Valóban több támogatást kap a földgáz, az olaj és a szén, mint a megújulók?
Ez itt a Zéróosztó, a G7 elemzői szeglete, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
António Guterres ENSZ-főtitkár az elmúlt években több alkalommal is arra figyelmeztetett, hogy a fosszilis energiahordozók „túlzott támogatásban” részesülnek. Egy 2023-as beszédében a CNBC szerint azt mondta, hogy a világ 2022-ben több mint 7000 milliárd dollárt, a globális GDP mintegy 7 százalékát költötte az olaj, a gáz és a szén támogatására. A főtitkár szerint ez tarthatatlan, és a támogatásokat meg kell szüntetni.
Az adatok forrása egy IMF-tanulmány, amely valóban kimutatta, hogy a fosszilis energiahordozók a megújulóknál jóval nagyobb állami támogatásban részesülnek. Az állítás azonban első ránézésre is meglepő, hiszen évtizedek óta a szénhidrogén-ágazat az egyik legnagyobb mértékben adóztatott szektor a világon.
A nyersanyagban gazdag országokban – például a Közel-Keleten – gyakori, hogy a termelőknek bizonyos adózási sémák szerint a bevételük 50–60 százalékát bányajáradék formájában be kell fizetniük, vagy termelésmegosztásos rendszer esetén a kitermelésük 50–70 százalékát elveszi az állam – mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Ezen felül jellemzően még jelentős profitadó is terheli őket.
Más országokban – például Norvégiában –, a kőolaj-kitermelés profitadója 70–80 százalékos. Elképzelhetetlen lenne, hogy bármely más iparág ilyen adóteher mellett életben maradjon. Emellett jellemzően magas a végfelhasználói adóztatás is: a fosszilis energiahordozókat szinte mindenhol jövedéki adó, áfa vagy más fogyasztási adó terheli. Ezek mind a termelő, mind a fogyasztó országokban komoly bevételi forrást biztosítanak a kormányok számára.
Adódik tehát a kérdés: ha ez így van, akkor hogyan jutott arra az IMF, hogy a fosszilis energiahordozók hatalmas állami támogatásban részesülnek?
Az IMF-tanulmány kétféle támogatást különböztet meg: explicit és implicit támogatást. A kimutatott, több ezer milliárd dolláros összeg több mint 85 százaléka implicit támogatás. Ez nem pénzbeli juttatást jelent, hanem azt, hogy az adott állam nem szedett be többletadót a becsült környezetszennyezés, közúti balesetek és klímaváltozási hatások után.
Az IMF logikája szerint tehát, ha egy ország nem adóztatja meg külön a szén-dioxid-kibocsátást vagy más negatív externáliákat (társadalmi szintű károkat), azzal „támogatja” a fosszilis energiafogyasztást, mert így az ár a piaci egyensúlyhoz képest alacsonynak tekinthető. A probléma ezzel az, hogy ezek a hatások – bár valós gazdasági és társadalmi költségeket jelentenek – nem azonosak az állami támogatással.
A negatív externáliák pénzügyi becslése ráadásul erősen függ a modellfeltételezésektől és a politikai megközelítéstől. Éppen ezért félrevezető, hogy az IMF ezt is a támogatások közé sorolja. Valójában a fosszilis energiahordozókra kivetett adók és járadékok a legtöbb országban messze meghaladják az állami támogatások szintjét. A szektor nem nettó kedvezményezettje, hanem sokkal inkább nettó finanszírozója a kormányzati költségvetéseknek – még akkor is, ha a környezeti és egészségügyi externáliák költségeit a rendszer ma nem teljes mértékben internalizálja.
Ez az érvelés csak akkor lenne valóban korrekt, ha minden terméknél ugyanazzal a mércével becsülnénk meg az externáliák hatását, és így hasonlítanánk össze őket. Ha komolyan vesszük ezt a logikát, akkor gyakorlatilag minden ipari terméket támogatottnak kellene tekintenünk – pusztán azért, mert a gyártásuk során fosszilis energiát használtak, és emiatt nem vetettünk ki rájuk „büntetőadót”.
