Idén a 18. alkalommal adták át a Sony World Photography profi fotósoknak járó díjait, köztük a legjobb fényképésznek járót. A zsűri több száz kép közül válogatott, tíz kategóriában hirdettek dobogósokat és győztest. Bemutatunk két-két képet a kategóriagyőztesektől, az eredeti leírásaikkal.
Az év fotósa és a természet
A Természet és élővilág kategóriát a brit Zed Nelson nyerte Az antropocén illúzió című projektjével, amivel azt mutatja be, hogy az antropocén, azaz emberek által uralt (nem hivatalos) korban, amiben élünk, hogyan próbálunk meg mesterségesen előállítani természetesnek ható élőhelyeket (állatkerteket, szafariparkokat), hogy közelebb érezzük magunkat a természethez. Nelson a fényképein keresztül világít rá az ember természetbe vágyása és a folyamatos természetrombolás közötti disszonanciára.
„Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a munkámat elismerte a Sony World Photography Awards. […] Az ehhez hasonló projektek megvalósítása kiterjedt kutatást és nagyon hosszú időt vesz igénybe. A díj nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a munkámat könnyebben mutassam be a világban, és hogy elmesélhessem ezt a fontos történetet” – reagált győzelmére Nelson, aki az Év fotósa díjat is megnyerte. Ezzel egy 25 ezer dolláros (9 millió forint) pénzjutalom és profi Sony fotós eszközök járnak, valamint jövőre eggyel több képet mutathat be a díjátadón.
A Sanghaji Vadasparkban található csimpánzketrec festett háttere lenyűgözően művészi, de csak az emberi szemlélőnek nyújt megnyugtató illúziót. Természetes élőhelyükön, a közép-afrikai erdőkben a csimpánzok napjaik nagy részét a fák tetején töltik. A csimpánzok a főemlősök közül az egyik, szociálisan leginkább összetett életet élő faj, a vadon élő csimpánzok 20 és 150 egyed közötti méretű csoportokban élnek – Fotó: Zed Nelson
Kenya nemzeti parkjai és rezervátumai lehetőséget nyújtanak a turistáknak arra, hogy a vadon élő állatokat természetes élőhelyük megmaradt részein láthassák. A Maasai Marában a turisták gyarmatosítós fantáziákba merülnek, miközben újra eljátsszák a Távol Afrikától című film romantikus piknikjelenetét. A helyi maszai törzsek tagjait alkalmazzák, hogy az élményt hitelesebbé tegyék. Bár a kenyai nemzeti parkok menedéket nyújtanak, a bennük élő állatok lényegében az emberek szórakoztatására és megnyugtatására maradnak életben. Ezek az állatok valójában a természet nosztalgikus, képeskönyvi képére vágyó turisták előtt játszó színészekké váltak – Fotó: Zed Nelson
Az antropocén egy javasolt földtörténeti korszak, ami a bolygó történetének azon, egyelőre elég rövid szakaszát írja le, amikor az ember elképesztő mértékű hatással volt a Földre és az élővilágra. A jövő régészei mindenhol megtalálják majd korunk lenyomatait: óriási műanyagkupacokat, végtelen betontengereket és a fosszilis energiahordozók égetésének hatásait. Napról napra egyre több állat és növény élőhelyét vesszük el, amivel a kihalás felé sodorjuk őket, de nem tudunk megbirkózni azzal a veszteséggel, amit okozunk. Ezért hozunk létre helyeket, ahol eljátszhatjuk, hogy minden rendben.
„Miközben pusztítjuk a körülöttünk lévő világot, a természet színpadra állított, mesterséges élményének mestereivé váltunk. Ez pedig egy megnyugtató látványosság, egy illúzió”
– mondta Nelson, aki hat év alatt, négy kontinenst bejárva kutatta, hogyan merülnek el az emberek egyre inkább megkoreografált, egyre kevésbé természetközeli imitációkban, hogy elfedjék a természetre gyakorolt pusztító hatásukat.
Dokumentumfotós projekt
Fiúk tüzet gyújtanak a Roden Streeten – Fotó: Toby Binder
Ryley az Empire Parade tetői felett – Fotó: Toby Binder
„Ha az utcám másik végén születek, a bádogkerítés mögött, brit lettem volna. Hihetetlen belegondolni. A magamról alkotott véleményem, a kultúrához, örökséghez, valláshoz, nacionalizmushoz és politikához fűződő kötődéseim mind a véletlennek köszönhetők. Egyutcányira voltam attól, hogy a saját ellenségemnek szülessek” – írta Paul McVeigh belfasti születésű író.
