Orbán azoktól várja a világrendszerváltást, akiknek ez nem áll érdekében

Az elmúlt években a magyar kormány külpolitikai retorikájának központi elemévé vált a „Kelet” és a fejlődő országok – avagy a „globális Dél” – gazdasági felemelkedése, a nyugati világ relatív gazdasági hanyatlása, a „multipoláris”, avagy többpólusú világrend kialakulása, valamint a világgazdaság „blokkosodása”. Orbán Viktor és beosztottjai azzal igyekeznek magyarázni a kormány lépéseit, hogy Magyarország ebben a formálódó új világrendben egyedi és szuverén utat jár.

Ezek a toposzok nem csak Orbán beszédeiben népszerűek, a miniszterelnök, illetve a magyar „nagy stratégia” kidolgozásával megbízott fegyverhordozói nagyrészt angolszász geopolitikai gondolkodók ötleteit fordítják magyarra és egészítik ki saját vágyaikkal és elképzeléseikkel. Ugyanakkor a fenti elképzelések és az azokból levon orbáni következtetések helyessége az angolszász tudományos szférában és a „globális Délen” is vitatott.

• A Nyugat, különösen az Egyesült Államok hanyatlása egyáltalán nem egyértelmű, ahogy a „globális Dél” felemelkedését sem lehet kiolvasni objektív adatokból. 
• A világrendről szóló nagy megfejtések gyakran alapvető dolgokat sem definiálnak és a rend alapvetéseiben sem értenek egyet. 

Mindezek mellett a nagy Kelet versus Nyugat narratíva és a blokkosodás hangoztatása relatíve kevés figyelmet fordít a világgazdaság valós felépítésére és a „globális Dél” és a „Kelet” gazdasági és politikai elitjeinek érdekeire. A feltörekvő országok gazdasági elitje a globális kapitalizmus „keleti” és „nyugati” központjaiba is becsatornázta magát, és ebből fakadóan nem a jelenlegi világrend meghaladására vagy leváltására törekszik, hanem sok tekintetben a status quo fenntartásában érdekelt.

Fonódó gazdasági elitek

A fenti gondolatot járja körül mélyebben Trissia Wijaya és Kanishka Jayasuriya, az ausztrál Murdoch University kutatóinak szeptemberben a patinás International Affairs folyóiratban megjelent tanulmánya. Ők a világrendszerváltás narratívája mögötti „geopolitikai fetisizmussal” szembefordulva, marxista alapállásból amellett érvelnek, hogy a „multipoláris” világ megértéséhez a globális kapitalizmus alapjainak feltérképezésére van szükség.

A fenti narratívák alapvető eleme az állam gazdasági szerepének növekedése, a nemzetbiztonsági és geopolitikai érdekek erőteljesebb gazdaságpolitikai érvényesítése, az iparpolitika reneszánsza és a pusztán a hatékonyságot kergető, a szabályozást és állami beavatkozást ellenző „neoliberális” piaci logika meghaladása.

A szerzők szerint ugyanakkor a globális gazdasági rend, az állami érdekek és az egyes helyi gazdasági elitek viszonyai között jóval összetettebb kölcsönhatások fedezhetők fel. Az állami gazdasági szerepvállalás növekedése nem feltétlenül jelenti a piaci logika meghaladását, és a gazdasági nacionalizmus térnyerése önmagában nem jelenti a globalizáció visszafordulását és a blokkosodás erősödését.

Elemzésük kiindulópontja, hogy a fejlődő világban egy új típusú gazdasági elit alakult ki, amelynek felemelkedése és pozíciója egyszerre függ az államtól és a globalizációtól.

