Finnországban ma 20 ezren várnak arra, hogy a jelentkezésüket elfogadja a Wolt, és végre ételfutárok lehessenek. A munkavállalás lehetőségéért való hosszú sorban állás ebben a szolgáltatásban a jobban fizető városokban más országokban is jellemző, de a finn helyzet mára szintet lépett.
A közszolgálati média ugyanis nemrég arról számolt be, hogy már vannak, akik havi 450-900 eurót, vagy a napi bevétel harmadát is hajlandóak kifizetni egy szerződésben álló futárnak azért, hogy a nevükben ők dolgozhassanak. A munkalehetőséget olyan regisztrált futárok „adják bérbe” ilyen módon, akik már más munkát (is) találtak, de nem bontják fel a szerződésüket. (A Wolt erre azt mondta, fellép a szürke foglalkoztatási formák ellen, ha tud.)
Az ételfutárok között Finnországban is döntő az EU-n kívülről érkezettek aránya, míg azonban Magyarországon a legtöbb esetben a munkaerőhiány miatt határozott időre szerződtetett vendégmunkások, Finnországban a bevándorlók dolgoznak (ami alapvetően eltérő jogállás és élethelyzet). Az ő sorban állásuk tehát azt jelzi, hogy erre a képzettséget nem igénylő munkára az ideálisnál sokkal nagyobb lett a kereslet.
Ez azonban korántsem egyedi, hanem általános jelenség, hasonló cipőben jár ugyanis a magasabb képzettségűek jelentős része is. Néhány iparági kivételtől eltekintve nagyon kevés lett az álláslehetőség.
A legtöbb gazdasági, szociális, oktatási, jóléti és egyéb mutatóban rendre kiváló eredményeket hozó Finnország súlyos munkaerőpiaci csapdában vergődik már jó ideje.
A legutóbbi, tavaly novemberre vonatkozó adatok szerint 10,6 százalék volt a munkanélküliségi ráta, ami az egész Európai Unióban a legmagasabb arány – Magyarországon 4,4, az EU átlagában pedig 6 százalék.
Finnországban a munkaképes korú lakosság 4,2 millió fő, ebből 1,3 millióan inaktívak (nagyrészt nyugdíjasok és tanulók, akik nincsenek állásban és nem is keresnek lehetőséget), 2,6 millióan dolgoznak, a többi közel 300 ezer ember azonban munkanélküli (vagy más néven munkakereső, tehát a statisztikai formula szerint szintén aktív). Ez a közel 300 ezer ember egyrészt nagyon sok, de a helyzet azért is nagyon rossz, mert az összetételük súlyos szerkezeti problémákat jelez.
Informatikusokból, orvosokból, egészségügyi személyzetből, a zöld átállás különböző területeihez értő szakemberekből és még néhány speciális szakmában dolgozó, de kifejezetten magasan képzett munkaerőből óriási és krónikus a hiány, csakhogy a munkakeresőkkel ezeket az állásokat nem lehet feltölteni.
A munkaerőpiac egészét nézve a fent említett hiány ritka kivétel, hiszen általában pont az ellenkezője jellemző. A finn cégek nem tartják jelentős problémának a munkaerő felvételét, a közszférában pedig lényegében létszámstop van vagy karcsúsítás. Az OECD 2025 tavaszi felmérése is jól rávilágít a szerkezeti problémákra, eszerint a munkaerőhiány 90 százalékban olyan speciális munkakörökben jelentkezik, amelyeket magasan képzett szakemberekkel lehetne betölteni. Emiatt az átképzések lehetősége is szűk, programozókat, szakorvosokat vagy mérnököket nem könnyű vagy szinte lehetetlen nagyobb mennyiségben gyorsan kiképezni.
Manapság még egyetemi végzettséggel és munkatapasztalattal sem könnyű boldogulni. Számos riport olvasható az utóbbi időben a finn sajtóban arról, hogy az egyetemről frissen kikerülő, magasan képzett fiatalok sem kapnak munkát. Simán benne van ma a finn hétköznapokban, hogy a végzett közgazdász nem tud elhelyezkedni, vagy a szociológus 500 másik jelentkezővel küzd egyetlen állásért.
