Senki sem kényszerít arra, hogy extrém gazdag legyél – interjú a vagyonát szétosztogató osztrák milliárdossal

Senki sem kényszerít arra, hogy extrém gazdag legyél – interjú a vagyonát szétosztogató osztrák milliárdossal
Marlene Engelhorn – Fotó: Huszti István / Telex

2858

Marlene Engelhorn az 1821-ben született iparmágnás, Friedrich Engelhorn egyik leszármazottja, a BASF gyógyszeripari óriás egyik örököse. Az osztrák nő évek óta tudja, hogy öröksége döntő részét vissza akarja osztani a társadalomnak, nemrég azt is kitalálta, hogyan: közösségi gyűlésre bízta a döntést.

A résztvevők hónapokon keresztül kutattak és vitáztak, végül tavaly nyárra megszületett a döntés arról, hogyan és kiknek adják oda az Engelhorn-örökségből származó 25 millió eurós (körülbelül 10 milliárd forint) részt. Az osztrák milliárdos vagyonának felszámolása 2026-ban zárul, utána dolgozni fog, mint mindenki más. Engelhorn is részt vett a CEU Demokrácia Intézetének Túlzott vagyonkoncentráció és demokrácia című konferenciáján, az interjút az előadása előtt készítettük.

Tavaly januárban hoztad nyilvánosságra, hogy kezdeményezel egy 50 fős, az osztrák társadalomra reprezentatív közösségi gyűlést, hogy rendelkezzen az örökséged nagy részének, 25 millió eurónak a sorsáról. A kiválasztottak március és június között hat hétvégén találkoztak, és közösen döntötték el, hogyan lehetne visszaosztani a pénzt a társadalomnak. Melyik volt az a pont, amikor kiszálltál a projektből?

Muszáj azzal kezdenem, hogy leszögezem: én gyakorlatilag semmit nem csináltam. Felkértem a Foresight Institute nevű, erre a területre szakosodott közvélemény-kutatót, hogy hozzon létre egy közösségi gyűlést. Alexandra Wang lett a projekt menedzsere, az ő feladata volt, hogy összehozzon egy szervezőcsapatot, ami életre kelti az ötletet. Tehát én mindössze annyit tettem, hogy megbíztam szakértőket, minden mást, amiről mesélni fogok, a Foresight Institute, az operatív csapat, a facilitátorok és a közösségi gyűlés csinált. Ez nagyon fontos, mert sokan nekem próbálják megadni az elismerést, de nem az enyém az érdem.

Két hónappal a bejelentés után, március közepén kezdődtek el a gyűlések. Ez volt az egyetlen olyan hétvége, amin én is részt vettem, nagyjából egy órát voltam ott. Azért mentem oda, hogy megköszönjem az embereknek a részvételt és sok szerencsét kívánjak. Elmondtam nekik, hogy értékelem, hogy elvállalták a feladatot, hogy megadhattam nekik azt a hatalmat, amivel egyébként nekik maguknak kellett volna rendelkezniük, hiszen ők azok, akik képviselik a társadalmat, míg én csak a leggazdagabb 1 százalékot. Annak a hatalomnak, ami nekem kijutott a vagyonom miatt, az ő kezükben kellett volna lennie, legalábbis egy demokráciában. Ezeket elmondtam, aztán eljöttem, hogy jelezzem, ez tényleg nem az én projektem, hanem az övék. Nincs ott rám szükség. A gyűlések júniusig tartottak, legközelebb már csak a zárópartin találkoztunk személyesen, szeptemberben.

Olyannyira az övék volt, hogy fizetést is kaptak érte, és nem csak jelképes összegről beszélünk.

Igen, minden hétvégéért fejenként 1200 eurót (kb. 480 ezer forint). A közösségi gyűlések legtöbbször nem fizetnek megfelelően, általában 20–100 euró közötti kompenzációt kapnak a résztvevők, ami semmi. Ez az egyik oka annak, hogy az ilyen gyűléseken inkább a felső középosztály dominál, mert ők azok, akik anyagilag megengedhetik maguknak, hogy részt vegyenek hasonló dolgokban. Emellett gondoskodtunk az egyéb dolgokról is: aki kérte, annak megtérítettük a gyerekfelügyelet árát, megoldottuk a mobilitási problémákat vagy épp szereztünk tolmácsot. A 15 „tartalékosnak” is fizettünk az első három hétvégéért, amit szabaddá tettek a projekt kedvéért, ez hétvégenként 250 euró volt, hiszen ők is rááldozták erre a szabadidejüket.

