Saját farkába harap a magyar modell, ennek tünete, hogy nem fogyasztunk

Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter az elmúlt hetekben szokatlan bűnbakot talált az ország gyenge gazdasági teljesítményére: több nyilatkozatában is arra panaszkodott, hogy hiába nőnek a reálbérek, a fogyasztók a kormány minden igyekezete ellenére sem hajlandók eleget fogyasztani, a vállalatok pedig beruházni.

Gólok és öngólok

A fogyasztás lanyha szintjének okait illetően a sajtó és elemzői szféra is számos olyan jelenséget azonosított, amelyek részben magyarázzák a jelenséget. Egyrészt az emberek (nemcsak itthon, hanem Európa-szerte) a koronavírus-járvány és a 2021–2022-es energiaválság alatt megcsappant megtakarításaik visszaépítésére, hiteltörlesztésre, tartalékolásra összpontosítanak a fogyasztás helyett.

Másrészt a kormány egyes gazdaságpolitikai lépéseivel maga is tevékenyen tesz a fogyasztás korlátozásáért.

• A Fidesz népszerűségének fenntartását célzó, a választások előtti osztogatással megspékelt prociklikus gazdaságpolitika miatt az infláció mértéke már 2017 óta kiemelkedik az uniós átlagból, emiatt a hazai lakosságot kiemelkedő árcédula-sokk érte az elmúlt években.
• A magas infláció letörése magas kamatokat követelt, amelyek növelik a lakosság adósságterheit, és visszafogják a fogyasztási és beruházási hajlandóságot.
• A folyamatos háborús riogatás növeli a társadalom bizonytalanságérzetét, ami tovább ösztönzi a tartalékolást, illetve a külföldi vagyonmenekítést.
• A kormány célzott beavatkozásaival (például családtámogatás, lakossági állampapírok magas hozama, adókedvezmények, nem progresszív adórendszer) elsősorban a felső-középosztályt támogatja. Az uniós átlaghoz való bérfelzárkózás leginkább a társadalom felső 30 százaléka esetében jellemző, amelynek tagjai magasabb jövedelmük kisebb részét költik fogyasztásra, fogyasztásuk nagyobb részét tudják külföldön bonyolítani (más szóval telik nyaralásra és online shoppingra), továbbá megengedhetik maguknak a pénzügyi tudatosságot és a tartalékképzést.

A részben az ágazatok tulajdonviszonyainak átalakítását és a külföldi tulajdoni arány csökkentését, részben a költségvetési lyuk befoltozását célzó kiskereskedelmi és pénzügyi különadók növelik a hazai árszintet. Ez egyrészt visszafogja a fogyasztást, másrészt – mint Nagy Márton gyakran panaszkodik rá – a pénzügyileg kevésbé sanyargatott, ráadásul a nagyobb piac kiszolgálása miatt eleve árversenyelőnyben lévő külföldi online kereskedők felé tereli a fogyasztókat.

További miniszteri magyarázat a gyenge fogyasztásra, hogy ennél fontosabb cél a magyarok számára a lakásszerzés. Az ingatlanpiaci keresletet a kormány maga is növeli lakástámogatási politikájával, a kínálatot viszont korlátozza, hogy a baráti építőipar kapacitásait lekötik a politikai finanszírozást szolgáló, pazarló nagyberuházások. Ha stadion- és irodaház-építéssel kockázatmentesen lehet 30–50 százalékos hasznot realizálni, kevésbé éri meg lakóingatlant fejleszteni.

Keleti modell

Bár hazai közgazdászok jó pár éve hangoztatják, hogy az autóipari beruházásokra való túlzott támaszkodás kockázatos és felzárkózási szempontból sem különösen jó stratégia, a kormány az utóbbi években mégis kiemelten támogatta az ország autóipari függését növelő beruházásokat, ami a szektor (remélhetőleg csak ciklikus) visszaesése miatt megbosszulta magát.

Külön ironikus, hogy miközben Nagy Márton a fogyasztás alacsony szintjén lamentál, Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának elnöke és a Fidesz atlantista szekciójának utolsó mohikánja Magyarország „keleti fejlődési útjáról” elmélkedett.

A kormány által gyakran példaként beállított kelet-ázsiai gazdaságokban, mindenekelőtt Kínában a fogyasztás szintje tartósan alacsony, miután a „keleti fejlődési modell” alapeleme a beruházások priorizálása és az ezzel járó pénzügyi represszió. Ennek egyes jellemzői Magyarországon is tetten érhetők.