A 24 éves kor alatti aktívak (azaz már nem tanulók) körében még durvább a helyzet, ott 22 százalékos a munkanélküliség. Az érettségi vagy középszintű végzettség (a kivételektől eltekintve) egyáltalán nem garantál semmit, az alatta lévő szintekre pedig elég idézni az ételfutár-példát.
A szerkezeti probléma mélységét mutatja egy tavaly nyáron készített felmérés is, amely szerint a munkanélküliek 57 százaléka akkor sem tudna elhelyezkedni, ha a gazdaság jelentősebb növekedésnek indulna, és ennek következtében új állások jönnének létre. A jövőbeni új munkakörökhöz ugyanis szintén nem passzol a munkakeresők szaktudása, vagy az egyre hosszabbra nyúló munkatapasztalat-hiány miatt nem fogják őket alkalmazni.
A 30 év alatti munkakeresők közül 27 ezren még soha nem dolgoztak egyetlen napot sem, és ők alkotják a munkanélküliek majdnem egytizedét.
A fentieket magyar szemszögből nézve érdemes megjegyezni, hogy Finnországban általánosságban nem jellemző az alacsony hozzáadott értékű és meglehetősen alacsony fizetéssel honorált munka. Utóbbit egyébként az ágazati bérmegállapodások sem engednék meg, de emellett a finn kormányok már régóta a magas hozzáadott érték felé igyekeznek terelni a gazdaságot. Az alaphelyzet tehát eléggé eltér a magyarországitól: vagy van valakinek munkája megfelelő fizetéssel, vagy munkakeresővé válik, a köztes megoldás viszonylag ritka.
Háborús sokk
Hogyan jutott ide a világ egyik legjobban szervezett, egyik legjobbnak (ha nem a legjobbnak) tartott oktatási rendszerével büszkélkedő, egyik leggazdagabb, és magát leginkább boldognak tartó országa?
Az okok természetesen sokrétűek és a finnek alaposan fel is dolgozták az utóbbi időben, mi most elsősorban a nemzeti bank elemzéseire támaszkodva foglaljuk össze a legfontosabb tényezőket.
Az alapprobléma az, hogy minden adat szerint a koronavírus-járvány után lassan helyreálló nemzetközi környezetben a finn gazdaság súlyosabb recesszióba került, mint az eurózóna más országai. Ezen belül a munkaerőpiaci alapadatok egészen 2023-ig az eurozóna átlagával együtt mozogtak, akkor azonban éles váltás következett be, a finn mutatók egészen más irányt vettek. Az álláspiac rövid idő alatt összeomlott, a munkanélküliségi ráta pedig meredeken emelkedni kezdett, miközben az eurózóna országaiban ez nem történt meg.
Az álláspiac azonban elsőre talán furcsa módon nem azért, vagyis nem úgy omlott össze, hogy a finn cégek a recesszió miatt leépítésekhez folyamodtak vagy létszámstopot rendeltek el. Egyáltalán nem ezt látni a statisztikákban, hanem azt, hogy a foglalkoztatottság és a munkanélküliség egyaránt emelkedik, és mindkettő nagyon magas szinten van. Hogyan lehet ez?
Mielőtt erre válaszolnánk, még egy, magyar szemmel nézve fontos kitérőt kell tennünk. Finnországban ugyanis nem a külső körülményekkel való takarózás, amikor az orosz-ukrán háború hatásaira hivatkoznak az átlagosnál súlyosabb recesszió egyik fő okaként. A finn-orosz kereskedelmi kapcsolatok korábban meghatározó mértékűek voltak. Míg 2013-ban a teljes finn export 9,6 százaléka ment Oroszországba, 2024-re ez 0,4 százalékra esett, vagyis megszűnt, az import pedig 13,6-ról 1 százalékra zuhant, vagyis szintén lényegében megszűnt.
A háború miatt rövid idő alatt eltűnt a teljes finn külkereskedelem tizede.
Másik fő körülményként az építőipar megzuhanását emelik ki, a korábban viszonylag magas kamatkörnyezetet (az eurózóna alapkamata 2023-24-ben 4,5 százalékon tetőzött) az ágazat sokkal kevésbé bírta el, mint más országokban, az ingatlanpiaci kereslet nem tudta kifizetni a magas hitelkamatok miatt növekvő értékesítési árakat.