Sokszor megkaptam azt a kérdést, hogy mi van, ha valaki csak a pénz miatt vállalta el – szerintem annál jobb! Továbbra is el kell végezniük a munkát, és továbbra is megbecsült tagjai lesznek a gyűlésnek. Nem számít, mi adta a kezdeti motivációt. Azt is megkaptam, hogy biztos lesz olyan, aki csak azért száll be, hogy trollkodjon. Ezt sem tudtuk előre kiszűrni. De úgy voltam vele, hogy ha a résztvevők rájönnek, hogy ebben a csoportban komolyan veszik őket, szükség van rájuk, akár még inspirálónak is találják a folyamatot.

A közösségi vagy állampolgári gyűlés a részvételi demokrácia egyik eszköze, egy közösség vagy társadalom tagjainak legalább 40 fős, reprezentatív csoportja, tagjait véletlenszerűen, sorsolásos módszerrel választják ki. A célja, hogy a résztvevők egy előre meghatározott kérdésben különböző javaslatokat fogalmazzanak meg a döntéshozóknak.

A Marlene Engelhorn által kezdeményezett gyűlés a Guter Rat (magyarul „Jó tanács”) nevet kapta. Első lépésként a Foresight Institute benyújtott egy kérelmet az osztrák belügyminisztériumhoz egy 10 ezer címből álló, véletlenszerű mintára. Miután ezt megkapták, levélben megkeresték a tízezer embert, leírták, hogy mi a projekt célja, ki a kezdeményező, ki fizeti a gyűlés levezénylését. A levelek kiküldésének napjára szerveztek egy sajtótájékoztatót, hogy aki kézhez kapja a levelet, megbizonyosodhasson arról, hogy nem átverésről van szó. Ökölszabály szerint hasonló esetekben nagyjából 5 százalékos a válaszadási arány, Engelhornék azonban több mint 1400 választ kaptak, ezek közül került ki 50 ember úgy, hogy a csoport reprezentatív legyen az osztrák népességre. Összeállt egy szervezőcsapat és egy facilitátorokból álló csapat, előbbiek a logisztikáért és az operatív feladatokért feleltek, utóbbiak segítették a résztvevőket a gyűlések levezénylésében. Az 50 ember mellett kiválasztottak 15 beugrót, arra az esetre, ha bárkinek vissza kéne lépnie. Az operatív büdzsé 3 millió euró volt, amiből valamivel több mint 2 millió eurót költöttek el a feladatokra.

Voltak alapszabályok, amiket előre lefektettél?

Öt szabály volt, amiket én állítottam fel, egyfajta alkotmányként. Szerintem egyébként mindegyik magától értetődik, de annyira sok kérdést kaptam arról, hogy te jó ég, mi van, ha rosszul használják fel a pénzt a résztvevők – ami egy hülye kérdés, ha valaki bármit is tud a civil társadalom működéséről –, hogy végül meghoztam őket. Nem fordíthatták antidemokratikus, alkotmányellenes, élettel szembe menő dolgokra a pénzt, nem lehetett politikai pártot támogatni vagy létrehozni, és semmi nyereségorientáltba nem vághattak bele – hiszen azt befektetésnek hívják, ez pedig egy újraelosztási tanács volt, ami két teljesen más dolog.

Sokan kérdezték azt is, hogy mi van, ha ez az ötven ember elteszi magának a pénzt, ez ugye fejenként 500 ezer euró lett volna (körülbelül 200 millió forint). Erre mindig azt feleltem: képzeld el, hogy egy ötvenfős csoportban meg kell győznöd mindenkit arról, hogy megtartsátok a pénzt, majd a sajtónak elmagyarázni, hogy miért tettétek ezt. Egyértelmű volt, hogy nem kell erről szabályt hoznom – bár őszintén szólva még ez is egyfajta újraelosztásnak minősült volna, még ez is jobb lett volna annál, hogy én megtartom a 25 milliót. De a csoportdinamika, a nyilvánosság és az átláthatóság garantálta, hogy az emberek nem hoznak ilyen döntést. És persze az is, hogy megértették: sokkal nagyobb dolgokat is tehetnek annál, mint hogy elteszik a pénzt.