A német Toby Binder azt akarta bemutatni, hogy egy ilyen, elvileg régen lezárt konfliktus, mint az északír, a mai napig milyen mély nyomot hagy még az újabb generációk tagjain is. Nemcsak fizikai nyomokról van szó, mint a falak vagy a kerítések, hanem a társadalmat kettészelő, pszichológiai megosztottságról is. Binder nyerte meg idén a Dokumentumfotó kategóriát – többéves projektjét, amiben a béke után született északír fiatalokat követte, korábban mi is bemutattuk már.
Nézőpontok
Ebben az összetett világban olyan karakterekkel találkozunk, mint Ronaldo és Thabbs, két fiatal, transznemű tinédzser Fokváros Cape Flats negyedéből. Együtt éljük át velük az önfelfedezés és a megújulás útját egy olyan közösségben, amit a veszély és a megosztottság alakít. Ronaldo és Thabbs számára a kamaszkor a mélyreható újjászületés időszaka – a régi identitások levetése és annak vállalása, hogy kik is ők valójában, ami erőt és célt ad nekik – Fotó: Laura Pannack
A buszmegálló / A Project Hope egy olyan ifjúsági központ, ami biztonságos helyet kínál a fiataloknak, ahol együtt lehetnek. Ebben a megosztott közösségben a kereszttűz mindennapos fenyegetést jelent. A fotós látogatása óta sok fiatal meghalt vagy lelőtték őket, köztük egy hétéves lányt, aki iskola után ment be a boltba édességet venni – Fotó: Laura Pannack
Annak, hogy suli után hazamegyünk, egy mindenkinek ismerős, egyszerű, idővel nosztalgikus élménynek, emléknek kellene lennie. A Nézőpontok kategóriában első helyen végző Laura Pannack projektje a fokvárosi Cape Flatsben élő fiatalok nehéz sorsát járja körül. A dél-afrikai városrészt bandák uralják, bevett dolog az erőszak, így a fiatalok mindennapos ingázása valójában életveszélyes feladat.
Pannack a projekt során egyszerűbb eszközöket használt, kevésbé hagyatkozott a fejlett technológiára, és így mutatta be, hogy a fiatalok hogy sétálnak el nap mint nap az iskolába, miközben próbálják elkerülni a bandatagok célkeresztjét. Versek, analóg fényképek, rajzok, kollázsok és cianotípiák bensőséges módon vázolják a mély társadalmi szakadékok közepette megélt fiatalkort.
Környezet
Szövetmosás / Dionisia, Nilda és Braulia a tóban mossa a nemrég festett szálakat. A természetes festékek egyedülálló tulajdonsága az ökoszisztémával való harmóniájuk; a kémiai festékek mérgező anyagokat juttatnának a tóba, a természetes festékek azonban harmonikusan illeszkednek a környezetbe, megőrizve annak egyensúlyát – Fotó: Nicolás Garrido Huguet
Qollekezek / Qolleszüret 4500 méteres tengerszint feletti magasságban. Bár ezt nem tudták előre, a fotós által a festési útvonal fotózásához kölcsönvett két analóg fényképezőgépen fényszivárgást fedeztek fel, ami szerencsésen illeszkedett a természetes festékek kézműves jellegéhez – Fotó: Nicolás Garrido Huguet
Az Alquimia Textil Nicolás Garrido Huguet perui fotós és María Lucía Muñoz kutató és divattervező közös projektje, ami a perui Chincheróban (Cusco, Peru) található Pumaqwasin kézművesei által alkalmazott természetes festési technikákat mutatja be. A projekt egyik célja az, hogy minél több emberrel megismertessék és így segítsenek megőrizni az ősi festési technikákat, amik rendkívül idő- és energiaigényesek, a művelőiket mégis alábecsülik a textiliparban.
Az ipari módszerek lassan teljesen kiszorítják ezeket a hagyományos festési eljárásokat, miközben az éghajlatváltozás azokat a növényeket veszélyezteti, amik létfontosságúak ezekhez a technikákhoz. A fényképeken háromfajta festékforrást mutattak be: egy sárga virágú bokrot, a qollét (Buddleja coriacea), a ch’illkát (Baccharis sp.), aminek szárából és leveléből okkersárga és zöld árnyalatokat lehet kinyerni, valamint a bíbortetűt (Dactylopius coccus), egy, az Andokban élő rovart, amiből piros, kárminvörös és lila árnyalatokat vonnak ki.