Újra aktív nyugdíjasok
Visszatérve a munkaerőpiaci mozgásokra, a makroelemzések szerint a legfőbb problémát az okozza, hogy kívülről, vagyis szinte „a semmiből” ugrott meg az aktív munkaerőpiaci szereplők (vagyis a dolgozók és a munkakeresők) száma. Honnan jöttek ezek az „új munkanélküliek” és a plusz dolgozók?
A legfontosabb csoportot a nyugdíjasok és azok alkotják, akiknek elvileg „már nyugdíjban kellene lenniük”. A recesszióban nehezedő életkörülmények és a szociális védőháló gyengülése miatt (az állami juttatásokat alaposan átszabták az elmúlt években) inaktívból aktívvá vált a nyugdíjasok jelentősebb része, azaz elmentek a munkaügyi központokba és regisztrálták magukat munkakeresőként. Ők tehát növelik a munkanélküliek számát.
Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy rengeteg olyan 60-65 év feletti munkavállaló van, aki nem ment nyugdíjba. Ők – szándékosan durván fogalmazva – „foglalják a helyet” a munkaerőpiacon, de nem feltétlenül azért, mert nem akarnak nyugdíjba menni, hanem azért, mert nem tudnak. És ezt a helyzetet épp az elmúlt 20 év finn szociál- és gazdaságpolitikája állította elő.
2005-ben ugyanis (hosszas társadalmi vita után) alapvetően átalakították a nyugdíjba vonulás rendszerét. Ennek a részleteibe itt most nem mennénk bele, de az volt a lényege, hogy 63 és 68 éves kor közé helyezték (választható módon) a nyugdíjba vonulás idejét. A szokásos skandináv módszert alkalmazták, vagyis meghagyták a lehetőségét annak, hogy bárki nyugdíjba menjen 63 évesen, de a valóság azért nem ilyen egyszerű, mert olyan „ösztönzőket” állítottak be, hogy az valójában csak minél később érje meg.
Ráadásul 2017-ben (egy másik kormány) úgy finomhangolta a rendszert, hogy valójában 65 év lett a reális alsó korhatár, és ezt a várható élettartamhoz igazítva még el is kezdték folyamatosan emelni (2030 után már várhatóan 68-70 év körül lesz). Mindehhez érdemes azt is tudni, hogy 2005 előtt még számos kiskapu volt a rendszerben, amelyekkel el lehetett érni, hogy jóval 65 éves kor előtt nyugdíjba lehessen menni igen jó feltételekkel (például köztisztviselőknek vagy egyedi megoldásokkal). A valós nyugdíjkorhatár valahol 63 év körül volt, a hivatalos 65-tel szemben.
Csak egyetlen példa a sok közül: arra is lehetőség volt, hogy valaki munkanélküli segélyen töltse le a nyugdíjig még hátralévő idejét. Ezt csak azért jegyezzük meg, mert bár magyar szemmel egyre nehezebb ilyesmit elképzelni, de Finnországban alapból 300 munkanapig (körülbelül 14 hónapig) jár a fizetéshez arányosított munkanélküli segély, amely már három ledolgozott év után 400 munkanapra, 58 éves kor felett pedig bizonyos feltételek megléte esetén 500 munkanapra (23-24 hónapra) emelkedik. A munkavállalóknak ezen kívül még munkanélküli biztosításuk is szokott lenni, ami kiegészíti az állami juttatást, továbbá számos más segélyt is igényelhetnek az élethelyzetükhöz igazítva (bár ezt a bőkezűséget épp most fogják megnyirbálni).
A fentiek arra is rávilágítanak, hogy a nagyon magas finn munkanélküliség országos szinten ugyan óriási probléma, de a szociális háló következtében az ottani hétköznapi valóságot a magyar viszonyokból kiindulva nehéz elképzelni.
„Új munkanélküliek”
Az országnak tehát az lett a szerencsétlensége, hogy a nyugdíjreform a költségvetés szempontjából sikeres lett. Mivel folyamatosan nő az effektív nyugdíjkorhatár, egyre többen dolgoznak egyre tovább, azaz nem kivesznek a kasszából, hanem betesznek abba, viszont így nem üresednek meg a munkahelyek a korábban megszokott ütemben.
