Mindenki Trump vámjairól beszél, de ami emögött van, az sokkal meredekebb

Donald Trump április 2-án kihirdette a „Felszabadulás napját”, a napot, amikor az amerikai gazdaságot felszabadítja a kereskedelmi rendszer alól, amiben meglátása szerint más országok évtizedek óta kihasználták, kifosztották és megerőszakolták az Egyesült Államokat. Trump ezen a napon jelentette be a világ majdnem minden országával szemben bevezetett importvámjait, amelyekkel hónapok óta rettegésben tartotta az egész világgazdaságot.

Trump a vámok bejelentésekor azt mondta, hogy ez az amerikai történelem egyik legfontosabb napja. És bár az USA 45. és 47. elnöke sokszor esik túlzásokba saját zsenialitását és nagyságát illetően, jelen esetben elég pontosan látja a helyzetet: 2025 április 2-ára jó eséllyel úgy emlékszik majd a történelem, mint a napra, amikor a globalizált gazdasági rendszer végleges átalakulása, az 1980-as évek óta kialakult globalizáció vége formálisan is elkezdődött.

Ebben az átalakulásban, vagy inkább erőszakos átalakításban viszont a vámok bevezetése valószínűleg még csak az első lépés, nem cél, hanem eszköz, egy asztalra kitett fegyver, amit tárgyalás követ. Donald Trump tanácsadói szerint ugyanis az amerikai gazdaság igazi baja nem az importtal, hanem a dollár árfolyamával és globális szerepével van. Ezt pedig úgy lehet korrigálni, ha az Egyesült Államok erővel átszabja a globális kereskedelem szabályait. Így könnyen lehet, hogy a gazdaságtörténetben a Bretton Woods-i megállapodáshoz vagy a Plaza egyezményhez hamarosan csatlakozhat egy Mar-a-Lago-i paktum.

De mi Trumpék baja a dollár árfolyamával, miért vannak annyira ráfeszülve az amerikai külkereskedelmi deficitre, és el tudják-e érni egy új, de ugyanúgy Amerika-központú világrend kialakítását?

Így rombold szét a kereskedelmi rendszeredet!

2024 novemberében, abban a hónapban, amikor Donald Trumpot ismét megválasztották az Egyesült Államok elnökének, egy Stephen Miran nevű közgazdász publikált egy közel 40 oldalas esszét „Felhasználói kézikönyv a globális kereskedelmi rendszer átalakításához” címmel. Miran a Harvard egyetemen szerzett közgazdasági doktori címet, és Trump első kormányzásának végén egy ideig a pénzügyminisztérium tanácsadója is volt. Ekkor épp egy Hudson Bay Capital nevű befektetési vállalat stratégájaként dolgozott, írása így ekkor még legfeljebb a gazdasági elemzői körökben kelthetett feltűnést. Wall Street-i körök mellett viszont gondolataira Donald Trump és köre is felfigyelt, Miran pedig ennek köszönhetően idén márciusban frissíthette a LinkedIn-profilját: ő lett ugyanis az elnök gazdasági tanácsadói testületének elnöke, vagyis Donald Trump fő gazdasági tanácsadója.

Ezután már az egész világ elkezdte böngészni a 40 oldalas tanulmányt, hátha segít megérteni a rendszert Trump kaotikus vámpolitikai bejelentései mögött. Bár Miran azóta többször is elmondta, hogy írása nem a Trump-kormány hivatalos politikáját fedi, inkább egyfajta receptkönyv, amiből az elnök szabadon váltogathat, hogy mit is akar főzni, azért nagyjából ki lehet olvasni, hogy mi lesz a Trump-menü a következő években. Vagy ha végül az egész odakozmál, legalább ki lehet majd találni, hogy mit akartak főzni eredetileg.

De mit állít Miran? Cikke első mondatában rögtön felhozza Donald Trumpot, aki szerinte a globális kereskedelmi rendszer reformján dolgozik, hogy az amerikai ipart jobb helyzetbe hozza a világ többi országához képest. Miran szerint a kialakult, rossz amerikai pozíció, amelyben az Egyesült Államok sokkal több terméket vásárol külföldről, mint amit elad külföldre, a dollár árfolyamára vezethető vissza:

szerinte a dollár túlértékelt, túl drága, ezért az amerikai kereskedelmi mérleg nem tud egyensúlyi állapotba kerülni. Ezt kell valahogy helyre tenni.