A feladatuk ráadásul nemcsak az volt, hogy szétosszanak 25 millió eurót, hanem az, hogy megvizsgálják és megvitassák, hogyan oszlik meg a vagyon Ausztriában, és eldöntsék, mit kezdenek ezzel az információval a gyakorlatban. Náluk volt a döntéshozatal joga.

Engem soha senki nem választott meg, nem ruházhatok rá senkire végrehajtó hatalmat. De van vagyonom, és ez a lehető legközelebb áll a végrehajtó hatalomhoz, mert a nagy vagyon képes arra, hogy különböző valóságokat teremtsünk vele.

A résztvevők tehát tudták, hogy a vita eredményét valósággá fogják tudni formálni – feltéve, ha a vita eredménye az, hogy a társadalmi egyenlőtlenség valós problémát jelent Ausztriában, hiszen akár arra is juthattak volna, hogy nem az, és minden jó úgy, ahogy van. Ez is lehetett volna a végső konklúzió, és arra sem lehetett volna semmilyen ráhatásom. Egyébként fogalmam sincs, hogy pontosan mi minden történt a vita alatt, hiszen nem voltam ott, nem is az én dolgom. A reprezentatív összeállítás miatt amúgy is minden nézőpontom és identitásjegyem képviselve volt, úgyhogy valamiféle elvont módon én is része voltam az egész folyamatnak.

Nemrég interjút adtam egy francia újságnak, erre meghívták az egyik résztvevőt is. Tőle tudom, hogy eleinte a gyűlés azt hitte, bizonyos fokig figyelembe kell venniük engem, az én akaratomat, nézeteimet. Eltartott egy ideig, mire megértették, hogy nem, egyáltalán nem kell, szabadon dönthetnek bármiről a beszélgetéseik, vitáik alapján.

Igen, máskülönben létrehoztál volna egy családi alapítványt vagy a Marlene Engelhorn Foundationt.

Pontosan. De megértem, hogy ez ott motoszkált bennük az elején, hogy időbe telt, mire leülepedett, hogy ez a projekt az övék.

Hogyan nézett ki a döntéshozatali folyamat? Hogyan tudott ennyi ember közös nevezőre jutni?

Az első hétvégén megismerkedtek egymással – itt mindössze annyi volt a cél, hogy minél többet megtudjanak egymásról, kialakuljon a bizalom. Utána felmérték, milyen vagyoni egyenlőtlenségek vannak Ausztriában, megalkották a saját jövőképüket, hogy hogyan indulhatnának el egy igazságosabb társadalom irányába, és létrehoztak hat cselekvési területet: oktatás és média, egészség és szociális ügyek, részvételiség és alapvető jogok, lakhatás, környezet és klímaváltozás, illetve az anyagi egyenlőtlenségek csökkentése.

A csoport hatfelé oszlott, „kivettek” a büdzséből 1 milliót, a maradék 24 millió eurót szintén hatfelé osztották, azaz minden csoportnak lett egy 4 millió eurós költségvetése. Aztán elkezdtek kutatásokat végezni, megbeszélni az eredményeket, szakértőkkel is egyeztethettek. A szervezőcsapat hamar rájött, hogy az idősek közül van, aki még sosem használt számítógépet, úgyhogy valahogy meg kellett oldani, hogy ők is tudjanak információt gyűjteni, melléjük diákokat vettek fel kutatási asszisztensnek.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Volt olyan alkalom, ahova meghívtak pályázással és NGO-k támogatásával foglalkozó szakértőket, akik arról tartottak előadást, mi az, ami be szokott válni, és mi az, ami nem. Ezek alapján a résztvevők kidolgoztak egy kritériumrendszert, hogy minek kell megfelelniük azoknak a szervezeteknek, amiket majd támogatni szeretnének. Nagyon sok civil szervezet azért talál ki bizonyos projekteket, hogy odavonzza a pályázati pénzeket, mert alapfinanszírozást soha nem kap, márpedig az értelmes projektekhez általában alapfinanszírozásra lenne szükség. Tehát sok projekt csak a támogatás miatt születik meg, ami egyfajta hatalmi játszma, egy „irányított fétis” a klasszikus filantrópiában a gazdagok részéről. A közösségi gyűlés résztvevői viszont nem reprodukálták ezt a modellt, mert nem olyan emberek voltak köztük, akik hozzászoktak a hatalomhoz. Emiatt egy nagyon jóindulatú kritériumrendszert dolgoztak ki, ami engem mélyen meghatott.