Ugyanakkor nemcsak a kormány intézkedései, hanem a modernizáció is a későbbi nyugdíjba vonulást erősíti. A robotizáció és a mesterséges intelligencia széles körú terjedése tényleg számottevő, és ez megkönnyíti, hogy egy munkavállaló tovább dolgozzon, amit még az is segít, hogy a lakosság egészségi állapota és várható élettartama folyamatosan javul.
Az „új munkanélküliek” második fontos csoportját a bevándorlók alkotják, hiszen elsöprő többségük a munkaképes korú aktív (azaz dolgozó vagy munkanélküli) népességet növeli. Míg 2018-ban a külföldön született munkaképes korúak a teljes munkaerő mintegy 6 százalékát tették ki, 2024-re az arány 11 százalékra nőtt. A bevándorlók Finnországban az arányokat tekintve nagyobb mértékben növelik a munkaerőpiaci keresletet, mint az eurózóna országainak átlagában.
Ezúttal is fontos megjegyezni azonban, hogy a hosszabb távú előrejelzések még intenzív bevándorlás esetén is a munkaképes korú lakosság folyamatos csökkenését vetítik előre. Nincs annyi bevándorló, amennyi ellensúlyozná a népességfogyást. A nagy feladat tehát az lenne, hogy a munkaerőpiac igényeihez jobban illeszkedő bevándorlók jelenjenek meg, semmiképpen nem az, hogy ezt a forrást szűkítsék.
A harmadik csoportot pedig azok alkotják, akik az oktatásból érkeztek a munkaerőpiacra, sok végzős ugyanis munkanélküliként kezdi a pályáját, így ők is növelik ezt a kedvezőtlen mutatót. Igaz, ennek a csoportnak a létszáma sokkal kisebb, mint a nyugdíjasoké és a bevándorlóké.
Nem lehet egyébként elmenni amellett sem, hogy a finn sajtó az utóbbi időben egyre gyakrabban mutat be olyan egyedi történeteket, amelyek a bevándorlók származás miatti elhelyezkedési nehézségeit írják le. A finn munkaadók egy része ragaszkodik az anyanyelvi finntudáshoz, vagy egyéb nehézségekre hivatkozva utasítja el a jelentkezőket (a köztudottan színvonalas oktatási rendszernek köszönhetően az országban mindenki jól beszél angolul).
Javulhat a helyzet
Jóval több álláshelyre lenne tehát szükség, és erre most csak az ad némi reményt, hogy az előrejelzések szerint idén már növekedni fog a gazdaság (igaz, csak 0,8 százalékos a várakozás, de jövőre már 1,7 százalék lehet). A foglalkoztatásban fontos szerepet játszó építőipar már lábadozik, és ez tipikusan olyan terület, amely az alacsonyabb képzettségűeket is fel tudja szívni. A komoly szerkezeti problémák azonban országos szinten megmaradhatnak.
Az infláció a várakozások szerint 2 százalék alatt marad középtávon, ez szintén segíthet, ugyanakkor az állami beruházások növelésére nincs sok esély, mert a kormány egyértelműen a költségek visszafogásában gondolkodik. A közszférában vajmi kevés új álláshely várható.
Májustól vezetik be a „szociális biztonsági reformnak” nevezett csomagot, amelynek rendkívül sok eleme van, és megint alaposan át fogja szabni a teljes szociális ellátó- és segélyező rendszert. Az egyik lényeges pontja a jelenleginél sokkal erősebben próbálja meg „kiterelni” az embereket a munkanélküli státuszból. Ismét „erős ösztönzők” bevezetéséről van szó, ami a kritikusok szerint nem más, mint a szociális védőháló újabb csonkítása. Egyetlen példa a sok közül: ha valaki alapos ok nélkül utasít vissza egy felajánlott munkát vagy képzést, akkor első alkalommal hétnapos, másodjára akár többhetes segélymegvonásra számíthat.
Magyar szemmel nézve a finn rendszernek ezek a tervezett szigorításai bagatellnek tűnnek, a változtatások után is szinte elképzelhetetlenül nagy marad a bőkezűség, csakhogy a finnek mindezt a másik irányból nézve komoly megszorításként, sokszor nagyon nehezen élik meg.