És miért túlértékelt a dollár? Azért, mert a világ legnagyobb gazdaságának valutájaként mindenki – értsd, a világ minden jegybankja – dollárban, illetve dollárban denominált értékpapírokban, elsősorban amerikai államkötvényekben képez tartalékot, ami miatt folyamatosan nagy a kereslet a dollár iránt, felhajtva a dollár árát. Ez nyilván számos előnnyel jár az Egyesült Államok számára – például túlméretezett és méregdrága hadsereget tarthat fent, általánosságban pedig eladósodhat anélkül, hogy a devizája elkezdhetne vészesen elértéktelenedni. Mindennek a levét viszont az amerikai termelő és exportáló szektorok isszák meg, amelyek a túlértékelt dollár miatt nem versenyképesek. És miközben az amerikai pénzügyi szektor virágzik – hála a dollár globális szerepének –, az amerikai ipar az elmúlt évtizedekben leépült, ami valós társadalmi katasztrófákhoz vezetett az iparvidékeken.

Miran szerint viszont az olcsóbb dollárral meg lehetne fordítani a folyamatot, hiszen drágább lenne importálni dolgokat, az amerikai export viszont versenyképesebb lenne. Az ipar így újra felvirágozhatna, hiszen otthon többet érne az, amennyiért a külpiacokon eladják a termékeiket.

Az olcsó dollárhoz Miran szerint egy több lépéses folyamat vezet, ami vámok bevezetésével kezdődik – ahogy történt a héten a Fehér Ház kertjében – és egy megállapodással, ahogy ő elnevezte, „Mar-a-Lago egyezménnyel” végződhet, ahol a világ országai megállapodnak az új világrendről és a gyengébb dollárról. A hasonló egyezmények nem példa nélküliek, 1985-ben például a New York-i Plaza hotelben az amerikai, francia, brit, nyugat-német és japán kormány képviselői megállapodtak, hogy lépéseket tesznek a dollár leértékelésére. A Plaza-egyezményként ismert megállapodásba viszont minden fél önként és dalolva belement. Miran viszont belátja, hogy ez most nem működne, hiszen senkinek nem áll érdekében.

Itt jönnek a képbe a vámok: Trump és kormánya a hatalmas büntetővámokat, valamint a világ legnagyobb hadseregét felhasználhatja arra, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítse a világ kormányait.

Hogy jön az egészhez a hadsereg? Miran szerint érdemes összekötni az Egyesült Államok katonai és gazdasági erejét, és a vámok mellett azzal is megfenyegetni a többi országot – már akikre ez érvényes –, hogy ha nem hajlandók azt csinálni, amit kell, akkor az USA kilöki őket a globális védelmi ernyőjéből. És ha már leültek, akkor külön-külön vagy együtt rá kell venni a világ országait, hogy a dollár gyengítése érdekében adják el a dollárban denominált értékpapírjaik egy részét, például az államkötvényeiket, ezzel gyengítve a dollárt a kívánt szintre.

Olyan ötletek is felmerültek, hogy az amerikai kötvényeket tartó országokat arra is kényszerítenék vagy buzdítanák, hogy azokat váltsák át 100 éves lejáratú, lényegében kamatmentes kötvényekre, bár egyes szakértők szerint ez technikai értelemben az USA fizetésképtelenségét jelentené, ezért nem olyan jó ötlet. És az is felmerült, hogy az amerikai kormány amolyan számlavezetési díjat vethetne ki azokra a külföldiekre, akiknek amerikai államkötvényük van, ezzel elvenni a kedvüket a dollár erősítésétől.

Hogy Trump és gazdasági miniszterei, Scott Bessent pénzügyminiszter és Howard Ludnick kereskedelmi miniszter mennyire akarják követni a Miran-féle receptkönyvet, azt nem tudni, de az látszik, hogy az első lépéseket már megtették. Eltérések lehetnek a tervben, mert Miran egyfajta multilaterális nemzetközi tárgyalásként képzelte el a Mar-a-Lago-egyezményt, de tudjuk, hogy Donald Trump kifejezetten gyűlöli a multilaterális intézményeket és tárgyalásokat, úgyhogy várhatóan inkább egyenként próbálna majd egy „jó dealt” kivasalni minden fontosabb országból.

Hogy ez mennyire sikerülhet, egyáltalán működhet-e Trumpék terve az ország újraiparosításáról, és hogyan nézhet ki mindezek után a globális gazdaság, arra hamarosan részletesebben is kitérünk. Előbb azonban nézzük meg, milyen problémák és dilemmák állnak a Trump-kormányzat helyzetértékelése mögött.

