A szerző a Green Policy Center zöld szakmai műhely társalapítója és szenior klímapolitikai tanácsadója.
Az éves ENSZ klímakonferenciák, vagyis a COP-ok általában nem kapnak túl nagy médiafigyelmet, noha hosszabb távon nagy hatással vannak mindannyiunk életére. Azonban idén sokkal többet szerepelt a nemzetközi klímapolitika a napi sajtóban, mint általában, bár sajnos leginkább negatív kontextusban. Tavasszal egy belsős ENSZ-anyag szivárgott ki, amely az USA pénzügyi támogatásának leállítása miatt keletkező pénzügyi válságra próbált megoldást keresni a nemzetközi intézmények átszervezésével.
Ezt követően az idei brazíliai klímakonferencia helyszínválasztása kapcsán olvashattunk kritikákat. A brazil szervezők szimbolikusan választották az Amazónia kapujaként ismert Belém városát helyszínnek, hogy felhívják a figyelmet az esőerdőt érő kihívásokra, amit a klímaváltozás okoz. A híd- és útépítések a dzsungelben, az óceánjárók bevetése a delegáltak elszállásolására és a megnövekedett költségek azonban nem vetettek jó fényt a rendezvényre. Miért érdemes mégis figyelemmel követni a november 10-én kezdődő ENSZ klímakonferenciát?
Hogy állunk a klímaváltozás megfékezésével?
Idén tízéves a klímaváltozás elleni nemzetközi fellépés alapdokumentuma, a párizsi megállapodás. Ez azért is volt korszakalkotó, mert a korábbiaktól eltérően egyrészt minden ország számára kötelezővé tette a klímaváltozás elleni fellépést. Másrészt pedig minden ország maga határozhatja meg, hogyan teszi ezt, amíg ez összhangban van a közös célokkal, vagyis a globális felmelegedés 2 Celsius-fok alatt tartásával, törekedve a legfeljebb 1,5 fokig történő melegedésre az ipari forradalom előtti szinthez viszonyítva. Ezek az önkéntes vállalások a nemzetileg meghatározott hozzájárulások, angol mozaikszóval NDC-k, amikből az idei klímakonferenciáig kellett az országoknak a legújabbakat bemutatniuk.
De hogyan is állunk ezzel a céllal, és mit vállaltak az államok? Egy új kutatás szerint a jelenlegi szakpolitikákkal nem tartható a 1,5 fokos melegedési határ az évszázad végig, ami azért is problémás, mert ennél magasabb átlaghőmérséklet-emelkedés már visszafordíthatatlan változásokat hozhat a globális éghajlati rendszerekben. Ezért is fontos mérföldkő, hogy idén a kormányoknak új vállalásokat kell benyújtaniuk az ENSZ felé arról, hogyan tervezik felpörgetni a klímaváltozás elleni fellépésüket.
Az október 28-án megjelent ENSZ-jelentés a határidőig beérkezett új NDC-k hatását mutatja be. Itt megjegyzendő, hogy több nagy kibocsátó sem adta le hivatalosan új vállalását, így a jelentés nem ad teljes képet, mindössze a globális kibocsátások 30 százalékát fedi le. Az EU egyelőre csak politikai vállalást tett arra, hogy benyújtja a 66,25-72,5 százalék közötti kibocsátáscsökkentést vállaló új, 2035-ig szóló NDC-jét, miután a blokk elfogadja a 2040-es klímacéljait.
Kína is hasonlóan járt el, egyelőre csak politikai vállalást tett, hogy története során először csökkenteni fogja kibocsátásait 7-10 százalékkal 2035-ig. Ennek ellenére az ENSZ-jelentés szerint a leadott vállalások konzisztens kibocsátáscsökkentést vetítenek előre, globálisan körülbelül 10 százalékot 2035-ig. Azonban az előrehaladás a jelentés szerint sem elég gyors a párizsi megállapodás céljainak tartásához.
A párizsi megállapodás elfogadása előtt a várható felmelegedés 3,7-4,8 fok közé volt várható, míg az első körös vállalásokkal ez a szám lement 3-3,2 fok közé, manapság pedig 2,1-2,8 fok közötti melegedésre lehet számítani, amennyiben a kormányok betartják vállalásaikat. De ez persze még mindig bőven a 1,5 fokos cél feletti érték.