Tájkép
Elnéptelenedés / Megalapításuk 150. évfordulója után nem sokkal a San-in régió hegyvidéki területein több általános iskola összevonását tervezik. A diákok száma, ami egykor több mint száz volt, drámai mértékben csökkent, és ma már csak néhány diák van évfolyamonként. A város lakossága Japán gyors gazdasági növekedése óta a felére csökkent, mivel a fiatalok a városokba költöztek. A fényképet egy Szaeki Hiromu által rendelkezésre bocsátott archív képpel egészítették ki – Fotó: Kino Szeido
Elnéptelenedés / A Hirosze vasút az 1920-as években nyílt meg Simane prefektúrában. A vonalat a Hirosze kerület lakói tervezték. A kerület történelmileg a virágzó Gasszantoda várvárosból nőtte ki magát. Japán gyors gazdasági növekedése során a motorizáció fejlődése és a vasútvonal menti elnéptelenedés miatt az utas- és teherforgalom csökkent, és az elöregedett létesítményeket nem lehetett felújítani, ezért a vonat működését megszüntették. A fényképet Jamamoto Ivao által rendelkezésre bocsátott archív képpel kombinálták – Fotó: Kino Szeido
Kino Szeido fotós projektje azt a kérdést járta körül, hogy mit jelent a fejlődés egy országnak, mik a növekedés előnyei és hátrányai, és ehhez mai képeket kombinált archív fotókkal, amik ugyanott készültek, mint az újabbak. Japán 1945 és 1973 közötti gyors fejlődésének egyik ára az egyre nagyobb légszennyezés volt, és mivel egy szigetről van szó, a népesség sem egyenletesen oszlott el. Ez a mai napig érezhető a társadalmon, az abban található törések gyakran erre a közel harmincéves időszakra vezethetők vissza.
„Szerencsére a japánok híresek arról, hogy szeretnek fotózni, így sokan örökítették meg a változó országot az évtizedek során”
– mondta Kino.
Sport
Deszkások portréja a goai Panjimból, ami egyike azon kevés helyeknek Indiában, ahol kialakult egy női gördeszkás közösség – Fotó: Chantal Pinzi
Asha keze, amit mehendi vagy henna díszít, ami egy ősi, Indiából származó testművészeti forma – Fotó: Chantal Pinzi
Hiába India a világ legnépesebb országa a maga 1,4 milliárd lakosával, mégis alig van néhány női gördeszkása. Chantal Pinzi Shread the Patriarchy (ami egy szójáték, nagyjából azt jelenti, hogy Zúzd szét a patriarchátust) című projektje épp ezért mutatja be, hogy az előítéletek és a fenyegetések ellenére miként lázadt fel néhány nő, hogy deszkázással tiltakozzanak az elnyomásuk ellen. Azzal, hogy néha elesnek, de mindig felkelnek, szembemennek a sztereotípiákkal, és visszaszerzik a köztereket, ahonnan kiszorították őket. A csoport több tagja is sikeresen elkerülte az előre elrendezett házasságot, míg mások anyagi függetlenséget és tiszteletet szereztek azzal, hogy gördeszkáznak.
Portréfotó
Yemanjá valódi képmása / Portré Samara Azevedóról, aki a tengerek joruba istenségét, Yemanját formázza meg. Ő a legnépszerűbb Orixá Brazíliában, de a rasszizmus miatt az arculata megváltozott. Afrikában teltebb fekete nőként ábrázolják, akinek nagy mellei a gondoskodást szimbolizálják, Brazíliában viszont karcsú fehér nővé alakították át. Samarához hasonlóan sok fiatalabb afrobrazíliai is azon dolgozik, hogy helyreállítsa Yemanjá eredeti arculatát, és küzdjön az előítéletek ellen. Salvador, Brazília – Fotó: Gui Christ
Yemanjá ünnepe / Afrobrazil vallásgyakorlók a Yemanjá fesztiválon. Az eredetileg december 31-én tartott ünnepség Brazília egyik legnagyobb kulturális ünnepévé vált. Az előítéletek miatt azonban az afrobrazil vallások kénytelenek voltak megváltoztatni az ünnep dátumát, mert a rituáléikat sok turisztikai helyszínen kellemetlennek tartották azok, akik a strandokon gyűltek össze az újév megünneplésére. Ez a helyi hatóságok és más csoportok ellenállásához vezetett. Mongaguá, Brazília – Fotó: Gui Christ
Gui Christ M’kumba című projektje, ami az afrobrazil közösségek kitartását mutatja be a helyi vallási intoleranciával szemben, a mai napig tart. A cím egy ősi kongói szóból ered, ami spirituális vezetőt jelentett, de később a helyi társadalom az afrikai vallások lekicsinylésére használt szitokszóvá alakította.
Több mint háromszáz év alatt közel ötmillió afrikait hurcoltak át Brazíliába, ahol nemcsak a szabadságuktól, hanem a kultúrájuktól, spirituális gyökereiktől is megfosztották őket. Az 1970-es évekig az afrobrazil vallások tiltva voltak, de hiába enyhült a törvény, az évszázados előítéletek miatt gyakorlóikat a mai napig gyakran erőszakos támadások érik. Csak 2024-ben több mint kétezer ilyen indíttatású támadást jelentettek. Bár a lakosság 56 százaléka afrikaiak leszármazottja, kevesebb mint 2 százalékuk mondta azt, hogy afrobrazil vallású, mert félnek a retorziótól.
