Ez itt a Zéróosztó, a G7 elemzői szeglete, amelyben külső elemzők, szakértők cikkei olvashatók. Az írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Az Egyesült Államok olajipara sok mindenen ment keresztül 1859-es születése óta. A 20. század közepén az ország még jelentős exportőr volt, ám a 21. századba már egy krónikus energiafüggőséggel küszködő nagyhatalomként lépett be, amely gazdasági és katonai eszközökkel egyaránt aktívan beavatkozott az olajkitermelő régiók politikájába. A kétezres évek végén és a 2010-es években bekövetkező palaolaj-forradalom azonban teljesen átformálta az amerikai energiaszektort és az addigi realitásokat: az ország közel önellátóvá vált, ami jelentősen megnövelte geopolitikai mozgásterét.
A Biden-kormányzat retorikai szinten sokat bírálta az olajipart, a valóságban azonban csak minimális korlátozó intézkedéseket hozott. Az elmúlt évek energiapiaci sokkjai után Donald Trump 2024-ben már nyíltan azzal kampányolt, hogy megválasztása esetén Amerika – Oroszországhoz hasonlóan – energiadominanciát fog kiépíteni, és a fosszilis energia új reneszánszát hozza el. Számszerű ígéretei között szerepelt, hogy második ciklusa során napi 3 millió hordóval növeli az Egyesült Államok olajkitermelését. Ez szerinte erősítené az ország energiaellátását, javítaná a külkereskedelmi mérleget, hozzájárulna az infláció csökkentéséhez, valamint növelné az amerikai geopolitikai befolyást is. Az alacsonyabb olajárak emellett több rivális állam – például Oroszország, Irán vagy Venezuela – bevételeit is visszafoghatnák.
Kérdés azonban, mennyi realitás van az ambiciózus politikai ígéretek mögött. Cikkünkben ezért azt vizsgáljuk, mennyire reálisak az elnök tervei, ha az amerikai olajtermelés múltját, jelenét és jövőjét nézzük.
Hogyan lett az USA nettó importőrből exportőr?
Az amerikai olajipar 1859-es megszületése óta számos cikluson ment keresztül, a fogyasztás és a termelés ugyanis sosem nőtt egyforma ütemben. Már a 19. század végén és a 20. század elején is gondot okozott a túlkínálat, amely az árak összeomlásához vezetett. Ilyen időszak volt például a spindletopi és az East Texas Giant olajmezők 1901-es, illetve 1930-as felfedezése után, amikor az árak töredékükre estek vissza.
A két világháború idején ennek éppen az ellenkezője történt: az 1910-es és 1940-es években jókora hiány alakult ki olajból, és döntő tényezővé vált, hogy ki meddig bírja üzemanyaggal. Már ekkor nyilvánvalóvá vált az olaj stratégiai, geopolitikai szerepe – nem véletlen, hogy azóta is központi helyet foglal el az amerikai biztonságpolitikai gondolkodásban.
1956-ban M. King Hubbert, a Shell geológusa előrejelzést tett arra, hogy az Egyesült Államok olajtermelése 1970 körül éri el csúcspontját, majd hosszú hanyatlás következik. Bár bizonyos értelemben tévedett, a 48 kontinentális állam ismert olajkészleteire vonatkozó prognózisa meglepően pontosnak bizonyult. Az új olajmezők – például Alaszkában vagy a Mexikói-öbölben – átmenetileg enyhíteni tudták a visszaesést, de az USA így is jelentős importfüggőséggel lépett be a 21. századba.
Ez nemcsak gazdasági, hanem nemzetbiztonsági és geopolitikai kockázatot is jelentett, hiszen az ország olajellátása külső forrásoktól függött. Sokan úgy gondolták, hogy ez tartósan így marad, és globális szinten is a kőolaj kínálatának szűkössége uralkodik majd.
Eközben azonban néhány ambiciózus amerikai vállalat – például az EOG Resources – kísérletezni kezdett a belföldi palaolaj-képződményekkel, egyre biztatóbb eredményekkel. A kísérletek a kétezres évek végére már látható eredményeket hoztak, és fokozatosan meggyőzték a korábbi szkeptikusokat. A 2010-es évekre pedig már tagadhatatlan lett az amerikai palaolaj-forradalom sikere.