• Az állam többek között a munkajogok gyengítésével próbálja növelni a „versenyképességet”, ami hozzájárul a jövedelmek GDP-arányos értékének csökkenéséhez.
• A „lustaságra ösztönző” szociális rendszert alulfinanszírozza, ami növeli a lakosság megtakarítási hajlandóságát (ha nem lehet bízni az állami oktatásban és egészségügyben, akkor fel kell készülni a jelentős váratlan kiadásokra).
• Az állam és a pénzügyi szektor forrásait a kiemelt ipari szektorok finanszírozása felé tereli, ami rontja a lakosság és a nem támogatott ágazatokban tevékenykedő vállalatok pénzügyi kondícióit.

A keleti modell negatív elemeivel való hasonlóság mellett annak pozitív jelenségei már jóval kevésbé köszönnek vissza hazánkban. Az ázsiai felemelkedés alapvető eleme volt például az oktatási ráfordítás növelése és a minőségi közoktatási rendszer kialakítása, miközben a magyar politika pont ezzel ellentétes utat jár, csökkenő ráfordítás, és a világszínvonalhoz való felzárkózás helyett a múlt eszközrendszerét és a kormány ideológiai üzeneteit priorizáló tanterv jellemzi.

Nem jobb a helyzet a felsőoktatásban sem, ahol az eleve alulfinanszírozott szektort az elmúlt években az egyetemi autonómia aláásását célzó kormányzati intézkedések és az európai kutatói hálózatokhoz való hozzáférés ehhez köthető csorbulása rontották a kilátásokat. Azt a magyar gazdaságpolitika Széchenyi István révén már közel kétszáz évvel ezelőtt felismerte, hogy a nemzet ereje – és gazdasági konjunktúrája – a „kiművelt emberfők sokaságában rejlik”, ám a Fidesz gazdaság- és társadalompolitikája inkább közepesen képzett, mérsékelt fogyasztási potenciállal bíró munkások nevelését priorizálja.

A külföldi beruházások alacsony hozadékát és a magyar munkaerő (ebből fakadóan) gyenge termelékenységét nemrég a Magyar Nemzeti Bank is kiemelte mint a fogyasztás alacsony szintjét magyarázó tényezőt.

A vendégmunkások nem fogyasztanak

Sajátos eleme a kormány feldolgozóipart fetisizáló, de ezzel a fogyasztást visszafogó intézkedéseinek a migrációs politika. A külföldi tulajdonú üzemekben egyre nagyobb számban foglalkoztatnak külföldi munkaerőt, a munkások társadalmi „láthatóságát” és letelepedési lehetőségeit azonban a kormány igyekszik adminisztratív és jogi eszközökkel erősen korlátozni.

Ebből fakadóan a vendégmunkások fogyasztása minimális, így pedig az állami ezermilliárdokkal támogatott projektek konjunkturális hozadéka is erősen korlátozott marad: a gyárakban importált szoftverek által irányított, külföldről behozott gyártósorokon import alkatrészekből külföldi munkások szerelnek össze feldolgozóipari termékeket, akik aztán a jövedelmüket hazaviszik magukkal Ázsiába. (A kormányközeli építőipari és bányászati vállalkozók persze jól járnak a beruházásokkal.)

Kapcsolódó probléma, hogy az „illiberális” belpolitikai berendezkedés a kínai befektetőket ugyan nem zavarja, de a jelek szerint a magasabb hozzáadott értékű szolgáltatóipari és technológiai cégeket igen. A joguralommal és a vállalati és szektoriális ügyekbe való közvetlen politikai beavatkozással kapcsolatos aggályok a külföldi példák alapján csökkentik a fejlett beruházásokat, és így hosszabb távon veszélyt jelentenek az autóiparnál nagyobb hozzáadott értéket termelő, hazai szolgáltatóipari exportot megalapozó befektetésekre nézve is.

A keleti modellhez való közeledés tehát pont a fogyasztás tartósan alacsonyan tartását jelentené, és egyébként is egy hatalmas önellentmondásra épül: a kormány azzal szokta igazolni a „nagy stratégiáját”, hogy a világgazdaság központja a hanyatló Nyugat felől keletre tolódik – a keleti beruházások viszont pont ennek a hanyatló nyugatnak a piacát akarják kiaknázni nálunk, miközben a magyar exportból a kereskedelmi adatok alapján maximum a nálunk termelő német multik termékeinek formájában kérnek.