A világ termékeinek túlnyomó többségét ma Kínában vagy más kelet-ázsiai országokban (például Vietnámban vagy Indonéziában) állítják elő, ahol az energiamixet továbbra is a fosszilis források uralják, és a környezetvédelmi előírások is lazábbak. Ezért szinte minden fogyasztási cikk előállítása jelentős negatív externáliákkal jár.
A megújuló energiatermelő berendezések ráadásul kifejezetten nyersanyag-intenzívek, így a környezeti lábnyomuk sem elhanyagolható. Elég csak az akkumulátorra gondolni, amely az elektrifikáció központi eleme, ugyanakkor a teljes életciklusa – a bányászattól a gyártáson át a hulladékkezelésig – az egyik legnagyobb környezetszennyező hatású. Erről azonban gyakran csak addig nem veszünk tudomást, amíg nem a saját környékünkön történik a gyártás.
Röviden: az ilyen jellegű összehasonlítások csak akkor lehetnek igazságosak, ha minden termék esetében elvégezzük a teljes externáliaszámítást.
A fosszilis energiahordozók állami támogatásaként gyakran tüntetnek fel olyan tételeket is, amelyek valójában nem klasszikus támogatások. Ilyen például a termelési önköltség alatti értékesítés. Ez valóban létező jelenség, de mivel a veszteséget jellemzően a termelő viseli profitkiesés formájában, nehezen nevezhető a szénhidrogén-ágazatot segítő állami támogatásnak.
Ez elsősorban olajban vagy földgázban gazdag fejlődő országokra jellemző. Ilyenkor a kormányzat kötelezi a termelőket arra, hogy olcsón adják el a gázt vagy az olajat a belföldi fogyasztóknak – például Oroszországban vagy Szaúd-Arábiában –, illetve bizonyos országokban az állam automatikusan megkapja a kitermelés egy részét a termelésmegosztási szerződés részeként. Ezt a mennyiséget a kormány továbbértékesíti a lakosságnak vagy az iparnak a helyi viszonyoknak megfelelő „megfizethető áron”. Ez a modell több feltörekvő gazdaságban – például Indonéziában, Irakban, Nigériában vagy a posztszovjet térségben Kazahsztántól Azerbajdzsánig – a gazdaság beindítását szolgálja.
Fontos azonban látni, hogy ez nem támogatás, hanem a termelőre rótt teher. Épp ellenkezőleg: az, hogy ezek a vállalatok ilyen feltételek mellett is életképesek maradnak, inkább az energiahordozók magas megtérülését és profittartalmát jelzi.
Ezzel szemben a megújuló energiaforrások esetében tényleges, pénzügyi támogatásról beszélhetünk – beruházási támogatások, garantált átvételi árak (mint Magyarországon a KÁT), kötelező kvóták vagy hálózatfejlesztési beruházások formájában. Ezeket a kormányzat többnyire más iparágakra kivetett adókból finanszírozza.
Épp az ilyen típusú torzító tényezők – adók, támogatások, szabályozási ösztönzők – miatt tartom az EROI-mutatót (Energy Return on Investment) objektívebb mérőszámnak. Ez a társadalmi szinten visszanyert energia arányát mutatja a befektetett energiához képest, így a technológiák valódi társadalmi hasznosságát méri – függetlenül a pénzügyi szabályozási környezettől.
Összességében tehát a kijelentés, miszerint a fosszilis energiaipar hatalmas állami támogatást kap, félrevezető.
A felsorolt tételek döntő része valójában negatív externália – ami kétségtelenül komoly probléma, de nem tekinthető pénzbeli állami támogatásnak. Ráadásul az összehasonlítás csak akkor lenne korrekt, ha a megújuló technológiákhoz kapcsolódó externáliákat – például az akkumulátor-, réz- és ritkaföldfém-bányászat és finomítás környezeti hatásait – is ugyanilyen részletesen figyelembe vennénk.