A kutatási fázis után mindegyik csoport eldöntötte, hogy milyen szervezeteket lenne fontos támogatni, a szervezet méretétől függően allokálva a pénzt. A résztvevők ugyanis azt is megtanulták, hogy a nagyon kicsi, alulról szerveződő csoportokat könnyen túl lehet terhelni túl sok pénzzel. Nem azért, mert pénzügyi szempontból ne tudnák kezelni, hanem mert ha túl nagy lesz a költségvetésük, elveszíthetnek más, a miénknél tartósabb, nem egyszeri lehetőségeket, amire egyébként nagy szükségük lenne. Elég durván fel lehet dúlni ezeket a rendszereket, ezért mindig érdemes ellenőrizni, hogy mi az az összeg, ami még észszerű egy-egy szervezetnek – szerintem a gyűlés elég pontos becsléseket készített erre.

Őrület egyébként, hogy a gyűlés résztvevői mennyit dolgoztak – mutassanak nekem egy hagyományos alapítványt, ami ilyen rövid időn belül ennyi munkát elvégez!

Milyen szervezetekhez jutott végül a 25 millió euró?

Összesen 77 szervezetet választottak ki. A folyamat elején elkülönített 1 milliót és az egyes csoportokban megmaradt összegeket a résztvevők együtt osztották ki, kicsit ilyen aukciószerűen. Az utolsó hétvégén minden csoport bemutatta az általa kiválasztott NGO-kat és a támogatási összegeket. Aztán mindenki kapott kis zöld matricákat. Egy matrica 2000 eurót ért, és egy nagy teremben felragaszthatták a matricákat a nekik szimpatikus szervezetek mellé. Tehát ha valaki az azt megelőző hetekben, mondjuk, a környezetvédelemre fókuszáló csoportban volt, de egyébként nagyon foglalkoztatták a lakhatási problémák is, még „beszállhatott” egy ilyen projektbe.

A folyamat végén a szervezőcsapat felkereste a kiválasztott szervezeteket. Megkérdezték őket, hogy elfogadják-e a pénzt, hiszen előfordulhat, hogy egy szervezet, mondjuk, etikai okokból nemet mond. Utána megkérdezték őket, hogy egyszerre akarják-e a teljes összeget, és ha igen, akkor azonnal, vagy csak később, ha pedig csoportosítva kérik, akkor döntsék el, hogy 1–5 éves távon hogyan osszuk szét, egyenlően, csökkenő vagy növekvő mértékben. Ez mind nagyon fontos ahhoz, hogy ténylegesen tervezni tudjanak ezzel a pénzzel.

Milyen visszajelzéseket kapott a projekt?

Kaptunk olyan kritikát, hogy csak annyi történt, hogy szétosztottunk egy rakás pénzt néhány szervezet között, de nem hiszem, hogy ezek az emberek elolvasták a projektről szóló cikkeket.

Voltak olyan kritikák is, hogy na és akkor mi van, ezzel nem fogjuk megváltoztatni a világot.

Az eredményeket kihirdető sajtótájékoztatón az egyik résztvevő kapott egy ehhez hasonló újságírói kérdést. Ő azt felelte, hogy ez a lista csak egy példa, megmutatja, hogy a társadalom milyen területein kell cselekednünk, hogy megváltoztassuk a rendszert, amiben élünk. Nyilván nem fog ettől egy csapásra minden megváltozni. Igen, valóban voltak olyan szervezetek a támogatottak között, amelyek nem egyfajta rendszerszintű változtatásra fókuszálnak, hanem jelenlegi problémák enyhítésére. Támogatást kapott például egy olyan szervezet, ami egy buszról levest oszt fedél nélkül élő embereknek. Ez nem fogja megváltoztatni a szociális rendszert, de fontos törekvés, mert ételt juttat olyan emberekhez, akiknek szükségük van rá. De alapvetően azzal értek egyet, hogy a filantrópia egyetlen célja, hogy rendszerszintű változtatások révén végül megszüntesse önmagát. Ha nem ezt teszi, akkor csak egy eszköze annak, hogy fenntartsa az egyensúlyt azok között, akik adni tudnak, és azok között, akiknek kapniuk kell.