2014–2016 környékén az addig szkeptikus Szaúd-Arábia árháborút indított az amerikai olajszektor ellen, hogy elfojtsa a versenyt. A kísérlet azonban kudarcot vallott, és a szaúdi vezetésű Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) be kellett látnia, hogy új – vagy inkább visszatérő – meghatározó szereplő jelent meg az olajpiacon: az Egyesült Államok.
Az OPEC ezzel elveszítette a tényleges kontrollt az olajárak felett, hiszen az amerikai termelés piacirészesedés-vesztés nélkül is képes volt belátható időn belül befolyásolni a globális kínálatot.
Ez a forradalom jelentősen növelte az Egyesült Államok gazdasági és geopolitikai mozgásterét, lehetővé tette, hogy sokkal határozottabban lépjen fel szankciók terén olyan országokkal szemben, mint Irán vagy Oroszország. Az új Trump-kormány is épít az erős olajipar által biztosított eszközökre.
A palaolaj-forradalom
Az Egyesült Államok palaolaj- és földgázkitermelésének döntő hányada néhány jól ismert geológiai régióhoz köthető. Az olajtermelés főként a Permi-medencéből, az Eagle Ford, a Bakken és a Niobrara formációkból származik, míg a földgáztermelés döntően a Marcellus, az Utica és a Haynesville formációkra épül. Ezeket a szénhidrogén-előfordulásokat már évtizedekkel ezelőtt felfedezték, tehát geológiai értelemben nem új lelőhelyekről van szó – az iparági szereplők azonban sokáig úgy gondolták, hogy kitermelésük gazdaságtalan.
Ennek ellenére akadt néhány úttörő vállalat, amely hitt abban, hogy a technológiai fejlődés és a felhalmozott tapasztalat révén a jövőben ezek a mezők is gazdaságosan működtethetők lesznek. Ilyen volt például a Devon Energy, amely először ért el gazdaságos gázkitermelést a Barnett formációból Texas középső részén az 1990-es évek végén és a kétezres évek elején. A siker kulcsa a horizontális fúrás és a többlépcsős rétegrepesztés technológiai fejlődése volt. Ezt követte az EOG Resources áttörése, amely először valósított meg gazdaságos olajkitermelést a már említett Bakken formációból Észak-Dakotában.
A horizontális fúrás és a rétegrepesztés önmagában nem számított új technológiának, Magyarországon is alkalmazták őket évtizedek óta. A fordulatot az hozta el, hogy mindkét területen ugrásszerű fejlődés ment végbe: sokkal hosszabb vízszintes szakaszokat alakítottak ki, bevezették a többlépcsős rétegrepesztést, valamint hatékonyabb repesztőfolyadékokat és kitámasztó anyagokat kezdtek használni. Emellett a működtetési eljárások is jelentősen javultak. Ezek együttes hatása tette gazdaságilag is vonzóvá azokat a szénhidrogén-előfordulásokat, amelyeket korábban hagyományos, vertikális kutakkal kitermelhetetlennek tartottak.
Összességében elmondható, hogy az elmúlt húsz évben a globális olajkitermelés-növekedés oroszlánrészét az Egyesült Államok adta – azon belül is néhány kulcsfontosságú palaolaj-előfordulás, mindenekelőtt a Permi-medence, az Eagle Ford, a Bakken és a Niobrara formáció. A korai években az Eagle Ford és a Bakken volt a növekedés motorja, amelyek termelése 2015 környékén érte el csúcspontját, és azóta gyakorlatilag stagnál.
Ezt követően a Permi-medence vette át a vezető szerepet: az elmúlt évtizedben nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész világ olajkitermelés-növekedésének döntő hányadát ez a régió adta. A jelenlegi, nagyjából napi 5,5 millió hordós termeléssel a Permi-medence ma az amerikai olajipar legmeghatározóbb tartománya – ugyanakkor már itt is egyre több jel utal arra, hogy közeledik a kitermelés csúcsa.