Miért haragszik Trump a világra?

Az amerikai gazdaság nagyon speciális helyzetben van a világgazdaságban. Az amerikai állam elképesztően el van adósodva – az államadósság több mint 36 ezer milliárd dollár, ennek nagyjából a harmadával pedig külföldieknek tartozik Washington. Emellett pedig az USA külkereskedelmi hiánya is nagyon nagy, 122,7 milliárd dollárt tett ki februárban, vagyis sokkal több terméket importál, mint amennyit exportál. Donald Trump rá van csavarodva a külkereskedelmi egyenleg mínuszára, szerinte ez azt jelenti, hogy minden más ország lehúzza Amerikát.

Sőt, az április 2-án bejelentett viszonossági vámokat – amikkel az USA sújtja a kereskedelmi partnereit – sem az alapján számolták ki, hogy a másik ország mekkora vámokat vet ki az amerikai termékekre, ahogy előzetesen mindenki gondolta. Hanem az alapján, hogy az adott országnak mekkora a külkereskedelmi többlete az USA-val szemben. Erről szól az a képlet is, ami alapján a kormányzat kiszámolta, melyik országra mekkora vámot vet ki. Kína például 68 százalékkal nagyobb értékben küld termékeket és szolgáltatásokat az Egyesült Államokba, mint amennyit onnan vesz, ezt elosztották kettővel, és bumm, Kína 34 százalékos vámot kap. Ettől helyre fog állni az amerikai külkereskedelmi mérleg Kínával? Várhatóan nem, de erre még visszatérünk. Mindenesetre fontos rögzíteni, hogy a külkereskedelmi hiány nagyon zavarja Trumpékat.

Ekkora külkereskedelmi deficit és adósságszint mellett bármely másik ország valutája leértékelődne, lásd a forint gyengülését minden alkalommal, amikor valamilyen rossz makrogazdasági adat megjelenik a magyar gazdaságról. A befektetők nem, vagy csak nagyon magas kamatért akarnak olyan országok eszközeibe fektetni, amelyek kockázatosak, például nagyon el vannak adósodva és sokkal többet vesznek, mint eladnak. Ezért inkább eladják az adott ország valutájában kiállított befektetéseiket, így az adott valuta gyengül.

Az Egyesült Államokban viszont nem ez történik, a dollár továbbra is relatíve erős. Miért? Pont azért, mert amikor más országgal baj van, és a befektetők szabadulnak a sok eszközeiktől, ahelyett általában pont dollár-befektetéseket, tipikusan amerikai államkötvényeket vesznek.

Az Egyesült Államok, mint a jelenlegi globális gazdaság de facto hegemón hatalma adja a világ legfontosabb tartalékvalutáját, amivel lényegében egy fontos szolgáltatást biztosít a világ többi jegybankjának és befektetőjének.

Ezek cserébe elképesztő összegekkel hajlandók finanszírozni az amerikai államot, ami így fenntarthatja a világ legnagyobb hadseregét, és rengeteg tőke áramlik a Wall Streetre, ezzel a világ pénzügyi idegközpontjává téve az Egyesült Államokat.

Ez nem volt mindig így. Az Egyesült Államok nagyjából az 1970-es évekig nem a világ pénzügyi központja, hanem a világ legnagyobb termelője volt. Ez volt a fordista ipari termelés csúcsidőszaka, amikor a II. világháború után az amerikai ipar látta el termékekkel egész Európát és a világ többi részét, amikor Detroit a világ autóiparának egyik dübörgő központja volt, amikor az amerikai munkásosztály középosztálybeli életszínvonalon élhetett az apuka gyári fizetéséből. Donald Trump nagyjából erre gondol, amikor arról beszél, hogy újra naggyá akarja tenni Amerikát. Ennek a modellnek azonban a '70-es évek olajválságai és az utána következő stagfláció (egyhelyben álló növekedéssel kombinált magas infláció) időszaka véget vetett. A válságok után az 1980-as évektől a kereskedelem és tőkeáramlások egyre szabadabbá tételével egy másik, a neoliberális globalizáció modellje váltotta ezt a rendszert.