Sok más olyan szervezet is kapott támogatást a Guter Rattól, ami igenis a változást célozza meg. Az egyik legnagyobb összeget kapó Naturschutzbund például környezetvédelemmel foglalkozik, van egy programjuk, aminek keretében stratégiai céllal vásárolnak földterületeket, főleg vizes élőhelyeket, pusztán azért, hogy kivonják őket a piacról és megvédjék, rehabilitálják őket. Ez a szervezet tényleges rendszerváltoztatási szemlélettel és gyakorlattal működik, és a listán még rengeteg hasonló megközelítésű szervezet szerepel. Olyan színes lett a felhozatal, amilyen színes csak lehetett. Biztos, hogy nincs olyan ember, aki végignézi, és az összes döntéssel egyetért, pont ez a lényeg. Ez egy csoport döntése volt.

Ezen a végső sajtótájékoztatón volt még egy kedvenc pillanatom: az, hogy engem eredetileg meghívtak, aztán úgy döntöttek, hogy inkább mégsem. A projektvezető, Alexandra felhívott, hogy visszavonják a meghívást, mondván, én tulajdonképpen az égvilágon semmit nem csináltam. Úgyhogy online néztem meg, mint mindenki más. Nagyon tetszett ez a húzás.

Az egész folyamatot egy bulival zártuk szeptemberben, ezen ott volt mindenki, a kiválasztott szervezetek, a tanácstagok, a szervezők, a facilitátorok – ez már csak amiatt is jó volt, mert az NGO-k képviselői tudtak beszélgetni azokkal, akik kiválasztották őket. Nagyon sokan voltak, akik nekem szerették volna megköszönni a lehetőséget, de mondtam nekik, hogy ne nekem köszönjék, nem tudhatják, hogy én is kiválasztottam volna-e őket.

Az egész újraelosztást egy nagyon demokratikus folyamaton keresztül hajtottátok végre, de közben mégis van egyfajta kritikád a megvalósult liberális demokráciával szemben azzal, hogy azt mondod, a tiédhez hasonló mértékű öröklésnek egy demokráciában nem lenne szabad előfordulnia. Mennyire hiszel a demokráciában?

Nagyon sok az olyan kormány, ami nem a társadalom 99 százalékának az igényeit képviseli, helyette az én osztályom, a felső 1 százalék kívánságait teljesíti. A vagyon megadóztatása a demokrácia lényegét érintené: gondoskodnunk kell arról, hogy a feudális társadalom minden maradványát, amit a 20. század óta magunkkal cipelünk, végre teljesen eltöröljük, és az emberek valóban önmagukat irányítsák. Ez azt jelenti, hogy újra kell osztanunk a vagyont, a földet és a hatalmat, biztosítanunk kell, hogy mindazok, akiket a meghozott döntések érintenek, lehetőséget kapjanak arra, hogy befolyásolják ezeket a döntéseket. A demokrácia egyfajta gondoskodó munka, épp emiatt gyakran nehéz, türelmet, kedvességet igényel, főleg konfliktusok esetén. De szerintem minden erőfeszítést megér.

Milyen körülmények között nőttél fel? Emlékszel arra, mi volt az első pont, amikor rájöttél, hogy tehetősebb a családod, mint másoké?

Tipikusan olyan környezetben nőttem fel, mint mások, akik tehetős és privilegizált családba születnek. Egy kastélyban éltünk Bécsben – mi „nagy háznak” hívtuk, nem használtuk a kastély szót, de hát az volt. Hatalmas kert, magánóvoda, magániskola… egyetemre viszont már állami egyetemre jártam. Voltak katalizáló események, de nem volt egyetlen sorsfordító pillanat, amikor hirtelen megvilágosodtam volna, mint a filmekben. Egyszerűen csak szerencsém volt, mert az életem korai szakaszában találkoztam olyan emberekkel, akik nem voltak olyan gazdagok és kiváltságosak, mint én. Így aztán korán megtapasztaltam egy másfajta normalitást, ami kellőképpen különbözött az enyémtől ahhoz, hogy később képes legyek a sajátomat megkérdőjelezni.