Az összkép megértéséhez fontos látni a palaolaj- és gázmezők kitermelésének egyik alapvető sajátosságát: a kutak termelése a lefúrást követően rendkívül gyorsan csökken. A konvencionális olajmezőkkel ellentétben a palaolajkutak hozama az első év végére akár 30-70 százalékkal is visszaeshet, a legmeredekebb csökkenés pedig az első hat hónapban történik. Ezt követően a termelés fokozatosan stabilizálódik, de továbbra is enyhén csökkenő pályán marad.
Mindez azt jelenti, hogy a kitermelés szinten tartásához – nemhogy növeléséhez – folyamatosan új kutakat kell fúrni. Ez éles ellentétben áll a hagyományos olajmezőkkel, ahol a legtöbb kutat már a kitermelés megkezdése előtt lefúrják, és az élettartamuk jóval hosszabb. A palaolajmodell ugyanakkor nagy rugalmasságot ad az amerikai olajiparnak: ha az olajárak emelkednek, gyorsan lehet új kutakat fúrni és növelni a termelést, ha viszont esnek, a fúrások visszafogása szinte azonnal visszaveti a kínálatot.
Ez a dinamika árstabilizáló tényezőként működik, és megakadályozza, hogy a piacon tartósan fennmaradjanak a korábbi évtizedekre jellemző szélsőségesen alacsony vagy magas olajárak. Az alábbi ábra azt mutatja, hogy az egyes években fúrt kutak mekkora részét adták az amerikai kitermelésnek az idő előrehaladtával.
Ahogy a technológia kiforrottá vált, és a világ más részein a növekedési lehetőségek beszűkültek, egy nagy felvásárlási és összeolvadási hullám söpört végig az amerikai olajiparon. A két legnagyobb nemzetközi olajvállalat, az ExxonMobil és a Chevron jelentős felvásárlásokkal vásárolta be magát a palaolaj-régiókba.
Mik a reális kilátások?
Az, hogy ezek a szénhidrogén-lelőhelyek már az érett fázisukba léptek, erősen megkérdőjelezi Trump céljának elérhetőségét. A folytatás nagyrészt a geológiai realitásokon és az olajárkörnyezeten múlik.
Donald Trump 2024-es elnökválasztási kampányában ambiciózus célt tűzött ki: ha újra hatalomra kerül, az Egyesült Államok kőolajtermelését napi 3 millió hordóval kívánja növelni. Ez politikailag jól kommunikálható és gazdaságilag is vonzó ígéret: javítaná az amerikai külkereskedelmi mérleget, az olajárak lenyomásával mérsékelné az inflációt, új munkahelyeket teremtene az energiaintenzív, jellemzően republikánus államokban, és csökkentené azoknak az ellenlábas országoknak a bevételeit, amelyek gazdasága az olajexporttól függ – például Oroszország, Irán vagy Venezuela. Emellett Trump következetesen bírálja a zöld szakpolitikákat, amelyek szerinte az amerikai ipar leépüléséhez vezettek, miközben Kína dominanciája a megújuló energia ellátási láncaiban és a ritkaföldfémszektorban nemzetbiztonsági kockázatot jelent.
Első pillantásra a cél nem tűnik elérhetetlennek. Az amerikai olajtermelés az elmúlt évtizedben – még kedvezőtlenebb szabályozói környezetben is – dinamikusan nőtt. A Biden-kormányzat bár retorikájában kritikus volt az olajiparral szemben, valójában nem hozott olyan törvényeket, amelyek a termelők többségét hátrányosan érintették volna. Ennek eredményeként 2024-re az Egyesült Államok olajtermelése napi 13,4 millió hordóra emelkedett, ami történelmi rekord. Innen nézve laikus szemmel – vagy politikai logika szerint – akár reálisnak is tűnhet, hogy egy támogatóbb kormányzat további 3 millió hordóval tudja növelni a kitermelést.