Egy friss tanulmány szerint a 2015-ös 25 százalékról mára mindössze 9 százalékra csökkent annak a lehetősége, hogy a katasztrofális hatásokkal járó 3 fok feletti melegedéssel nézzünk szembe, miközben a nagy gazdaságok kibocsátása és karbonintenzitása is csökkenő pályára állt a párizsi megállapodás elfogadása óta.
Mivel a párizsi megállapodás részletszabályait már elfogadták 2024-ben, ezért idén már a konkrét gyakorlati lépésekről kell szólnia a tárgyalásoknak. Ezért is kiemelten fontos az idei brazíliai klímakonferencia, mivel még további vállalások bemutatására várhatunk, valamint fontos lesz konkrét kibocsátáscsökkentési lépésekben megállapodni, hogy mégis tarthatók legyenek a párizsi megállapodás céljai.
Alkalmazkodni az elkerülhetetlen változásokhoz
Az idei nyár szélsőséges időjárási eseményei – mint a Dél-Európában tomboló erdőtüzek vagy a hazai aszály – megmutatták, hogy a klímaváltozás nemcsak jövőbeni kihívás, hanem már most is alkalmazkodásra kényszerít bennünket. Ennek nyomon követése azonban eddig komoly nehézségeket okozott. Ennek kiküszöbölésére jött létre 2021-ben a Globális alkalmazkodási cél (GGA) munkaprogram, amelynek az a feladata, hogy egyértelmű keretet és célokat biztosítson az alkalmazkodás terén elért haladás mérésére. Egy jól kidolgozott és széles körben támogatott GGA irányítja a globális alkalmazkodási erőfeszítéseket azáltal, hogy kiemeli, hol és hogyan hajtják végre az alkalmazkodási terveket és szakpolitikákat, és mely területek maradnak le.
A folyamatot idén novemberben kell lezárni. A keretrendszer és az indikátorok véglegesítése azonban sok politikai fejtörésre adhat okot az országoknak. Eltérő álláspontok vannak arról, hogy csakis tisztán alkalmazkodási indikátorokat fogadjanak el, vagy tágabb, pénzügyi, kapacitásépítési, technológiai indikátorok is bekerüljenek a listába. Egyrészt fontos, hogy tudományosan megalapozott legyen a keretrendszer, azonban egyes országok szélesíteni szeretnék az indikátorok körét annak érdekében, hogy a pénzügyi támogatásokat is mozgósítani lehessen az alkalmazkodási tevékenységek támogatására.
Honnan lesz pénz a közös cselekvésre?
Ezzel a mára már elengedhetetlen kérdés is ismét felmerül majd Brazíliában: honnan lesz végül pénz minderre? A tavalyi klímakonferencián az országok megállapodtak egy új kollektív számszerűsített pénzügyi célban, amely szerint 2035-ig évente legalább 300 milliárd dollárt mozgósítsanak a fejlett országok a fejlődők számára, és ugyanezen időszak alatt évi 1300 milliárd dollár elérésére törekednek egyéb források bevonásával. A COP30-ig tartó Baku to Belém Finance Roadmap finanszírozási ütemterv célja, hogy meghatározza, hogyan lehet ezt elérni. A szűkös közpénzeket a fejlődő országokban a kibocsátáscsökkentés és az alkalmazkodás érdekében jelentős volumenű magántőke vonzására kell felhasználni.
A fejlődő országok az évi 300 milliárd dollár mozgósítását nem tartották elegendőnek, míg a fejlett országok ezt a számot is nehezményezték,
így kérdéses, hogyan lehet a rendelkezésre álló pénzeket egészen 1300 milliárd dollárig feltornászni. Főként úgy, hogy ehhez nem állami szereplőknek – például pénzügyi intézményeknek – is a zsebükbe kell nyúlniuk, miközben ezekre a kormányoknak csak korlátozott ráhatásuk van, így a vállalások konkrét lépésekre való lefordítása erősen kétséges.
A fentiek miatt nagyon izgalmas tárgyalásokra számíthatunk, amelyek komoly hatással lesznek arra, hogy mennyire hatékonyan tudunk fellépni a klímaváltozás és annak kihívásai ellen. Ha valaki többet szeretne tudni a párizsi megállapodás jelentőségéről, illetve hogy mi várható a nemzetközi klímatárgyalások jövőjében, a budapesti Francia Intézet és a Green Policy Center közös rendezvénye november 3-án 17 órától lehetőséget kínál arra, hogy áttekintsük a párizsi megállapodás céljainak gyakorlati megvalósítását – egy héttel a brazíliai COP30 előtt, nemzetközi és hazai szakértők segítségével.