Ahogy számos közgazdasági elemzés – leghíresebben talán a szerb származású amerikai közgazdász, Branko Milanović híres elefánt-görbéje – kimutatta, ezzel nagyon jól járt a nyugati tőkésosztály és az ázsiai középosztály, a nyugati munkásosztály viszont vesztese volt a folyamatnak, mert elvesztette a jól fizető állásait, amit nem kompenzált az olcsóbb mobiltelefon vagy autó. A bezárt gyárak miatt egész városok csúsztak le és néptelenedtek el, az amerikai középosztály (az ottani terminológiában ez inkább a régi munkásosztályt jelenti) tagjai pedig gyakran drog- és alkoholfüggőséggel próbálták kezelni ezt a társadalmi traumát, drámai következményekkel.

Ez az amerikai kereskedelempolitika és a gazdasági globalizáció veszteseiből álló réteg aztán Trump szavazóbázisának egyik alapja lett. Trumpot magát milliárdos ingatlanbefektetői portfólió örököseként persze nem érintette közvetlenül ez a folyamat, de ettől függetlenül mindig is úgy élte meg az amerikai ipar leépülését, az amerikai kereskedelmi deficit növekedését, mint ami azt jelenti, hogy más országok kihasználják és kirabolják Amerikát, ami végül valami nagyon rosszhoz vezethet. Az ő olvasatában mindezt mi sem illusztrálja jobban, mint hogy az USA tele van európai és ázsiai termékekkel, de nem parkol Chevrolet minden német, japán vagy kínai utcasarkon. Az elnököt tényleg régóta foglalkoztatja ez a téma, már 1988-ban, Larry King és Oprah Winfrey műsorában is beszélt arról az Art of the Deal című könyve népszerűsítése közben, hogy „eladósodott nemzet vagyunk. Valami történni fog az elkövetkező években ebben az országban, mert nem folytatható az, hogy évi 200 milliárd dollárt veszítsünk.”

Nincs visszaút?

Kérdés azonban, hogy vissza lehet-e térni abba a világba, amiben az Egyesült Államok a világ ipari központja, ahol az amerikai termelők versenyképesek, és ahol mindezek mellett Amerika meg tudja őrizni gazdasági és katonai hegemóniáját.

Gerőcs Tamás szociológus-közgazdász, a New York állambeli Binghamtoni egyetem munkatársa szerint aligha, hiszen a világgazdaság már nagyon máshogy működik, mint az 1950-es és 60-as években. A most bevezetett vámok részeredményeket hozhatnak, pár amerikai autóipari cég beszállítója például Kanadából visszahozhat pár üzemet Detroit mellé az autóimportra kivetett 25 százalékos vámok miatt, amit Trump hatalmas győzelemként ünnepelhet majd.

A vámok viszont alapvetően az országok saját piacának védelmére szolgálnak, az amerikai piac pedig, bár elég nagy, annyira azért nem az, hogy fontos iparágak nyereségesen tudjanak megélni önmagában belőle.

Az Egyesült Államokban cégei pedig bár piacot nyerhetnek otthon az ázsiai és európai termékek kizárásával, Ázsiában és Európában viszont piacot veszthetnek így, összességében tehát még rosszul is jöhetnek ki a nagy piacvédelemből. Ráadásul a 21. századi ipari termelés annyira a nemzetközi ellátási láncokra épít, hogy lényegében nincs is olyan, hogy amerikai ipar: minden amerikai autó, gép, egyéb termék rengeteg külföldről importált alkatrészre, nyersanyagra, stb. épül.

Azt pedig, hogy az amerikai ipar a védővámoknak és az adott esetben erőszakkal gyengített dollárnak hála versenyképes legyen globálisan, korlátozza, hogy nincsenek már igazán meghódítható piacok. Mint Gerőcs a Telexnek elmondta, a 20. század közepén a nemzetközi kereskedelem pozitív összegű játék volt, a fejlett amerikai termékeknek hatalmas felvevőpiaca volt az egész világon. Mára viszont akkora túltermelés van sok termékből, hogy a cégek és országok már csak akkor nyerhetnek új piacokat, ha valaki kiszorul onnan. Ezt nyilván Donald Trump is érti, legalábbis a vámokat bejelentő beszédében azt mondta, hogy kormánya „felfeszíti” (pry open) majd a külpiacokat az amerikai ipar számára. De mivel olyan országok piacait akarja majd felfeszíteni, amely országok már most is az exportvezérelt, úgymond „merkantilista” gazdasági modellben működnek, és a saját termékeikkel próbálják elárasztani a piacokat, mint Kína vagy az EU, kérdéses, hogy ezek az országok mennyire hagyják majd magukat feszegetni.