• Az Öböl-menti országokban az 1970-es évektől állami támogatással létrejött kereskedőcégek mára hatalmas külföldi befektetésekkel és globális érdekeltségekkel bíró konglomerátumokká nőtték ki magukat. Miután az olajmonarchiák politikai rendjéből fakadóan a politikai és gazdasági elit nem vált el, az Öböl-menti országok gazdasági rendjének alapját egyszerre adja az állammal való összefonódás és a globális piacok kiaknázása.
• A napjainkban gyakran a jövő nagy gazdasági reménységeként emlegetett Indonéziában az állami iparpolitikai beavatkozások egyes, a hatalomhoz bekötött mágnáscsaládok üzleti érdekeltségeinek regionális terjeszkedését célozták, és ezáltal a regionális gazdasági integráció – és ezen keresztül a globális gazdasági rendbe való betagozódás – katalizátorává váltak.
• Indiában Narendra Modi kormányfő régi támogatóira, mindenekelőtt Gautam Adanira támaszkodva próbálja berúgni az iparosítást. A Modi által támogatott indiai családi konglomerátumok egyrészt alapvető gazdaságpolitikai feladatokat látnak el, mint a közlekedési és energetikai infrastruktúra fejlesztése, másrészt ezeken a beruházásokon és kereskedelmi és ipari tevékenységükön keresztül az indiai gazdaság transznacionális kapcsolatainak mélyítéséért, az exportipar és a külföldi tőkevonzás fejlesztéséért is felelnek. 
• Brazíliában az állammal erősen összefonódott helyi gazdasági elit a globális „neoliberalizmus”, avagy a szabadkereskedelem, a dereguláció és a tőkeáramlás szabadságának kedvezményezettjeiből áll, és gazdasági magatartása belföldön és külföldön sem különbözik az „átlagos” multinacionális vállalatokra jellemző „kizsákmányolástól”.
• Hasonló jelenségek figyelhetők meg Vietnámban, ahol az új technológiai területeken állami bábáskodással próbálnak nemzeti bajnokokat kitermelni, aminek fő példája a Vinfast elektromosautó-gyártó.
• A példák között előkerül Törökország is, ahol szintén az állam és a globális piac közötti kettősség jellemző többek között az elmúlt években feltört hadiipari beszállítókat, mint a Bayraktar drónokat gyártó Baykar és a Aselsan csoport.

Az állami szerepvállalás a helyi gazdasági elit külföldi terjeszkedésének támogatása mellett az állami vállalatok tevékenységén és befektetésösztönzési programjain keresztül is erősítette a helyi gazdaság globális hálózatokba való beékelődését. A fejlődő világ állami vállalatai a globális ellátási láncok egyre fontosabb szereplői, például az akkumulátorgyártáshoz kapcsolódó nyersanyag-kitermelésben, fém- és vegyipari tevékenységek terén.

Állam és piac

A nagyhatalmi versengés természetesen nem kerülte el ezeket a projekteket. A fejlődő világ számára növekvő kihívást jelent, hogy a kulcsfontosságú technológiához való hozzáférést az Egyesült Államok és Kína is igyekszik korlátozni, és a geopolitikai érdekeiket kereskedelmi kapcsolataikban is próbálják érvényesíteni. Ennek folyományaként a világgazdaságban egyre több szektorban versengő szabályozási rezsimek kezdtek kialakulni, a nagyhatalmak nemzeti kereskedelmi és befektetési rendszerük szigorításával és két- vagy többoldalú államközi megállapodásokon keresztül próbálnak érvényt szerezni érdekeiknek.

A fejlődő országok ezzel szembesülve mindkét szabályozói „blokkal” szorosabbra fűzik a kapcsolataikat: Délkelet-Ázsia országai például részesei a kínai kereskedelmi akadályok lebontását célzó regionális kezdeményezéseknek, de egyúttal kétoldalú megállapodásokkal és a washingtoni érdekhez való igazodással igyekeznek fenntartani az amerikai piachoz való hozzáférésüket.

A gyakorlatban ezek kombinációja sajátos világgazdasági integrációs folyamatot jelent: a kínai Övezet és út kezdeményezés energetikai és infrastrukturális beruházásai a fejlődő világban a globális piacokhoz való mélyebb integrációt szolgálják, amelynek része a nyugati pénzügyi és kereskedelmi hálózatokra való rácsatlakozás is. A kínai pénzen, erős állami részvétellel zajló projektek tehát erősítik a helyi gazdasági elit betagozódását a „nyugati neoliberális” globalizációba. Hasonlóan összetett a helyzet a megújulóenergia-szektor vagy az elektromosautó-ipar területén, ahol a fejlődő országok a helyi vállalataikat támogatva, de egyúttal a kínai és nyugati tőkére, technológiára és felvevőpiacra támaszkodva próbálnak feljebb lépni a termelési hierarchiában.

