősségük, hogy megmaradjon a faj a jövőben is, hiszen természeti kincs, de ne emberi életek kockáztatása árán.