Gerőcs Tamás szerint az a fajta 21. századi merkantilizmus, ami Németországra vagy Kínára jellemző, és az a fajta hegemón, pénzügyi piacokra épülő domináns gazdasági modell, amiben az Egyesült Államok működik, nem összeegyeztethető egymással.

Donald Trumpnak tehát választania kell, hogy hegemón vagy merkantilista akar lenni.

Pedig minden jel szerint Trump és csapata mindkettőt akarja. Yanis Varoufakis volt görög pénzügyminiszter nemrég megjelent cikkében azt írja, Trump úgy képzelheti el az ideális új világrendet, hogy a vámokkal kierőszakolt tárgyalások után a világ két részre szakad:

• az egyik fele az amerikai védelmi ernyőért és alacsonyabb vámokért cserébe hajlandó elfogadni, hogy az ipara Amerikába költözik és hajlandó beengedni a piacára az amerikai exportot. Eközben alacsonyabb árfolyamon tartja, de továbbra is tartalékvalutaként használja a dollárt, a saját valutáját pedig hagyja erősödni, ezzel gazdasági és biztonságpolitikai értelemben is alávetve magát az amerikai dominanciának (ilyen lehet többek között Európa, Latin-Amerika, Japán és Dél-Korea).
• A másik fele pedig, az amerikai ernyőn kívül működik, miközben vastag csekkeket állít ki az amerikai kormánynak vámok formájában (ilyen lehet Kína és Oroszország).

Egyelőre viszont nem úgy látszik, mintha a behódolásra szánt szereplők ilyen szándékot mutatnának. Az amerikai lépésekre az Európai Unió és Kína is vámemelésekkel válaszolt, így pörgetve tovább a vámháborút. Persze könnyen lehet, hogy Trump kivárásra játszik, megvárja, míg mindenkinek fájnak a vámok, és akkor húzza ki a széket a tárgyalóasztal mellett. Azt viszont mindenki érzi, hogy mennyire nem barátságos alap ez a tárgyalásra. Egy, a Guardian-nek nyilatkozó, meg nem nevezett EU-tisztviselő azzal a hasonlattal élt, hogy olyan ez, mintha valaki egy büdös halat tenne az asztalra, majd tárgyalásra hívna, hogy lekerüljön a hal az asztalról, a legjobb eredmény pedig az lehet, hogy ugyanúgy nincs büdös hal az asztalon, mint a folyamat elején. „Ez nem túl produktív tárgyalási folyamat” – tette hozzá.

Gerőcs Tamás úgy látja, Trump vámháborúja az amerikai hegemónia új alapokra helyezése helyett gyorsítja, radikalizálja azt a folyamatot, ami már el is indult: a világgazdaság blokkosodását.

Bár elképzelhető, hogy egyes országok, például az EU, Nagy-Britannia és némelyik latin-amerikai állam végül hajlandó lesz asztalhoz ülni és együttműködőnek mutatkozni Trumppal, közben valószínűleg elkezdenek majd új tartalékvaluta, új kereskedelmi hálózatok, új hadiipari ellátási láncok és új partnerek után nézni. Ez persze részben azzal is jár, amit Trump és csapata akar: gyengülhet a dollár, ahogy a világ országai leépítik a kitettségeiket. De egyben azt is jelenti, hogy az USA elveszíti hegemón pozícióját a világban és azt egy új, multipoláris világrend váltja fel, blokkokba szerveződve valutaövezetek, biztonságpolitikai tömbök és kereskedelmi partnerségek szerint. Ebben a világban a mainál nagyobb szerepet kaphat Kína, bár az kérdés, hogy hajlandó lenne-e vállalni egy új hegemón szerepét.

Magyar oldalról figyelemreméltó jelenség az, hogy az Orbán-kormány tagjai évek óta gyakran beszélnek a blokkosodásról és a világrendszer átalakulásáról. Viszont érdekes módon ők annak ellenére, hogy Magyarország egy kicsi és szélsőségesen exportvezérelt, a nyugati gazdasági és szövetségi rendszerbe mélyen integrált ország, jó esélyként láttatják a fennálló rendszer széthullását, a „gazdasági semlegesség” nevében szeretnék meglovagolni azt. Hogy ez miért hordoz komoly kockázatot az ország számára, arról legutóbb itt írtunk.