Ennek a sajátos felállásnak az egyik hatása a szerzők szerint a fejlődő világban nem elsősorban a „blokkok” közötti lavírozás, hanem a különböző szabályozási rezsimek internalizálása az államon belül – amit a geopolitikai helyett továbbra is nagyrészt gazdasági érdek motivál.

Egy másik hatás, hogy az állam gazdasági szerepvállalásának növekedése és a nacionalista gazdasági retorika nem jelenti a globális kapitalizmustól és a „neoliberalizmustól” való elfordulást, pusztán annak rekonfigurálását. A cél továbbra is a versenyképesség és a globális termelési láncokban elfoglalt pozíció javítása és a külföldi tőkebehozatal ösztönzése. Az állam fejlesztési céljait a magánszektor csatasorba állításával próbálja elérni, aminek keretében egyrészt átvállalja a magánszektor pénzügyi kockázatát, másrészt a magánszektor terelésével igyekszik minimalizálni a politikai kockázatait.

Egy harmadik tanulság, hogy mindez együtt jár a politikai rendszer átalakításával. A korábbi technokratikus piacosítás helyett manapság a dél-ázsiai származású szerzők szerint a „konzervatív–populista neoliberalizmus” az uralkodó mintázat, ami azt akarja jelenteni, hogy számos fejlődő országban Indiától Indonézián át Törökországig a demokratikus intézmények fenntartása mellett az állam fejlesztési céljai mentén megjelentek és egyre erősebbé válnak az autokrácia elemei. Ezt a gazdasági szférában a munkajogok és az – egyebek mellett a beruházások környezetvédelmi veszélyei ellen tiltakozó – civil csoportosulások korlátozása, a beruházást végző belföldi, nyugati és keleti vállalatok érdekeinek priorizálása kíséri.

Magyarországon is megfigyelhető

A fenti gondolatok Magyarország esetében több szempontból is relevánsak.

A kormány gyakran hangoztatja manapság a „neoliberális globalizáció” végét és a „nemzeti gondolat” világpolitikai reneszánszát, azonban közben paradox módon a „blokkosodás” ellen, a külgazdasági „konnektivitás” – más szóval a globalizáció – fenntartása mellett kardoskodik, bőkezűen támogatja külföldi magánvállalatok beruházásait, és a külföldi tőkétől és a globális elektromosautó-ipari értékláncokban való részvételtől várja a magyar gazdaság fejlődését. Ez jól illeszkedik a fenti példák közé, ahol a populista–nacionalista retorikát hangoztató rendszerek valójában hasznot próbálnak húzni a globalizációból, és a gyakorlatban annak a „neoliberális" status quo fenntartását szolgálják.

További hasonlóság a két nagyhatalom közti külpolitikai lavírozást eljátszó országok és Magyarország között, hogy a külgazdaságpolitikai „el nem kötelezettség” - aktuális kormányzati szóhasználattal „gazdasági semlegesség" - a gyakorlatban nem valamiféle egyedi, szuverenista stratégia, hanem a világgazdasági mozgások jellegének helyi levetülése, amit gyakran inkább a hazai tőke érdekeinek kiszolgálása motivál, mintsem bármilyen külpolitikai–stratégiai megfontolás. E tekintetben pedig a valóság egyáltalán nem illeszkedik a keleti nyitás politikai retorikájába: Magyarország esetében a Magyar Nemzeti Bank adatai alapján a kifektetett tőkeállomány 90 százaléka Európában van.

Szintén sok a közös pont az állam és a hazai gazdasági elit viszonyát és a hatalomgyakorlási módszereket illetően a magyar és az idézett ázsiai példák között. A magyar állam beavatkozásai gyakran a politikával összefonódott gazdasági elit érdekeit szolgálják, és az állam „stratégiai” befektetései a gazdasági elittel kéz a kézben folynak. 

Ugyanígy jellemző, hogy miközben a hatalom koncentrációját és civil szabadságok korlátozását gyakran a „hatékonyság” és „stabilitás” növelésével indokolja a rendszer, a valóságban a szuverenista retorika mögött a lakossági érdekek félresöprése és a hazai és külföldi tőke kiszolgálása áll.