A geológia azonban szigorú korlátokat szab annak, hogy mi lehetséges és mi nem – a pénzügyi környezet mellett, amelyet döntően az olajárak határoznak meg. A szakértők egyetértenek abban, hogy a legjobb minőségű (tier 1) fúrási pontok száma gyorsan csökken, miközben a tier 2 és tier 3 pontok átlagosan jóval alacsonyabb hozamot biztosítanak. Emellett egyre több jel utal a kimerülésre: az új kutak arányaiban több földgázt termelnek (mivel a nyomás csökkenésével kiválik az oldott gáz), és a kitermelt víz mennyisége is nő.
Ez a tendencia már a Permi-medencében is megfigyelhető. A legtöbb elemző szerint az amerikai olajkitermelés legkésőbb a 2020-as évek végén tetőzik, 14 millió hordó körül, ami mindössze 0,5-0,6 millió hordós növekedés a 2024-es szinthez képest. Politikai akarat ide vagy oda: a geológia nagyobb úr a bányászatban.
Az olajár és a pénzügyi realitások
Idén a világgazdasági folyamatok (például az amerikai vámok) és az OPEC+ termelésbővítése miatt számottevően csökkent az olajár, ami újabb akadály a bővülés előtt. Mivel az amerikai olajkitermelés rendkívül érzékeny az árakra, az idei árzuhanás hatására a legtöbb vállalat visszavágta a 2026-os beruházási terveit. Emiatt egyes elemzők már azt sem tartják kizártnak, hogy az amerikai olajkitermelés csúcsa 2025–2026 körül bekövetkezik, amelyet hosszú stagnálás és fokozatos csökkenés követhet.
Az amerikai Energiaügyi Hivatal (EIA) legfrissebb előrejelzése szerint a termelés 2027–2028-ra érheti el csúcspontját, napi 14 millió hordó körül, ami mindössze 0,8 millió hordós növekedés Trump második ciklusában. Az alapforgatókönyv 80 dollár/hordós Brent olajárat feltételez, ami jóval magasabb a jelenlegi szintnél.
A becslések szerint a további 3-4 millió hordós növekedéshez legalább 120 dollár/hordós olajár kellene – ami önellentmondás, hiszen ekkora kínálatbővülés mellett ilyen árak aligha lennének fenntarthatók. Reálisabb, 70–90 dollár/hordós olajársáv mellett viszont a cégek nem tudnak elegendő nyereséget termelni ahhoz, hogy ekkora beruházásokat finanszírozzanak.
A vállalatok hozzáállása: a pénzügyi fegyelem kora
Még ha a kormány ösztönözné is a termelés fokozását, a vállalatok ma már nem szívesen térnének vissza a „korlátlan fúrás” korszakához. A befektetők elsődlegesen az osztalékfizetést és a részvény-visszavásárlást várják el, a tőkehatékonyság lett a legfőbb értékelési szempont. Ahogy a Chevron egyik szenior vezetője ki is mondta nyíltan, nem lesz ész nélküli fúrás, azok az idők már nem jönnek vissza.
Mind a geológiai adottságok, mind az árkörnyezet arra utal, hogy az amerikai olajkitermelés közel van a csúcsához.
A Trump-korszak ígéreteivel összevetve a reális növekedési potenciál legfeljebb napi fél-egy millió hordó lehet – jóval kevesebb, mint a beígért 3 millió. Ez az ígéret legfeljebb akkor értelmezhető részben valóságként, ha Trump nem kizárólag a kőolajra, hanem az összes szénhidrogénre – a földgázra és a gázkondenzátumokra – gondolt, és azokat olajegyenértékben számolta. Nem először történne meg, hogy egy politikai szlogen tudományos pontossága hagy némi kívánnivalót maga után.
Összességében elmondható, hogy Trump plusz 3 millió hordós célja gazdasági és geopolitikai szempontból vonzó, ám realitása erősen megkérdőjelezhető. A geológiai adottságok alapján már látszanak a növekedés határai: az új kutak termelése legfeljebb arra elegendő, hogy ellensúlyozza a meglévő kutak természetes hozamcsökkenését. Emellett a következő egy-két év olajárkörnyezete sem kedvez a termelés ilyen mértékű bővítéséhez szükséges beruházásoknak. Az Egyesült Államokban még lehet nagyjából 0,5-1 millió hordó/nap növekedési potenciál, de a 3 millió hordós bővülés már nagyon valószínűtlen.