Honnan ismertél ilyen embereket?

Ötéves koromban, az óvodában ismertem meg például az egyik legrégebbi barátomat. Néha átmentem hozzájuk, egy egyszerű lakásban éltek a munkásnegyedben. Azért járt ugyanabba az óvodába, mint én, mert az anyukája ott dolgozott, így kedvezményt kapott a tandíjból. Ez egy francia magánintézet volt, ahol a gyerekek többsége rendkívül kiváltságos, gazdag családokból érkezett, volt néhány diplomatagyerek is, elvétve néhány középosztálybeli, például az ott dolgozó tanárok gyerekei, és nagyon kevés, évfolyamonként egy-két olyan munkásosztálybeli gyerek, aki ösztöndíjjal került oda. Az arányok a valódi társadalom teljes ellentettjét képezték le.

Ez a barátság volt az, ami segített rájönni, hogy az a normális, amit ő annak nevez, az enyém viszont nem az. Ott volt például az a kérdés, hogy melyikünk hol lakik. Hatévesen még nem fogsz arra jutni, hogy ez az osztálykülönbségek miatt van, nyilván nem tudtam, inkább csak legóztunk. De később összeállt a kép. Sok olyan barátom volt, akik esetében osztálykülönbség volt köztünk, és ők annak ellenére a barátaim maradtak, hogy iszonyatosan kiváltságos és egyben nagyon arrogáns voltam.

Most is arrogánsnak tartod magad?

Hajlamos vagyok az arroganciára, igen. Ez elég rossz, de mindig igyekszem csak akkor használni, ha a magabiztosság elérése a cél. Nem akarom tagadni, hülyeség lenne úgy tenni, mintha nem lennék arrogáns. Bizonyos mértékig mindig az leszek. De a barátságaim ebben is segítettek. Sokszor előfordult, hogy rám szóltak,

Marlene, te idióta, ezt vagy azt csak azért mondhatod, mert gazdag vagy, csak azért engedheted meg magadnak, hogy bizonyos dolgokat kimondj, mert szó szerint megengedheted magadnak, hogy ne kelljen foglalkoznod semmivel.

Az, hogy vannak ilyen emberek az életemben, isteni szerencse. Ezt nem lehet megtervezni, megteremteni, ezért szoktam azt mondani az embereknek, hogy ne várják meg, amíg a gazdagok megvilágosodnak, mert lehet, hogy soha nem fognak. A gazdagok nem fogják megmenteni a maradék 99 százalékot – sokkal valószínűbb, hogy elevenen felfalják a bolygót.

Később az egyetemen is találkoztam olyan emberekkel, akikkel mindenféléről eszmét cseréltünk. Rájöttem, hogy a diáktársaim nem azért dolgoznak a tanulás mellett, mert ez olyan szépen mutat majd az önéletrajzukban – ahogy én azt eleinte gondoltam –, hanem mert a lakbér nem fizeti ki magát. Nekem a pénz minden hónapban automatikusan megjelent a bankszámlámon, jóval magasabb volt a zsebpénzem, mint az emberek többségének a fizetése.

Hogyan döntötted el, hogy szét fogod osztani az örökséged?

2019-ben, 27 éves koromban jelentették be, hogy örökölni fogok. Anyám 18 éves koromban leültetett, hogy képet adjon a család vagyonáról. Csak hozzávetőleges számokat tudott mondani, mert a gazdag családokban általában nincs meg az átláthatóság – a miénkben sem –, annyira hozzászoknak, hogy soha nem beszélnek a pénzről. 18 évesen ezt még el tudtam tolni magamtól, mondván, ez a vagyon nem az én problémám, ez a családom vagyona. Ez persze hülyeség volt, de kényelmes. Mi, gazdagok és privilegizáltak, mindennél jobban szeretjük a komfortzónánkat.

2019-ben, miután bejelentették, hogy mennyit fogok örökölni, rájöttem, hogy már nem tehetek úgy, mintha ez nem az én pénzem lenne. Mostantól ez az enyém, ami azt jelenti, hogy a társadalmi igazságossággal kapcsolatos összes elképzelésem, elméletem, hacsak nem ültetem át őket a gyakorlatba, semmit nem ér, csak üres szavak.