Gui Christ épp afrovallási papnak tanul, és úgy döntött, hogy fényképeken örökíti meg ezt az új, fiatal, büszke generációt, ahogy afrikai istenségeket és mitológiai történeteket játszanak el.
Kreatív
„Költőket kellett volna küldeniük’, diptichon (lencsés nyomtatás) / Will Anders volt a holdkomp pilótája az Apollo–8 1968-as küldetésén, az első emberes holdküldetésen. Ő fényképezte a Földkeltét, az emberiség történetének legtöbbször reprodukált fényképét. Arról is híres, hogy elgondolkodott azon, hogy a NASA-nak vajon nem költőket kellett volna-e küldenie, „mert nem hiszem, hogy a maga teljességében megragadtuk volna annak a nagyságát, amit láttunk”. A dearMoon tervezett repülési útvonala az Apollo–8 útvonalát követte volna. Ezúttal művészek is a fedélzeten utaztak volna, hogy végül 60 évvel később válaszoljanak az Apollo–8 hívására – Fotó: Rhiannon Adam
Válogatott bolygóközi túrafoglalások a Hayden Planetárium archívumából, 1950–1954 / Az űr meghódítása című kiállítás részeként a Hayden Planetárium bolygóközi túrafoglalási pultot nyitott. Ezek a jelentkezések a planetárium archívumából származnak, és még mindig nem adták át őket egy olyan kereskedelmi űrhajózási vállalatnak, ami képes lenne túrákat kínálni. Mivel a SpaceX elsőként értékesíti a Holdra irányuló repüléseket, és egy holdi bázis építését tervezi, hogy eljusson a Marsra, a fotós azt sugallja, hogy „ezek a jelentkezések eljuthatnak ahhoz az emberhez, aki elsőként képes »eladni a Holdat«” – Fotó: Rhiannon Adam
A koronavírus-járvány alatt Rhiannon Adam talált egy jelentkezési lapot, amivel a dearMoon-projektre lehetett pályázni. Ezt egy japán milliárdos indította el 2018-ban; az volt a célja, hogy nyolc művész társaságában induljon el egy egyhetes holdmisszióra, méghozzá a SpaceX segítségével. Az akkori tervek szerint ez lett volna az első teljesen civil űrtúra. Az Apollo–8 küldetésének 1968-as útvonalát akarták követni, ugyanis a misszió parancsnoka, Bill Anders akkor azt mondta, hogy szerinte inkább költőket kellett volna helyettük az űrbe küldeni, hogy valaki megfelelően le tudja írni az elképesztő látványt, ami a szemük elé tárult.
2021-ben Adamet is beválasztották a dearMoon legénységébe, ő lett volna az egyetlen női tagja. Három éven keresztül készült az űrutazásra, de 2024 júniusában a milliárdos úgy döntött, hogy mégsem akar az űrbe menni, így a legénység kénytelen volt mindkét lábbal visszatérni a Földre.
Csendélet
Az élet körforgása – Fotó: Peter Franck
A szél lélegzete – Fotó: Peter Franck
Peter Franck Still Waiting (Még mindig várok) című projektje az események közötti határteret ábrázolják, egy olyan küszöböt, ahol az idő megnyúlni látszik, és a jelentések rögzítetlenek maradnak. A tárgyak egymás mellé helyezése a térben teret enged az értelmezésnek, szürreális gondolatmenetekre invitálva. Minden felfüggesztve, törékeny egyensúlyban tartva, ahol a beavatkozás fenyegetésnek tűnik. A másodperc töredékei választják el a döntő cselekvéstől, a képek a mozdulatlanság egy múló pillanatában lebegnek, egy lélegzetvételnyi időre, mielőtt a világ újra megmozdul.
Építészet és dizájn
Nishisando by Sou Fujimoto / A Tokió WC-Projekt keretében 16 világszerte elismert építész használta kreativitását, hogy a nyilvános illemhelyekről kialakult hagyományos negatív képet eltörölje, és 17 biztonságos, tiszta és befogadó teret hozzon létre – Fotó: Ulana Switucha
Nanagodori by Kazoo Sato – Disruption Lab Team – Fotó: Ulana Switucha
A Tokió WC-Projekt azért indult el, hogy a város egy részében régi közvécékből olyan létesítményeket alakítsanak ki, amik hasznosak, biztonságosak, és nem utolsósorban még jól is néznek ki, hogy használatra ösztönözze az embereket. Az így született épületek egyszerre művészeti alkotások és közhasznú létesítmények, hiszen 16 világszerte elismert építész dolgozott rajtuk.
A főbb kategóriák mellett több másik díjat is kiosztottak: volt például nyílt verseny, diákoknak szóló verseny és kifejezetten fiatalokra fókuszáló kategória is. Erről bővebben itt olvashatnak.