Fotó: Huszti István / Telex
Fotó: Huszti István / Telex

Ki kellett találnom, mit tegyek. 2021-ben én is részt vettem a Taxmenow nevű kezdeményezés megalapításában, hogy előremozdítsuk a vagyon utáni adózás kérdését – nem az a kérdés, hogy megadóztassuk-e a vagyont, hanem az, hogy hogyan. Ezzel most már évek óta foglalkozom, közben pedig egyre inkább utánaolvastam a témának, és rájöttem, hogy a közösségi gyűlés az a forma, ami működhetne az örökségem elosztásában.

Tavaly azt nyilatkoztad, hogy ha sikerül szétosztani az örökséged, munkát keresel. Mit dolgozol most?

Van néhány újraelosztási projektem még régebbről, ezek 2026 elejéig kifutnak. A közgyűlés utóélete is tart még egy ideig, mert sokan az ötéves kifutási időt választották, azaz ők 2029-ben kapják meg az utolsó összeget. Tehát 2026-tól jön el az, hogy már nem leszek vagyonos ember, jövőre befejeződik az újraelosztás, onnantól kezdve munkával kell megkeresnem a pénzt, mint mindenki másnak. Van egy projekt, amin már dolgozom, de ez egyelőre nem nyilvános – ha összejön, akkor ez lesz az egyik fő munkám.

Ez valamilyen NGO? Vagy startup?

Még nem árulhatom el, de egy olyan projektről van szó, ami összefügg azzal, amit eddig is csináltam.

A projekt során szétosztott 25 millió euró hány százaléka az örökségednek?

Sajnos ezzel kapcsolatban nem tudok teljesen transzparens lenni. A média mindig találgatja, hogy mekkora lehet a teljes örökségem, de soha nem erősítettem meg semmit, annyit tudok mondani, hogy a 25 millió euró az örökségem oroszlánrésze. Azért nem tudok konkrétumokat mondani, mert ez lehetővé tenné, hogy az emberek következtetéseket vonjanak le a többi családtag vagyonával kapcsolatban, én pedig tiszteletben tartom azt a kívánságukat, hogy ez maradjon az ő magánügyük.

A családod teljes vagyonát a Forbes 2022-ben több mint 4 milliárd dollárra becsülte. Mi fog történni ezzel a több milliárd dolláros vagyonnal? Szoktál beszélgetni a család többi tagjával arról, hogy nekik is fel kéne számolniuk a vagyont?

A nagyapámnak részvényei voltak az ükapám által annak idején megvásárolt cégben, 1991-ben, amikor meghalt, ezeket a nagyanyám örökölte, majd a céget 1997-ben eladták, ekkor lett a részvényekből készpénz. A becslések szerint ez valóban 4 milliárd dollár volt, de nem tudom, pontos-e. A tágabb családban úgy hírlik, hogy nem pontos a becslés, de nem tudom, mekkora összegről lehet szó, mert nem kapok erről semmilyen infót. De ha kapnék is, akkor sem beszélhetnék a családom pénzügyeivel kapcsolatos dolgokról, mert ők úgy döntöttek, nem állnak ki a reflektorfénybe.

Ezzel együtt a családomnak mindenképp túlságosan nagy a vagyona. Én magam a teljes vagyoni átláthatóság mellett vagyok. Nagyon jó lenne egy olyan nyilvántartás, ahol minden szélsőségesen nagy vagyon fel van tüntetve. Aztán ha valaki nem akar ezen a listán rajta lenni, azt is meg lehet oldani, hiszen csak újra kell osztania a pénzét. Senki sem kényszerít arra, hogy extrém gazdag legyél, a szupergazdagok is lehetnek középosztálybeliek, ha akarják.

A családomról tehát nem adhatok infót, de minden gazdag emberrel, akit csak ismerek, állandóan a gazdagságról, pénzről, adózásról beszélek. Ha meg akarjuk változtatni a rendszert, szerintem kulcsfontosságú, hogy beszéljünk róla. Még akkor is, ha ezzel mindenkinek az idegeire megyek.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!
További élő árfolyamok!